Újabb szeg a kormány koporsójába

Nincsenek könnyű helyzetben a parlamenti pártok, de a köztársasági elnök sem. Seres Mária népszavazási kezdeményezése – melynek támogatására hihetetlen mennyiségű, 591 748 aláírás gyűlt össze a négy hónapos határidő alatt a minimálisan szükséges 200 ezer helyett – a szó szoros értelmében sarokba szorította őket. Az Országgyűlés április 14-én annak rendje és módja szerint el is rendelte a referendumot. A voksolást a választási törvényt figyelembe véve, a most lezajlott európai parlamenti (EP) választást követő időszakban, azaz augusztus végéig (június 7-e után 41 napnál később, de 90 napnál hamarabb) nem lehet megtartani. De a labda a parlamenti többséggel rendelkező kormányzópárt(ok) térfelén pattog, ezért az MSZP „áthidaló megoldást” próbált kiagyalni. Ami nem más, mint Göndör István frakcióvezető-helyettes május 15-én beterjesztett törvénytervezete, mely most kerül a parlament elé. Eszerint a képviselők 2010-től nem kapnának adómentesen és igazolás nélkül elszámolható térítést, vagyis a többi állampolgárhoz hasonlóan „le kellene papírozniuk” a költségeiket. Ha a parlament nem fogadja el Göndör javaslatát, akkor még az idén népszavazást kell rendezni a kérdésről.
A Seres Mária által kezdeményezett népszavazás kérdése, mint ismeretes, a következőképpen hangzik: „Egyetért-e ön azzal, hogy az országgyűlési képviselőknek csak a bizonylattal alátámasztott elszámolható kiadásai után járhat költségtérítés?” Látszólag ártalmatlan, minden politikai vonatkozást nélkülöző, valamennyi parlamenti képviselőt érintő kérdés. Erre a legtöbb ember, akitől valamilyen minőségben elvárja az adóhivatal, hogy folyamatosan bizonylatokat gyűjtsön, és még a hirdetésekkel is arra buzdítanak, hogy „számlával szebb a jövő”, természetesen igennel válaszol. Miért lennének az amúgy is kedvező helyzetben lévő képviselők kivételek a mindenkire kötelező szabály alól?
Érdemes itt megjegyezni, hogy a jelenlegi, valóban botrányos helyzet felszámolására javasolt megoldás sem ideális. Nagy-Britanniában éppen belpolitikai válsággá fajult, és feltehetőleg a kormány bukásához vezet az alsóházi képviselők költségtérítési igényeivel kapcsolatos, egyre szélesedő botrány. Ennek nyomán a bal- és a jobboldal két fő pártjának támogatottsága egyaránt meredeken zuhant. Ismeretes, hogy a The Daily Telegraph, a legnagyobb konzervatív napilap riportsorozatot közölt arról, hogy egyes képviselők, sőt kormánytagok a vidéki birtokukat körülvevő várárok tisztításáért, helikopter-leszállóhely kialakításáért, illetve zongorahangolásért és a lakásuk felújításáért kértek költségtérítést, ami feldühítette az angol közvéleményt. Mindez azt a nálunk is ismert érzést erősítette, hogy „ezek az élősködő alakok mindent elszámolhatnak”. Előbb-utóbb nálunk napirendre kerül, hogy a magyar parlament honatyái miféle célokra költik a képviselői fizetésüket meghaladó költségtérítésüket… Meglepne, ha a számlák kötelezővé tételével és az elszámolások nyilvánosságra hozásával meg lehetne győzni a tömegeket arról, hogy a képviselők valóban önzetlenül szolgálják a magyar választóikat.
Az MSZP számára katasztrofális eredményt hozó EP-szavazás után a szocialista honatyák el vannak foglalva saját bajaikkal. Nem törődnek a küszöbönálló népszavazással, s elutasítják a sok szempontból idejétmúlt, nehézkes, 1989-es választási törvény módosításának még a gondolatát is. Néhányan ezért jogi „kiskaput” keresnek, mellyel elkerülhető lenne a közel négymilliárd forintot felemésztő referendum, ami épp a nyaralási időszak végére, a politikai holtszezonra esne. A gazdasági válságot lassan közjogi krízissé mélyítő honatyák utolsó reményüket az Alkotmánybíróságba (AB) vetik. Sereg András, az AB sajtófőnöke április végén számolt be arról, hogy a határidő lejártáig négyen támadták meg a népszavazást elrendelő országgyűlési határozatot, akik nem járultak hozzá a nevük nyilvánosságra hozásához. Az AB a beadványokat soron kívüli eljárásban tárgyalja majd, döntés később várható.
