Przemysl

A végtelen szenvedés és a felordító diadal nagy monumentuma, Przemysl – írta lelkes haditudósítóként Molnár Ferenc egyik legjobb könyvében (Egy haditudósító emlékei). Azt a nevet, azét a városét, amelyet oly sokszor hallottam emlegetni. De alig-alig helyesen, a sok torlódó mássalhangzó miatt csak amúgy „magyarosan”. Ez a gyermekkori emlék ellenkezik a Kosztolányiéval, aki egy tárcájában (Egy szál gyufa) mint a „magyar szenvedésről” írt róla rögtön a híres várerőd feladása után.
„Przemysl elesett – mondta egy magyar paraszt, aki hétfő este kilenckor felszállt a villamosra, és kis motyójával a pályaudvarra igyekezett. Különösen mondta ezt, fájdalmasan. Könnybe lábadó hangon, de keményen, messze hangzóan, mint ahogy a Nemzeti Színházban Tiborc, a parasztszínész szokott beszélni…. Megdöbbentő volt az öregúr. Nem a híradása, amelyet a pesti ember már harmadfél órával azelőtt a szívébe zárt kegyeletes szomorúsággal, de az, hogy oly makulátlan tisztasággal mondta ki a lengyel városnevet. A magyar száj nem szíveli a mássalhangzó-torlódást. Karajcár lett a krajcárból, és ezer év nem volt elegendő arra, hogy a szlávoktól kölcsönkért drága szó meghonosodjon a nép száján, a paraszt sokszor derágát mond még ma is. Nagyon megszerethette kend, bátyám, ezt a várat, hogy ily tisztán ejti ki a nevét, akárcsak az édeslányáét.”
Az én öregapám bezzeg nem szerette azt a várat és azt az erődöt, mert a nevét sose mondta ki ezzel a makulátlan tisztasággal. Inkább ejtéskönnyítőket használva, ahogy a legtöbben (Psemiszli, Semiszli). De neki legalább megvolt a jó oka erre a nem szeretésre: ott szolgált 1914. szeptember végétől mint a gyulai 2. honvéd tábori ágyúsezred főtüzére. Egészen a gyászos napig: 1915. március 22-ig, amikor Kuzmanek tábornok feladta a várat. Utána Szibéria, Tomszk és Krasznojarszk a jutalomutazás, hat súlyos év hadifogság, mert csak 1921 júliusában térhetett haza.
Przemysl. A galíciai front első nagy, gigantikus véráldozatának színhelye – amely persze szenvedéstörténet, kín és élet-halál és küzdés vagy csak egyszerűen botrány, már az én gyerekoromban is anekdotává szelídült. Írott vagy családi legendáriumokban előadott malaszttá – ha öregapám olykor regélni kezdett éhezéseikről, a sikertelen kitörési kísérletekről, saját kezűleg véghezvitt robbantásairól vagy későbbi, szintén sikertelen szökéseiről, aztán titokzatos belső-ázsiai vándorlásairól, legtöbbször ünnepélyes unalom fogadta. „Már megint kezdi az öregúr.”
Aztán eljött a legbiztosabb halál is, a felejtés. És ez a valódi férfiúi bú – Przemysl nincs is benne semmiféle közös tudásban vagy emlékezetben. Többször gondoltam rá, hogy egyszer megírom e magyar Verdunt, ezt a Golgotát vagy mit, ha nem is szaktanulmányban, de valami szabadabb textusban. Begyűjtöttem számos szöveget, korabeli írást, haditudósítást, fotókat, naplókat, jelentéseket és monográfiákat, s persze a régi jó könyveket, a Geőcze Bertalanét például vagy a Lévai Jenőét, és így tovább. De csak kerülgettem, mint légy a véres húst. Przemysl nem él – nagyon messze van. Újabb és újabb tragédiák torlaszolják az amúgy is homályosuló szem elől. Przemysl: száz év magány.
Pedig oly sok vér öntözé egykor e lengyel tájat – büszke erődvár és bevehetetlennek gondolt erődrendszer volt. Két ostromot élt át – a második után, amely 1914. november 8-tól 1915. március 22-ig tartott, a kiéheztetett, állandóan lőtt-ostromolt, a végsőkig legyengült védők kapituláltak. 2593 tiszt, 117 ezer katona és 30 ezer sebesült esett fogságba.
