A Pécs 2010 új menedzsmentközpontja, úgy tűnik, megtalálta a megfelelő embereket a készülő össznemzeti botrány semlegesítésére, a történet pozitív irányba való áthangolására. Annyi hányattatás, politikai belharc, elherdált közpénz és érdemtelen végkielégítés után most mintha végre egy irányba húznának a lovak.
Felröppent a hír, hogy az egyik legnagyobb fapados légitársaság szíves-örömest reklámozná a pécsi Európai kulturális fővárosa (EKF) rendezvényeit. A szervezők nyitottak az ajánlatra, de még nem született döntés. Egy azonban bizonyos: az a művészeti programkavalkád, amivel jövőre a Mecsekalján várják a kultúrára éhes idegent, korántsem tűnik fapadosnak. A minap élénk sajtóérdeklődés mellett írták alá az 1,85 milliárdos projektet a pécsi Nádor Szállóban. Igazán tanulságos jelenetsor volt. Páva Zoltán például úgy viselkedett, mint egy igazi polgármester. Szemlátomást nem feledi a létező gyurcsányizmus kártételeit, de a kilábalás érdekében hajlandónak mutatkozik spongyát dobni a zavaros múltra. Már az ő regnálása alatt szervezték ki titokzatos elemek az önkormányzat közvetlen felügyelete alól a pécsi buszokat, a prémiumnyeső városvezető ez esetben is összeráncolta a szemöldökét. Az EKF-et pedig – úgy tűnik – házigazdaként vasmarokkal fogja: Hiller István kulturális miniszternek sikeresen szabott feltételeket a programszerződés aláírásához. Százmilliós pályázati lehetőséghez jutnak például azok a pécsi civilek, akik annak idején az egész projektet elindították, ám időközben – hogy, hogy nem – kiszorultak az egészből. Nemzeti intézmény lesz az elkészülő nagy koncertterem is, azaz nem a városi vagy a megyei, hanem az országos büdzséből fogják majd fenntartani a nem túl távoli jövőben. S Hiller szájából hallhattuk azt a mondatot is, amit két hónapja még elképzelhetetlennek tartottunk volna: „Én ugyanazt gondolom, mint a polgármester úr…”
Pécsett fordul a szél, de a bűnösen elvesztegetett időt természetesen nem lehet maradéktalanul behozni. Jó hír, hogy a pécsi kulturális nagyberuházások – ellentétben a mindinkább a gyurcsányi blöffök egyikének tetsző, „megállított” kormányzati negyeddel – késve ugyan, de megépülnek majd. Építészettel megfertőzött ember lévén sajog a szívem, hogy minden bizonnyal csak „post festa” tudják majd átadni Keller Ferenc 5,2 milliárd forintba kerülő konferencia- és koncertközpontját, bizonytalan a Nagy Kiállítótér sorsa, s Török Ferenc és Balázs Mihály 4,6 milliárdot kóstáló dél-dunántúli regionális könyvtára és tudásközpontja is csak áttételesen lesz már kapcsolható az EKF-hez. Talán gyönyörködhetünk viszont jövőre Borsay Attila és Szokolyai Gábor Zsolnay-negyed-megújításában, s nyilván hasznosulnak azok a milliárdok is, amelyeket a pécsi közterek és parkok újjáélesztésére fordítanak. Szomorú tény azonban, hogy az EKF mégsem a kortárs magyar építészet ünnepe lesz. Némi kárpótlást jelenthet a szakmának a tervezett monumentális Breuer Marcell-kiállítás meg a kapcsolódó programok: Pécs többek között a magyar Bauhaus egyik fellegvára is.
Az építészeti csúszásra a szervezők most kényszerűségből ideológiát építenek: mondván, hogy Pécsnek hosszú távon is hasznosak lesznek ezek az intézmények. Hát persze, biztosan; de azért nem árt az sem, ha az olimpiai megnyitóra elkészül a stadion. A pécsi nagy koncertterem talán az EKF-zárásra már birtokba vehető lesz – feltéve, ha a társfinanszírozó Európai Unió is kicsit összekapja magát. A tengeri kígyó hosszúságúra nyújtott történethez a magyaros huzakodáson túl ugyanis hozzátartozik az alapvető brüsszeli szervezeti alkalmatlanság is, amiről a Weöres Sándor-i verssor juthat az eszünkbe: „A kőbéka lassan megy.” Így, EP-választások után nem árt rögzíteni: ilyen mérhetetlenül eltúlzott bürokráciával s az azzal járó csekély hatékonysággal Európának vajmi kevés esélye lesz az öldöklő kontinensversenyben.
