Néma búcsú

Egy történelmi személyiségünk másodszori elhantolására emlékezünk e hét végén: Nagy Imre miniszterelnök – és mártírtársai – földi maradványait húsz éve helyezték újra, immár méltó módon sírba. 1989. június 16-a, a budapesti Hősök terén lezajlott megemlékezés és búcsúszertartás napja XX. századi történelmünk és a politikai rendszerváltozási folyamat egyik jeles dátumává magasztosult. Az újratemetés napjára azóta évről évre annak mementójaként is emlékezünk, hogy az 1990-ben megbukott rendszer soha ne térhessen vissza hazánkban, és ne követhessenek el a nevében olyan gaztetteket, amilyeneket ezer- meg ezerszámra tettek hosszú, gyászos uralmuk alatt. Nagy Imre 1958. évi elföldelése, majd a harmincegy évvel későbbi nyugalomba helyezése a körülmények döbbenetes kontrasztja miatt is jelképerejű, amint egyetlen csepp vízben az egész tenger, úgy mutatkozik meg benne a kommunistának, szocialistának, illetve polgárinak és demokratikusnak nevezett rendszerek közötti különbség. A pályája során két ízben kormányfői tisztet is betöltött politikus élete, halála és kétszeri elhantolása mégsem csak önmagában tekintendő drámai eseménysor, mert a történteknek szerves, önmagukat ismétlő előzményei vannak, és logikus láncolatot alkotnak. Még erősebb, félelmetesebb és most is időszerű tanulsággal szolgálnak.

Első temetés

A Magyar Dolgozók Pártja központi vezetőségének hivatalos közleményét 1949. június 16-án ismertették a „trockista kémcsoport leleplezéséről”. Mint „idegen imperialista államok ügynökeit”, kizárták az MDP tagjainak sorából Rajk László korábbi bel-, majd külügyminisztert több vezető párt- és állami tisztségviselővel együtt. Három nappal később a Belügyminisztérium sajtóosztálya Rajk és további 19 személy őrizetbe vételéről adott hírt; a nyár a „néphatalom soraiba beférkőzött árulókról, szabotőrökről, jugoszláv kémekről, Tito láncos kutyáiról” szóló hírek jegyében, párttag- és munkásgyűlésekkel telt el. A történet végül nem a Tanú című film derűs forgatókönyve szerint végződött; szeptember 14-én az úgynevezett népbíróság hűtlenség, a „demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” vádjával Rajkot és a két másik fővádlottat halálra, a többieket súlyos szabadságvesztésre ítélte. (A kiemelt nyilvánosságú kirakatper mellett további, titkos perekben mintegy kétszáz halálos ítélet született, összesen több száz évnyi börtönbüntetést szabtak ki a politikai bírák.)
Rajk és társai halálos ítéletét 1949. október 15-én hajtották végre a Conti utcai (ma: Tolnai Lajos utca) ÁVH-börtön pincéjében. A holttesteket még az éjszaka teherautóra pakolták, kivitték a városból, és a gödöllői országút mentén egy erdőben kiásott gödörbe dobálták, mésszel leöntötték, majd elföldelték. Pár évvel később, Rajkék rehabilitálásakor, ha Princz alezredes, az ÁVH börtönügyi főosztályának akkori vezetője nem ismerte volna vagy nem árulta volna el a pontos helyszínt, talán máig sem találták volna meg a csontjaikat.

Második temetés

A kelet-európai kommunista koncepciós perek forgatókönyvírója, Sztálin 1953. évi elhunyta után történt elbizonytalanodás és az itt-ott felbukkanó revizionizmus jegyében, no meg a „minden eddigi rendszerek legjobbikának” (Lukács György Voltaire után szabadon) gazdasági és társadalmi csődje nyomán kibontakozó politikai erózió nálunk előbb fölkapta, majd elnapolta Nagy Imre jó szándékú reformpróbálkozásait. Alaposan megtépázta azonban az ötfejű – Rákosi–Gerő–Révai–Farkas–Péter – sárkány tekintélyét, ezért 1955 júniusában a párt sarokba szorított központi vezetősége titkos ülésen feloldozta bűnei alól Rajk Lászlót. Persze nem a koalíciós években – előbb mint fővárosi MDP-titkár – a szociáldemokraták likvidálásában szerzett érdemeiért, vagy amikor belügyminiszterként egyetlen tollvonással összesen 1500 szövetséget, társadalmi, egyházi és szociális szervezetet, egyesületet oszlatott fel és tiltott be, hanem megállapították, hogy mégsem volt a nép ellensége, s az sem igaz, hogy imperialista-titoista kém volt.
Özvegye, Rajk (Földi) Júlia, aki a régi elvtársaik által megölt férje számára valódi igazságtételt, a gyilkosai számára büntetést követelt, így könyörgött: „Én nem nyugszom meg addig, amíg azok, akik tönkretették az országot, a pártot, az emberek ezreit pusztították el, és millióit boldogtalanságba taszították, el nem nyerik a büntetésüket! Elvtársak, segítsetek engem ebben a harcomban!” (Bill Lomax: Magyarország, 1956; Budapest, 1989, 33. oldal.) Ismerjük el, ez szép, egyenes beszéd még a mai fülünkkel hallván is… 1956. október 6-án – e gyászos történelmi napunkon – temették újra Rajk és három kivégzett társa földi maradványait a Kerepesi temetőben. A Szabad Nép csak nyűgösen, Rajkné követelésére közölt egy apró hírt az eseményről két nappal korábbi számában, többet még fizetett hirdetésként sem volt hajlandó megjelentetni, mégis több tízezer ember kiment a temetőbe.
A párt Gerő Ernő-féle vezetősége meglepődött a váratlan demonstráción, amelyen tömegével jelentek meg a fővárosi diákok, értelmiségiek és munkások. A pártlap címoldalán a rehabilitáltak arcképét közölte e szalagcím alatt: „Soha többé!” Hivatalos beszédet mondtak: Szász Béla (egykori elítélt), Orbán László, Janza Károly, Münnich Ferenc és Apró Antal pártfunkcionáriusok, természetesen valamennyien a nagybetűs ígéret jegyében. Münnich a pártot jelölte meg garanciaként, hogy minden törvénytelenséget csírájában elfojt, Apró szentül fogadkozott: a törvénytelenségek nem ismétlődhetnek meg.