Öregapámék mellett harcoltak az 5-ös szegedi bakák a védők reménytelen végjátékában is, a heroikus Tamássy-féle kitörésben. A haditerv szerint az Uzsoki-hágó irányában törtek volna át, hogy 70 kilométernyi utat megtéve egyesüljenek a Kárpátok mögött harcoló osztrák–magyar seregekkel. A március 19-ére virradó éjszakán a lembergi országút mindkét oldalán megkísérelték a kitörést. A Tamássy altábornagy vezette 23. honvéd hadosztály (benne a szegediek és a gyulaiak) az egész ostrom legsúlyosabb veszteségét szenvedték el: 8500 katonából csupán 2600 tudott visszavonulni. A többi a harcban esett el, vagy megadta magát. A szegedi ezredparancsnok, Nónay ezredes utólagos leírása a kitöréséről:
„Támadás! Irány marad, átveszi a 2. ezred. Tölteni nem szabad, csak szuronyt használni. Mindenkit le kell ölni és tovább előnyomulni, hogy 19-én este a környék térkép keleti szegélyét elérjük… A szd-ok még fel sem fejlődtek, az oroszok már élénk gyalogsági tűzzel fogadták. A géppuskák a zlj. közepe mögött, mert lőni nem volt szabad. Del. 6h 30-kor óriási gyalogsági géppuska- és ágyútűz volt hallható. Sűrűn havazik. Alig lehetett 100–200 lépésre látni a sűrű havazás miatt. A tüzelés orosz részről megkezdődött, gyalogsági és géppuskatűz. A meglepetésszerű támadás ki van zárva, a fegyverek nem voltak megtöltve, emiatt kellemetlen érzés fogta el a harcosokat. … Nagy orosz tömegek vonulnak az oldalunkba, elrendeltetett az egyenkénti visszavonulás… A drótakadályoknál sűrű tömegben tömörülnek a visszavonulók, mert csak 3-4 lépés széles kapuk voltak cikcakkban vágva. A kapuktól jobbra-balra érintőaknák. A gerincen felfelé, amint a visszavonuló tömeg haladt, annál nagyobb lett a veszély, jobbra-balra sebesültek, a fák ágain emberi testrészek, hátbőröndök… A drótkapuknál százával feküdtek a sebesültek és halottak. Haldoklók szörnyű ordítása megdermesztő volt.”
És a másik – egy túlélőtől, aki ott tülekedett a drótháló körül a támadás első tempójában, egy 5-ös baka Szeged környékéről. Ő így jegyezte le, fonetikusan és persze lényeglátóan, nem is annyira a hózivataros vérfürdőt, hanem inkább ami utána következett.
„1915. márcz. 19-én hajnalban ojan kitörésünk [volt], ahol az én rajvonalamból csak minden 3-dik vagyis 3 emberből marat egy életbe, és ekkor lett, amire soha nem számítotam, fogságba estem, mikor kiveték a kezemből a fegyvert, és letépték a szerelvényt rolam, ojan izgatot voltam, nem tudtam, mitévő legyek, féltem is tőlük, de igen tehetetlen voltam, mert hoszu éhezés után csak alig áltam. No most jön a fogolyélet, közrevetek lovas kozákok, szegény elgyengült embereken mikor végigvágot az a büszke kozák, csak eleset, és 6 nap éjjel-napal hajtotak. Kezdödik az étkezés, minden 10 ember kapot egy tál káposzta szupát és kását, és mint nálunk szoktak a disznók a válun veszekedni, mink ép ugy, mert minden nemzet ösze volt keverve, és ot min a magyara haragudot.”
Przemysl: Molnár Ferenc haditudósító ugyan a „felordító diadal momentumának” is mondja, utalva a vár későbbi visszafoglalására, de a lényegen ez már nem változtat. Przemysl: rejtőzködő férfisírás. Lezúgott benne az élet, az öregapámé is – mint halványuló, lassú árnyék a miénken.