Radikális nemzeti oldal és a liberálisok

Az európai parlamenti választások földrengésszerű változásokat hozó eredményének igazán a Jobbik egyből középpártként megjelenése és az SZDSZ politikai megsemmisülése tekinthető, mert a szocialisták nagy veresége és a Fidesz óriási előretörése már több hónapja elintézett tény volt. Azt a kérdést érdemes feltennünk, hogy mitől függ egy párt tartós politikai szerepe, illetve ennek másik oldala, hogy mikor mondhatjuk egy eltűnőben levő, korábbi jelentős pártról, hogy az „elitek körforgásában” végleg az útszélre került?
A kérdés megválaszoláshoz abból kell kiindulni, hogy a több millió vagy legalábbis több százezer szavazattól függő politikai pártoknak három főbb szinten kell stabil szerveződést kialakítaniuk ahhoz, hogy tartósan jelen lehessenek a mai versengő tömegdemokráciákban. A felületi szintet jelenti egy szűkebb politikusgárda országos méretű megszervezése, amely az operatív pártfeladatokat, a politikai gyűlések százait és ezreit végig tudja csinálni. Ehhez néhány száz, politikussá formálódó szimpatizáns elegendő, és ha két előfeltételnek meg tudnak felelni, akkor hónapok-évek alatt a parlamenti küszöbig érhet a pártfejlődés. Az egyik előfeltétel, hogy a néhány száz fős politikuscsoporton belül egy nem vitatott hierarchia ki tudjon alakulni, az élen néhány vezetővel országos vezetőként, akik között belülről is egy többé-kevésbé stabil hierarchia és munkamegosztás szükséges. E nélkül hónapok alatt széteshet egy új politikai formáció, osztódva több kis pártkezdeményezésre, még mielőtt a legkisebb eredményre jutottak volna. Egy másik előfeltétel, hogy az ilyen stabilizálódott párt olyan témát vagy témákat tudjon találni – és ezeket merje vállalni –, amelyek jelentős társadalmi problémákat jelentenek, és amelyeket valamilyen okból a bevett pártok nem tudtak vagy nem akartak a súlyuknak megfelelően kezelni. Ha ez a két előfeltétel teljesül, akkor a politikai gyűlések százain át és a közvéleményhez fordulás más fórumain keresztül a parlamenti küszöbig vagy még azon is túl nőhet egy új párt.
A Jobbik esetében e két előfeltétel teljesülése már több hónapja látható volt, és a fő témája, a „cigánykérdés” – a kisgazdák és a MIÉP által már régen hangoztatott témákon túl – robbanásszerű sikerét hozta. Ez a kérdés már évek óta láthatóan a többi kelet-közép-európai ország mellett a magyar társadalomnak is az egyik legnagyobb problémájává vált, és a majd egymilliós hazai cigányság társadalomba integrálatlanságának következményeit ma már több millió magyar ember a legsúlyosabban éli meg minden nap és minden átrettegett éjszaka után. Ám e kérdés vállalását a bevett pártok közül azokat is eltántorítja, amelyek máskülönben erre hajlandók lennének, mert jóval túl az egyes országok határain, a nemzetközi hatalmi téren fontos politikai eszközzé vált a „kisebbségi fegyver” az egyes társadalmi csoportok és országok globális megfegyelmezésében. Az antiszemitizmust mint politikai fegyvert már többször elemezték, így erre most nem kell kitérni, de a rasszistázás szélesebb használata igazán a cigánykérdést tolja az előtérbe politikai fegyverként. Ez a cigányság számára a legkárosabb, mivel a tényleg meglévő óriási gondjaikat nem oldja meg, hanem csak más politikai csoportok lejáratásában eszközként használja. A miskolci rendőrkapitány vagy az általános ombudsman meghurcolása a probléma felvetése után csak a legutóbbi eseményeket jelentik ezen a téren, és azt példázzák, hogy miként járhat egy közszereplő, ha eltér a mainstream (fősodratú) média által megkövetelt gondolati keretektől. A Jobbik ezt a problémát emelte a középpontba, és elementáris hatást ért el. Hogy mennyire ez az égető probléma hozta a sikerét, azt talán a legjobban Heves város esete mutatta, ahol a cigánykérdés a többszöri botrányos esetek hatására a közösség legnagyobb problémájává nőtt, és noha – a város polgármesterének utólagos közlése szerint – a városban egyáltalán nem is tudták, hogy kik e párt helyi vezetői, csak néhány szavazaton múlt, hogy nem a Jobbik nyerte meg itt a választást. Vagyis minden helyi szervezeti munka nélkül, pusztán az országos információk alapján az égig röpítette ez a téma a Jobbikot ebben a városban, és többé-kevésbé az egész országban ezt lehet elmondani erről a sikerről.