Első pillantásra a küszöbönálló referendum nem fenyeget olyasféle politikai következményekkel, mint a 2008. márciusi „háromigenes” népszavazás a vizitdíjról, a kórházi napidíjról és a tandíjról. Miért irtóznak annyira a szocialisták az újabb népszavazástól, mint ördög a tömjénfüsttől? Ha nem zavartatják magukat az európai parlamenti választáson elszenvedett vereségtől, és készek tovább kormányozni a ciklus lejártáig, 2010 márciusáig, miért tartanak annyira egy „mezei” népszavazástól? És miért állította azt Balsai István, a Fidesz politikusa az MTI-nek, hogy erkölcstelen, jogszerűtlen és politikailag vállalhatatlan a népszavazás kiváltása? Az MSZP azért fél megkérdezni az embereket egy olyan kérdésről, melynek megválaszolására elegendő egy elemi iskolát végzett ember természetes jogérzéke is, mert az a „politikai osztály” teljes impotenciáját bizonyítja, ami a nyolcadik éve hatalmon lévő pártokra vetne rossz fényt. Igaz, a probléma a Fideszt is érinti, de nem annyira, mint a szocialistákat. Orbán Viktor koalíciós kormányának négy éve volt arra, 1998 és 2002 között, hogy szembenézzen a képviselők legális javadalmazásának problémájával, és elfogadtassa a néppel, hogy a törvényhozókat ugyanúgy meg kell fizetni, mint például a vállalati menedzsereket. Viszont az MSZP a rendszerváltás óta már tizenkét éve kormányoz, s ebből volt olyan periódus is, 1994 és 1998 között, amikor abszolút többsége volt a parlamentben. Mégsem szüntette meg ezt a korrupt rendszert, sem akkor, sem később. Így a képviselőknek nagyobb a jövedelme adózatlanul, a számla nélkül felvett költségtérítésekből, mint amenynyit fizetésként felvesznek.
Persze a jövedelmezés problémája felveti az eredményesség kérdését is, hiszen az átlagember számára egyértelmű: ha egy vállalat jól megy, jövedelmező, akkor a dolgozóknak is több jut. Mit érdemelnek azok a politikusok, akik gazdasági csődbe juttatták Magyarországot, kormányzásuk alatt egyértelműen romlott a megítélésünk, és az állam óriási adósságot halmozott fel? Hogyan ítélné meg egy nemzetközi nagyvállalat tulajdonosi testülete mondjuk Gyurcsány Ferenc leváltott miniszterelnök vagy Veres János volt pénzügyminiszter vezetői teljesítményét?
Nyilvánvaló, hogy a képviselők jelenlegi javadalmazási rendszere nem tartható tovább fenn, és az időt sem lehet tovább húzni. Másrészt viszont elképesztő blamázs, hogy az Országgyűlés még mindig nem képes erről a közvélemény előtt vállalható törvényt alkotni, szembefordulni a politikusokat elítélő, populista közhangulattal. Az meg a csőd beismerése, ha az Országgyűlés jóváhagyja, hogy a jelenlegi, kétségbeejtő gazdasági helyzetben négymilliárd forintért népszavazást tartsanak, amelyen a részvétel feltehetőleg alacsony lenne, de szinte egészen biztosan „újabb szeget verne a szocialisták” koporsójába. Ki garantálja, hogy a Seres Mária által kezdeményezett népszavazás részvétlenségbe fullad? Az MSZP és az EP-választáson megsemmisült SZDSZ számára csak egy megoldása van a dilemmának: a lehető legsürgősebben ki kell írni az előre hozott országgyűlési választásokat. Ezután új, a társadalom bizalmát élvező kormányt kell alakítani, mely a parlamenti többség birtokában, egyebek mellett, csökkenti az országgyűlési képviselők létszámát, rendezi a javadalmazásukat és ezzel összefüggésben a korrupciót gerjesztő kampányfinanszírozás problémáját is.
Úgy tűnik, az elavult 1989-es választási törvény szinte az utolsó plomba, mely megakadályozza a 2008. márciusihoz hasonló eredménnyel fenyegető „protest népszavazás” megtartását. Ez tartja egyben a szalámit, az MSZP és „a koalíción kívüli” SZDSZ parlamenti többségét is. Sem a népszavazás, sem pedig annak közjogi szabotálása nem jelent megoldást a szocialisták számára. Egyik változat sem igazán jó, hasonlít a kör négyszögesítéséhez. Ha belemennek a népszavazásba, az ellenük fordulhat. Viszont ha minden jogi furfangot bevetve megpróbálják lehetetlenné tenni, az is.

A szerző újságíró