Politikai költészet

Nagyjából egy időben azzal, hogy a szépirodalmi kánonácsolók kijelentették: „lehetetlenné vált a történetmesélés” (mi tagadás, a rablóprivatizáció történései fölöttébbmód síkosak voltak, s nemigen vágtak egybe az ösztöndíjosztó alapítványok kényes ízlésével); egyoldalúan kitagadták a szalonképes literatúrából a politikai költészetet is. A poéta foglalkozzék csak a finom lelkével meg veszélytelen nyelvi rébuszokkal! Így aztán a fennkölt toronytudoroknak nem kellett hivatalból tárgyalniuk az ilyesfajta kínos opusokat. Amikor például a Kortárs folyóirat az őszödi beszéd és a szemkilövések után közreadta Illyés-parafrázisomat Egy mondat a hazugságról címmel, a közlést súlyos, süket csend fogadta. Pedig voltak más irányú kísérletek is a műfaj rehabilitálására: például a harcos balliberális Orbán Viktor-ellenes költemények. Írt ilyet dühből és divatból Orbán Ottó és Faludy György is – fájdalom, egyik mű sem igen kerülhetne be válogatott költeményeik közé.
Mennyivel üdítőbb ezeknél Péntek Imre markáns közéleti költészete! A jeles költőről – hála Zsávolya Zoltán fanatikus szervezésének – egész napos konferenciát tartottunk minap a veszprémi várban abból az alkalomból, hogy 67 éves (kétharmad évszázados) lett. A bevallottan kánonegyengető alkalom arra is jó volt, hogy kézhez kapjam poétánk Félrebeszéd című könyvheti verseskötetét. Péntek a jelek szerint ugyancsak túltette magát a politikai költészet tabuján. Előérzetek című versében így ír: „a hallgatás felhőiben / hazugságok olimposza / nem csökkent semmit nimbusza / dübörg’ a média-üzem / bőszödnél megáll a sors”… Kitalálják vajon, kire és mire utalhat? Ha nem, akkor itt van a Furcsány című remeklés (a csúnya szavaktól meg a panelprolizástól előre is elhatárolódom): „furcsány a mágus tök a lap / amivel ütni is lehet / nagy dolog ez már emberek / pitiz a valutaalap / baloldali és elvszilárd / néhány rohamra meg nem ing / leszarja rózsás elveink / zsebében néhány milliárd / idefigyelj panelproli / tűzön-vízen csak benne bízz / az orbán gyerek jégre visz / és leszakad a fregoli / kinézel ajtón ablakon / mindenütt ígéretek / amit tesz csakis értetek / s rövidül a fűtésszezon / nincs meszsze már a győzelem / s minden rózsaszínben úsz’ / szárazon jár a vízibusz / bár ez kissé előnytelen” – és így tovább. Azért a végét még idemásolnám: „nem tetszik húzz el kisapám / mordul egy-két verőlegény / biztos helyen a nyeremény / furcsány a mágus asztalán”. Ha valaki felfedezte, hogy ezek klapanciák, az nem téved: klapanciapolitikához ez a megformálás illik.
De citálhatnék az Alkalmi vers a posztszocializmus állásáról című kegyetlen szabadvers-töredékből is, amely így kezdődik: „évek szállanak a nyári fák alatt / oly vidám az élet (ük) / legalábbis az övék / ezt hirdetik szuggerálják / harsogják lépten-nyomon a közbizalom felkentjei / médiaapostolai (nem az apostolok lován, állami mercedesben) / 16 évvel a nagy bigbang után”. Nagyon tanulságos a folytatás is – főként esztétikailag. Aligha véletlen, hogy rögtön ezután következik a Kádár-szonett: „Támadj föl, János, néped visszavár, / tudósok írják életrajzaid, / kocsmában idéznek vén szakik, / jellemed patyolattiszta már – / amit fizettünk, csórók – nem nagy ár, / szarból kihúzni csöppet sem segít, / s zabálják – nincs más – két pofár- / ra kozmált krumplistészta-elveid. / Legalább látnád, mint változtak át, / elvtársaid, az úri társaság – / a gyűlölt villák most már az övék. / Megeresztheti ki-ki az övét, / a kandallóban lobban új hasáb… / Lopott koponyád bólintva visszanéz.” Versbarátok: olvasgassatok Péntek Imrét!