Népi szimbolika új bőrben

Tizenkét darabos komplett, piackész, Bővülő táskák elnevezésű kollekciójával lenyűgözte a diplomabizottságot és a rektori különdíjat is kiérdemelte Esztány István, aki mostantól – a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (Mome) eltöltött öt tanulmányi év után – otthon, Csíkszeredában kívánja folytatni a munkát. A Ponton Galériában június 13-ig megtekinthető, impregnált vászonnal kombinált nubuk bőrtáskái tökéletesen modern hatást keltenek, a gyanútlan szemlélő nem is sejti, hogy szerkezetüket a székely rakottas szoknya csíkritmusa ihlette.

Honnan jött a táskakollekció szerkezetének ötlete?
– Néptáncolok és mindig is közel állt hozzám a népművészet, ugyanakkor arra törekszem, hogy ne egy az egyben emeljem át a népi jellegzetességeket a munkáimba, hanem ízig-vérig átalakítva építsem be őket. A népművészet minden esetben biztos kiindulópont. Annyira gazdag és színes, hogy bármeddig lehet belőle meríteni. Tetszett az, hogy a székely népi rakottas szoknyák csíkritmusával, színvilágával meg tudták határozni például azt, hogy a lány családjának milyen földje, hány hektár erdeje volt. Próbáltam egy olyan egyszerű szerkezetet kidolgozni, ami több formában alkalmazható, egy síkot alkottam, és azt szerkezeti elemként variáltam a különböző táskáknál.
– Mennyi idő alatt készítette el a teljes, tizenkét darabos kollekciót?
– Ezeket a táskákat az utolsó fél évben csináltam. De öt év alatt újra és újra visszaköszöntek a munkáimban a népi motívumok, igaz, elég rendhagyó formában. Volt, hogy a hegedű formájára készítettem cipőt, táskát, de olyan is, hogy lézergravírozással tettem rá egy tarsolylemez mintájából kiemelt ornamentikát egy modern táskára. Elsőre azon sem tűnik fel, hogy milyen ősi minták ihlették a végeredményt.
– Megkapta az egyetemtől azt, amit várt, amikor idejött?
– Maximálisan. Olyan egyetemet akartam választani, amelyben van átjárhatóság a különböző rokon tevékenységek között. A bőr szakirányon belül lehetőségem nyílt cipő, táska, nyereg készítésére is. Talán az teszi igazán színessé az oktatást, hogy itt igyekeznek rávilágítani a dizájn összefüggéseire. A középiskolában, a Nagy István Zene- és Képzőművészeti Líceumban csak képzőművészettel foglalkoztam. Otthon, Csíkszeredában festészetet, szobrászatot tanultam a textil szak mellett, és az első kettővel akkor többet foglalkoztam.
– Ezek a tevékenységek nem hiányoznak?
– De igen, és tervezem is, hogy most, a diploma után több időt fordítok majd rájuk.
– Gyárthatók a Bővülő táskák?
– Igen, hiszen nem komplikált a szerkezetük. Időigényes, de gépekkel könnyen megoldható a gyártásuk. Bízom abban, hogy a Ponton Galériában rendezett kiállítás és a Millenárison a Mome-maraton még lehetőséget ad arra, hogy partnert találjak a gyártáshoz, mert egyedül elég nehéz belevágni ilyesmibe.
– Minden iparművész arról beszél, hogy a háttéripar összeomlott, egyedül kell boldogulni. Hogy néz ki ez a bőripart illetően?
– Ezt sajnos nagyjából el tudjuk mondani mi is. Otthon is, akik ilyen területen dolgoznak, javarészt bérmunkából élnek, külföldi cégeknek dolgoznak. Elképzelhető még az a megoldás is, hogy magam mellé veszek varrónőket, és velük dolgozom a táskákon, de ez még nem minden, hiszen nekem kell megkeresnem a piacot is.
– Szeptember óta részt vesz, mi több vezeti az Európai Unió egy programját. Erről mit kell tudni?
– Az Inextex elnevezésű programon svédek, észtek, magyarok és Romániából a Csíki Székely Múzeum vesz részt. A négy önkormányzat a hozzájuk tartozó múzeummal közösen adta be a pályázatot, s miután elnyerték, kért fel engem a Csíki Székely Múzeum arra, hogy vezessem az ő munkacsoportjukat. Rendeztek egy nagy konferenciát, ahová hetven kézművest hívtak el, s közülük tizennyolc vállalkozott arra, hogy a helyi, múzeumi anyagból kiindulva egy-egy népi tárgyat átültetnek modern formába. A folyamatokról készül egy portfólió, amely tulajdonképpen kurzusanyagként szolgál majd bárkinek, aki hasonló feladatra vállalkozik. Én a dizájnt igyekszem belelopni a munkába, amibe ők a hagyományos kézműves tudást hozzák. A dolog lényege nem az, hogy az eredeti népművészetet lesöpörjük, sokkal inkább, hogy a mai használatba is átültessünk olyan tárgyakat, amelyeket egyébként különleges, ritka alkalmakkor tudunk elővenni. Erre jó példák a népi ingek, amiket az ember jóformán csak akkor tud felvenni, ha teljesen viseletbe öltözik, holott jó lenne, ha lenne egy olyan változatuk, amely akár a farmernadrághoz is passzol. A projekt július végén zárul le, és szeptember környékén lesz egy nagy kiállítás Kaposváron, a Rippl-Rónai Múzeumban, ahol a helyi csapat mellett az észtek, a svédek és mi is bemutatjuk az elkészült anyagot.
– Ami a táskakészítést illeti, hogyan tovább?
– Szeretném bővíteni ezt a kollekciót. Lehet, hogy kiegészítem egy babahordozóval, és még más ötleteim is vannak. Ebben a hónapban még itt vagyok, aztán hazautazom, és otthon folytatom a munkát. Ki kell alakítsam a műhelyt, még vennem kell egy komoly bőrvarrógépet is. Itt talán most könynyebb lenne felépíteni a műhelyt, hiszen itt már ismernek, de lehet, hogy úgy nehezebben tudnék mozdulni, hosszú távon pedig mindenképp otthon szeretnék dolgozni.
– Annyira jó otthon, vagy anynyira rossz volt itt?
– Nagyon jó volt itt, csak nagy város ez nekem; élni azért otthon szeretnék.