Szoborlövészet

Egyszer adódik ilyen az életben! A szerzőt felhívja Kaposvárról egy balatonfenyvesi polgár, aki tudatja vele, hogy tatarozták a házat, ahol nyaranta megfordulnak, és a padláson találtak egy kalapdobozt, amelyben régi igazolványok, iratok, levelek, fotók találhatók – érdekli-e? Amikor Buza Péter – harminc éve Budapest kutatója – meglátja a kalapdobozt, alighanem torkában dobog a szíve, mert az első pillanatban tudja: kincs hever előtte. Azazhogy a magyar történelem egy darabja.
Ettől a pillanattól kezdve három település: Párkány, Balatonfenyves és Vámosmikola lesz a világ középpontja, egy közrendű család életének mozgatórugója a harmincas évektől az ötvenes évek végéig. És közben – sorsuk tükrében – mindazzal szembesülünk, ami ebben az időszakban Magyarországon zajlott. A szerző sziszifuszi módon gombolyítja fel a szálakat, amelyekre a dokumentumok utalnak. Így kelnek életre a kárhozatra ítélt papírok, és így lesz belőlük életregény. De azt is írhatom: színes történelemkönyv, vagy ahogy a kötet alcímében szerepel: „Élet a határon”. Sajátos mikrotörténelem drámai egyvelege, amelynek főszereplője bizonyos Geyer Matild és Nagy József. De ahhoz, hogy az ő történetük kiteljesedjék, körbe kell járni a teljes rokonságot, az élőket és a megholtakat. Ahogy a kalapdoboz parancsolja. Fogalmazhatok úgy is: vidéki magyar polgárságtörténetet olvasunk.
A történelem önmagában sohasem olyan megrendítő, mint amikor valóságos személyek valóságos sorsán keresztül mérlegeljük. A kalapdoboz figurái átélik a háborút, a zsidók elhurcolását, az orosz bevonulást („mindent elhordtak, összetörtek, a bejárati szobrokra lőttek célba, oda kvártélyoztak”), az ötvenes években a sorozatos törvénytelenségeket (verést és téeszszervezést), a szét-, az át- és kitelepítést. („A svábok pakoltak, mi meg odahurcolkodtunk. Amiket átéltünk, azt nem lehet elmondani.”) Az internálást, az 1956-os forradalom utáni megtorlást, és így tovább. Megannyi novella rajzolódik ki az életsorsok körül: a váratlanul meghúzott ravasz életet olt ki; a polgár éppen lelép a Margit hídról, amikor a híd belerobban a Dunába.
Kettős vonulata van a könyvnek. Az egyik a beszélgetések, a visszaemlékezések fonala, a másik a dokumentumok gazdag tárháza, a kalapdoboz tartalma, valamint a hozzájuk kapcsolódó írások, amelyek segítenek eligazodni. Nagy József négygyerekes családot hagy ott Geyer Matild kedvéért, hogy aztán 1956 után az Egyesült Államokban kössenek ki. De az asszony számára ez sem a végállomás. „Rendkívül becsültem jó anyámat – mondja az egyik fiú –, hogy soha apám ellen nem nevelte a gyerekeit. Egy rosszízű megjegyzést nem tett rá. A nagymama olykor igen, de rászólt. Leállította.” A felnőtt gyerekekre bízta férje megítélését. Nagy és gyenge egyéniségek vonulnak el szemünk előtt, akik megérintenek bennünket.
Posztmodern könyvet tart az olvasó a kezében, amelynek szomorú tanulsága az: a háború után mindent elkövettek a hatalom későbbi urai, hogy tönkretegyék a magyar polgárságot. Sikerült. Pedig ők békében éltek volna tovább egymás mellett.
(Buza Péter: Kalapdoboz. Ráday Könyvesház, Budapest, 2009. Ármegjelölés nélkül)