Harmadik temetés

Nagy Imre miniszterelnököt 1955 tavaszán erős szovjet hátszéllel megbuktatta a Rákosi–Gerő klikk. Még a pártból is sikerült kizáratniuk az 1918 óta lojálisan és megbízhatóan dolgozó, etikusan mérlegelő népi értelmiségi kommunistát – mint veszedelmes revizionista elhajlót. ’56 őszén, amikor a reformer kommunisták már a javíthatatlan ortodox vezetők eltávolításán munkálkodtak – Rákosit az oroszok végképp levették a sakktábláról –, Nagy Imre politikai befolyása egy százfős baráti társaságra terjedt ki. Jellemző, hogy amikor október 13-án az MDP visszavette a tagjai közé, Imre bácsi – ahogy a hívei szólították – a Balaton partján szüretelgetett, és múlatta az időt olvasással, borospohárral. Tíz nappal később úgy pottyant a forradalom közepébe, mint légy a tejbe.
Október 23-án délben, amikor a dölyfös Gerő betiltotta az egyetemisták délutánra tervezett tüntetését, Nagy Imre néhány közeli barátjával pasaréti otthonában latolgatta az elkövetkező napok várható eseményeit, de alig telt el öt-hat óra, amikor a Kossuth téren egybegyűlt tömeg már csakis őt akarta hallani. Kilenc tájban lement a térre, és ezzel beteljesedett a végzete. Attól a perctől fogva, amikor kiállt a nép elé, majd a nép mellé, örökre okafogyottá válik az az ősjobboldal által felhánytorgatott bírálat, amelyik a suta megszólalását vagy a kommunista apparátusi múltját emlegeti. Abban a percben megszületett a XX. század második felének leghíresebb szabadsághőse, aki a világhoz intézett segélykiáltásainak credóján és a szovjet vérbíróság pokoli bugyrain át addig a bizonyos hajnali óráig rendületlenül végigjárta a magyar sors által reá mért kálváriát.
Az 1958. június 16-án gazemberek által halálra ítélt és kivégzett Nagy Imre miniszterelnök – és társai – holttestét először a gyűjtőfogház sétálóudvarán ásták el, majd 1961 telén kiemelték a koporsóját a földből, kátránypapírt drótoztak köré, és titokban elföldelték a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában. Ott rejtőzködött a gazos, jeltelen hantok között több mint 28 esztendeig. Mert: „Soha többé!”…

Negyedik temetés

Húsz éve, hogy a kivénhedt, megroggyant szovjetrendszerrel a hátuk mögött a magyar kommunisták már nem uralkodhattak tovább a történelmen. Utolérte őket a végzetük, a maguk csinálta hitelcsőd és a hiteltelenségi válság. Nem takargathatták tovább a múltjuk, régi bűneik egy részét. Az MSZMP elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle 1989. évi száma még mindig a régi hibákon rágódott – ugyanez a lap 1949 őszén „a Rajk-banda megsemmisítésének tanulságairól” értekezett –, a párt reformszárnyán belül azonban óvatosan átértékelték 1956-ot. ’89. január 28-ától népfelkelésnek nevezték az addig csak ellenforradalomnak titulált „eseményeket” – amelyet minden jobb családban évtizedek óta forradalomnak mondtak csukott ablaknál.
Úgy határoztak: „át kell értékelni Nagy Imre egykori miniszterelnök szerepét is”. A munkát kutatással kellett kezdeni, a szakértőknek ugyanis csak több hónapi nyomozás, keresgélés és exhumálás után sikerült megtalálniuk a kivégzett politikus és mártírtársai földi maradványait. Antik tragédiába illő, siralmas látványt nyújtottak a megtalált csontok, de gyászos volt a hatalom utóvédharca is, ahogyan az eseményeket próbálta igazgatni. Végül június 16-án a Hősök terén felravatalozták Nagy Imre, Maléter Pál, Losonczy Géza, Gimes Miklós és Szilágyi József porait – a hatodik, üres koporsót az ismeretlen magyar forradalmárok, mártírok emlékének szentelték. Mintegy 250 ezren búcsúztak némán Nagy Imrétől és társaitól, akik azóta méltó helyen pihennek a Rákoskeresztúri új köztemetőben.
Két évtized telt el az újratemetés óta. A halálbüntetés megszűnt hazánkban, jobb is, hiszen még mindig van olyan képviselő a köztársaság parlamentjében, aki úgy beszél a bukott múltról, mintha mi sem történt volna. Sőt még egy olyan hitvány hivatali utódja is támadt a mártír kormányfőnek – Apró Antal unokaveje –, aki eltűrte, mi több, cinkosként fedezte, hogy a forradalom ötvenedik évfordulóján, 2006. október 23-án rendőrruhába bújtatott pribékek üssenek-verjenek békés, ünneplő polgárokat, puskával lőjenek vétlen emberekre a pesti utcán. Talán még ez is a fentebb leírt, egymásból következő temetésekből következik?