A Pécs 2010 új menedzsmentközpontja, úgy tűnik, megtalálta a megfelelő embereket a készülő össznemzeti botrány semlegesítésére, a történet pozitív irányba való áthangolására. Annyi hányattatás, politikai belharc, koncepcióváltás, elherdált közpénz és érdemtelen végkielégítés után most – az utolsó utáni pillanatban – mintha végre egy irányba húznának a lovak. Érthető a hilleri törekvés is a szép miniszteri búcsúra, még akkor is, ha vitatható az a tétele, hogy a kultúra nem jobb- vagy baloldali. (Inkább ilyen is, olyan is.) Tény, hogy válság idején, a regnáló Oszkók és Bajnaik, valamint a nyomuló Bokrosok korában már az is fegyvertény, ha karakánul elhessegetik az enyves kezeket a kultúra szűkös pénzeitől.
A Ruzsa Csaba ügyvezető igazgató és Szalay Tamás kulturális igazgató által képviselt programcentrikusságnak a gyakorlatba való átültetésében oroszlánrész jut Rubovszky Ritának, a Hungarofest igazgatójának. Az a bravúr, hogy jószerivel a sírból sikerült visszahozni az EKF-et, alighanem elsősorban neki köszönhető. Ő egyszer, egy korábbi fázisban már felbukkant menedzserjelöltként a program élén, ám akkor áldozatul esett az ádáz politikai harcoknak: a teszetosza döntéshozók képtelenek voltak a három rendelkezésre álló jelöltből választani. Rubovszky története pedig szépen leírja az utóbbi hét év ámokfutását is. A Hungarofesttől Görgey Gábor kultuszminiszter tette ki a szűrét: az volt a bűne, hogy a roppant sikeres franciaországi és olaszországi magyar kulturális évadok levezénylése az Orbán-kormány idejére esett. Görgey botcsinálta miniszternek bizonyult, akinek sikeres irodalmi pályájára baljós árnyékot vet, hogy hajlandó volt a D–209-es Medgyessy Péter kormányát személyével legitimálni. Működéséből a Rubovszky-ügyön kívül már szinte csak a saját bt.-nek számlázott minisztériumi pénzekre meg a Kossuth-díj és a miniszteri pozíció között feszülő összeférhetetlenség fölött érzett fájdalmára emlékezhetünk. (Később aztán kárpótolták, bizonyára örült a díjnak.) Végül Hiller hívta vissza Rubovszkyt, aki közben már becsületrendet is kapott: így aztán a pécsi évadnak is van némi franciás jellege.
A beharangozott EKF-programban minden van, ami szem-szájnak ingere: fesztiválok és egyéb sereglések követik egymást már-már végeláthatatlanul. Jobb híján a meglévő helyszíneken, de felbukkannak merőben új színterek is. Nyilván szükség van még némi csiszolgatásra például a zenei programot illetően, és – hogy másik kedvenc területemről szóljak – meglehetősen egyoldalúnak látszik egyelőre az irodalmi kínálat is. Nádas Péter, Esterházy Péter, Kertész Imre és Konrád György egytől egyig kiváló, külhonban is jól menedzselt írók, de egy EKF-fesztiválon nem csupán ők képesek reprezentálni a kortárs magyar irodalmat. Amelyben olyan nemzetközileg elismert szerzők is vannak, mint Csoóri Sándor, Kányádi Sándor vagy Jókai Anna, hogy a magyar irodalom pillanatnyilag legkelendőbb exportcikkeiről, Bartis Attiláról vagy Dragomán Györgyről már ne is szóljunk.
A kulturális értelemben vett egyesítő törekvés amúgy jól kitapintható a programban. Visszaköszön a „nyitott határ” koncepciója, az érdeklődés Horvátország irányába; markáns szerephez jutnak a baranyai és tolnai művészek; s nem nélkülözzük a cigány kultúra jelenlétét sem. Már soha nem tudjuk meg, a Toller László-féle EKF milyen lett volna, de tény, hogy Pécs pályázati sikere neki köszönhető. (Talán részben hálából a Gyurcsány-puccsban tanúsított érdemeiért. De ez már történelem.) A Páva-éra a jelek szerint inkább a békítés ideje, mint a harcé. Az EKF főpróbájának is tekinthető rendezvénysorozat keretében, amivel a pécsi egyházmegye ezeréves fennállására emlékeznek, lesz egy nagy szabadtéri koncert augusztusban a pécsi főtéren, ahol Mahler Ezrek szimfóniáját adják majd elő. Többek között debreceni, szegedi, miskolci kórusok részvételével: hogy együtt énekeljenek volt vesztesek és nyertesek…