Ez a jelenség egyben jelzi is a görögtűzszerű fellángolás és a tartós politikai jelentőség közötti különbség összetevőit. Tartósan egy politikai párt ugyanis csak akkor tud fennmaradni, ha túl a tagolt országos politikai hierarchiája kiépítésén még tagolt kulturális és médiaelitet is szervezni tud. Ez pedig sokkal több időt igénybe vevő folyamat, és sokkal több akadály leküzdését jelenti, mint egy szűk politikai elit kiformálását. Nem egyszerűen jó fejű közgazdászokat, politológusokat, szociológusokat és jogászokat kell ehhez verbuválni, hanem ezekből folyamatosan működő klubokat és alapítványokban tevékenykedő agytrösztöket kell kialakítani. Ehhez azonban még a gazdasági elit egy részének a támogatása is szükséges, mert tartós kulturális infrastruktúrát és az országos közvéleményt elérő médiát csak százmilliókból és milliárdokból lehet megteremteni. Nem vitás, hogy a Jobbik jól használta ki az internet által nyújtott lehetőségeket, de ez csak a szűk politikai elit szervezéséhez elegendő.
A választási siker és az ehhez szükséges szűk pártelit kialakítása tehát csak felhőrégiónak tekinthető a politika szférájában, hosszú évtizedes országos politikai jelenlétet garantáló stabil mélystruktúrát a kulturális és a médiaelit szintjén való megjelenés adhat. Ehhez pedig a gazdasági elit legalább egy kis részének támogatását kell tartósan megszerezni.
Ezek az összefüggések megvilágíthatják az eltűnőben levő SZDSZ sorsát is. Ez a párt a Jobbik szerveződésének poláris ellentétét példázza. A politikai elit szintjén az elmúlt húsz év során oly mértékben lejáratódtak, hogy igazat kell adni egy szabad demokrata prominensnek, aki magát a szabad demokrata elnevezést is törölni javasolta taszító hírneve miatt. Ám a kulturális és médiaelit intézményi bázisán az a társadalmi csoport, amelyet az SZDSZ megjelenített, ma is a leghatalmasabb Magyarországon, és ugyanez mondható el nemzetközi szintű kapcsolatait illetően is. Ez a párt eltűnhet, de kiépített kulturális és médiaelitje, illetve a bőséges gazdasági tőkével rendelkezés fennmaradása kétségkívül az Országgyűlésbe fogja röpíteni valamilyen néven az utódpártját. És nem is nagyon kell már találgatni az utódpárt nevét illetően, mert az LMP (Lehet Más a Politika) már a színen van, és noha vezetői kétségbeesetten igyekeznek minden SZDSZ-bázishoz közeliséget cáfolni – teljesen érthetően az előbb elmondottak miatt –, a szabad demokraták háttérszerveződésének ide áttelepedését nagyobb tévedés kockázata nélkül prognosztizálni lehet a 2010-es választásokig. Így a háromszintes politikai szerveződést tekintve – párt-, kulturális-média-, illetve gazdasági elit – a Jobbik a poláris ellentéte a közeljövőben az LMP-nek. Ugyanis a hatalmas húzó problémáját vállalva a Jobbik a pártelit szintjén nagy valószínűséggel gyorsan tovább fog erősödni, akár úgy is, hogy most kivételesen azok is elmennek szavazni a politikailag máskülönben közömbös milliók közül, akik eddig soha nem vettek részt választásokon, de most a cigánykérdés miatt pokollá vált az életük. De a kulturális és médiaelit szintjén a Jobbiknak lényegében nincsenek hadállásai. Ezzel szemben az LMP komolyabb új politikai témát az eddigiekben nem tudott felmutatni, ám az ország legerősebb kulturális és médiaelitjét, illetve intézményrendszerét kaphatja meg, az SZDSZ korábbi nemzetközi kapcsolataival egyetemben.
Politológusként izgalmas dolog lesz e feszültség kibomlására figyelni.

A szerző politológus, alkotmányjogász