Virtuália

Igazán remek dolog a számítástechnika! A digitális forradalom az életünket is kifordította sarkaiból. A haditechnika bravúrtalálmányai leszivárogtak a hétköznapjainkba, megajándékozva bennünket az isteni lét gyarló illúziójával. Mindentudó, polihisztor ketyerékkel telefonálgatunk, laptopjainkon kicsiben ott a világ, a gyerek egész focivébéket játszik le a gépen, az építészek pedig kusza vonalrengeteg helyett háromdimenziós barangolásra invitálnak bennünket a képernyőn. Olyan épületekben, városokban járhatunk-kelhetünk, amelyek a valóságban nem léteznek. Így például az MCXVI építésziroda tervezői, Herczeg László, Csaba Kata és Pintér Tamás megmutatják nekünk a kalandozásra csábító animáción a pécsi Zsolnay kulturális negyedet úgy, ahogy azt egy normális politikai kultúrájú, kiszolgált kommunisták által szét nem vert országban az európai kultúrfővárosi esztendő elejére s nem a vége felé kellene birtokba vennünk. De említhetem az esztergomi Hetedhét birodalom pörgő-forgó bemutatását is: úgy cikázhatunk a felépítendő üveghegy, Süsü kastélya, a népmesei próbák labirintusa, az ősmagyar falu és az égig érő paszuly között, mintha máris ott volnának. Reália helyét és szerepét átvette Virtuália.
A digitális mennyországot lassacskán kezdi belakni a politikum is. Mivel a demokrácia jelenlegi állása szerint egyelőre még szükség van a voksainkra, mindent elkövet tudatunk bombázására, akaratunk trükkös és negédes befolyásolására. Virtuális pártocskák építik kampányaikat a virtualitásra, de a nagyobbacskák némelyike sem megy a szomszédba némi hatáskeltésért. Liberális és antiliberális radikalizmusok nyomulnak a világhálón, állítólag számon kérhetetlenül, hogy még a legendásan alkalmas Szilvásy-féle titkosszolgák is bottal ütik a nyomukat. Egyszerű programocskákkal át lehet játszatni a bukott Gyurcsány arcát a nyerő Orbánéba; de valahogy senki nem játszatja át Lendvai Ildikóét vagy Magyar Bálintét Aczél Györgyébe. Mire az úgynevezett liberális demokrácia végképp összeomlik, s beköszönt a jelző nélküli demokrácia, itt állunk majd beázott tetőkkel, tantárgyak nélküli iskolákkal, analfabéta korosztályokkal; viszont lesz néhány tonnányi príma digitális táblánk. Remény persze mindig van: Pesthidegkúton például épp Klebelsberg-szobrot avatnak, szigorúan három dimenzióban.
A digitális forradalom napjainkra olyan előrehaladottá vált, hogy maga a „haladó” politika is virtuálissá alakult. A virtuális kormányfő prototípusa kétségkívül Gyurcsány Ferenc, de ilyen szériatermék Bajnai Gordon és a Lendvai-féle boszorkánykonyha újabb fogása, az állítólag miniszterelnök-jelöltnek szánt Molnár Csaba is. (Hol van már a „gyári hibás” szt-tiszt, Medgyessy Péter suta, hebegő bája vagy Horn Gyula életszagú, különítményes stichje! Színtelen-szagtalan – ám az országrontásban annál hatékonyabb – utódjairól még a bulvársajtó sem képes épkézláb hírt gyártani. Még mindig az a „szenzáció”, hogy a pufajkás Horn a kórházban tízből egyszer ismeri meg a látogatóit, viszont letette a cigit…) Virtuáliában már a puszta tények, a rögvalóság sem vet hullámokat. Elsikkadnak például az olyan hírek, hogy a Bajnai-féle – szavakban sikeres – válságkezelésnek köszönhetően az Európai Unióban egyedül nálunk van infláció, mindenütt máshol stagnálnak vagy lefelé mennek az árak. Vagy hogy az utóbbi két évben Magyarországon romlott leginkább az esélyegyenlőség. A kormány elzavarása helyett mégis a holokauszt-emlékmű disznólábbal való meggyalázásával foglalkozik a kollaboráns elit. (Szerintem azok voltak, akik a rendőrpalotára rálőttek.) Nem kéne visszatérnünk Virtuáliából Reáliába?