Két Tisza-tó-túra egymás után. A Tisza-tó nagy élmény, aki még nem evezte körbe, hamarjában pótolja, bizonyára nem felejti majd: a tengerikajak.hu tisza-tavi kajaktúrája július 18–19-én lesz, részletek a www.tengerikajak.hu túranaptárában. A Hegyen Völgyön Egyesület túrája július 25–26-án lesz, részletek a www.hegyvolgy.hu oldalon. (M. G.)
Naphosszat csavarogtunk a nádas tövében, nyúztuk a kontrás Csepelt, csalinkáztunk a Tisza-illatú Alcsi-szigeti hobbikertek kerítése mentén, pipacsmezőtől kukoricaföldig, méregettük a felhőket, és akkor gyerekként úgy tűnt (nem hittük volna, ha bárki az ellenkezőjét mondja); az idő áll. Nyár van, örök nyár. Lélekben „tiszainak” lenni legalább olyan életre szóló elkötelezettség, mint a „balatoniság”. Örök visszavágy. A vonaton jut mindez eszembe, útban a még sosem látott Tisza-tó felé, futólag csak, ahogy cikázó felhők játszanak árnyjátékot a nappal.
Kitáguló látóhatár
Az égen micsoda nyüzsgés! Idelent lomha vonatdorombolás. A színtelenre fakított városi kánikula egyre inkább délibáb. Útban kelet felé sárgul a nyár, zakatolunk vissza az időben, zümmög a „kispiros” dízel, málló kárpitok, az ölekben szalonna, az orrokon borvirág. Füzesabonynál már úgy terül a retró a tájra, ahogy a rozsda a pályaudvarok peronjára, időtlenre antikolt tőle a nyár. Mintha egy régi képeslapba bújva zakatolnánk a Hortobágy csücske felé.
Poroszlónál végre tágul a láthatár, feltűnik a Tisza-tó. Kidugom a fejem az ablakból, úgy szippantom be azt az ismerős mocsári illatot. Épp csak tudható, de alig hihető, hogy emberi kéz munkája, amit látok; a mocsári szőttessel borított víztükör látványa inkább idéz valami kiismerhetetlen, vadregényes őslápot, mint a szerény szemlélődéssel hömpölygő Tiszát. Pedig tó és folyó, ugye, egy. A szőke Tisza ott folyik végig a tározó térben, önálló mederben. Ha az 1860-as évek nagy Tisza-szabályozása nem lát neki olyan határozottan, hogy gátemelésekkel, mederátvágásokkal megzabolázza az örökké áradó folyót, talán nem így, és nem itt alakítanak ki a hetvenes években vízlépcsőt, és vele együtt a Kiskörei-víztározót. Ha a meder akkor, százötven éve érintetlen maradt volna, talán ma nem is terül itt ez a hatalmas, billentett kád, az ország legnagyobb mesterséges tava, a Tisza-tó. Az ember megalkotta, a természet – alig harminc év alatt – visszavette. Bárki ránéz, észreveszi; láthatatlan kéz munkája ez a táj, az ember már csak asszisztál, s belakja (lelakja), így vagy úgy.
Gyors sátorverés Tiszafüreden túl, lent, az Albatrosz-kikötőben, aztán csobbanunk. Olyan sűrű a víz, mint a kanalas orvosság. Tömény gyerekkor. Vacsorára paprikás krumpli, bográcsból, belőlünk meg jóízűt esznek a szúnyogok. A sátorban elsimulnak a neszek, békák csak, meg bogarak, legyek, egy-egy bukfencező harcsa, halászok léptei a recsegő stégen, mély álom a nádas tövében. Panteista nyugalom.
Tisza-tó, rozsda, retró
Észre sem veszem, éjjel fölénk oson egy kövér esőfelhő. Reggelre már ázunk. Borul a terv. Kivárunk. Tókörbetekerés helyett termál, rögtönzött önkényeztetés a tiszafüredi gyógyfürdőben. Alkálihidrogén-karbonátos vízben áztatjuk magunkat mazsolára, alig néhányan; a gyógyfürdő körüli kempingben messze nincs telt ház, és a strand sincs csúcsra járatva. A Hortobágyi Nemzeti Park, és benne a 127 négyzetkilométeres Tisza-tó madárrezervátuma az UNESCO világörökség része, öt éve pedig nemzetközi ökoturisztikai védjeggyel is büszkélkedhet, turizmusa így utószezoni benyomás alapján mégis inkább múlt rendszeri mederben hömpölyög, kiváló adottságokkal, rengeteg kiaknázatlan lehetőséggel.
Délután már Poroszló felé tekerünk kölcsönkerékpáron, kóbor fények alatt, szökünk az eső elől a töltésen. Az út mentén szinte csak Ladák, Wartburgok, kormos torkú Simsonok. Csontig rozsdásodott retró. A tó látványával nem tudok betelni. Szigetek, holtágak, lagúnák, mocsarak, tündérrózsamezők, amíg a szem ellát. Mint valami megsárgult, archívumból előkapart természetfilmen. Holt medrek kapaszkodnak össze békalencseszövet alatt, hol szűkek, hol szélesre terülnek, zizeg az élet, él a víz, vonzza a tekintetet. Poroszló után Sarud; nagyiváni hagyományőrzők táncolnak a hirtelen esőben, épp csak a maguk örömére. Összekucorodunk a helyiekkel, nézzük őket a kocsma eresze alatt. Csúsznak a kisüstik délben, beborul az égalja, kupica pálinka mellett meg szép lassan egymásra nyílnak a tekintetek. Elzárják a csapot odafent, hát tekerünk tovább.
Egy lelakatolt régi halasbódé elé támasztott veterán kerékpár. Ellenfényben ballagó traktorok. Útszélre vetett szalmabábuk. Aranyszínű alkonyat. A lebukó nap. Képeket őrzök csak, mind egy-egy villanás, múló semmiség, mégis úgy beleégnek az emberbe, mint egy tiszai örök nyár.
Mozaikos vadvízország
Kenuval aztán, másnap, elnyel a nádas. Lassan, komótosan kúszunk a tiszafüredi kikötőből szűk mocsári csapásokon át a madárrezervátum felé. Nyüzsög az ártér, laposan cikáznak a fecskék, béka ugrik, réce bukik, gólya kémlel, a tó ezer szemmel figyel. Zsilipnél emelünk, vonszolunk, iszapban dagonyázunk, aztán csendben lapátolunk. Hol fűzfák alatt, hol tavirózsák között evezünk. Nem szűnik az ámulat. A Tisza minden kanyar után valami újat mutat. Odabent, a sűrűben magunk vagyunk csak, elnémulunk, s a lápos beszélni kezd. Városi ember képtelen felfogni azt a sokféleséget, azt a harsány, csupaszín életet, ami a Tisza-tó vizén kenuban ringatózva rázuhan. A tározó vizén összetorlódó fauszadékokon dankasirályok, küszvágó csérek költenek, a nádfoltokban barna rétihéják, nyári ludak és nádi énekesmadarak bújnak meg – olvasom persze utóbb, könyvből. Mert ott és akkor nincs más, csak a szemlélődés, a néma döbbenet. Milyen nehéz tartani azt a néhány percnyi csendet, ahogy elhatározzuk. Mennyire idegen az ember itt; maga alkotta élőhelyre tolakodik be, mégis vendég, már rég nem úr. Talán soha nem is volt. Visszafelé, tavirózsák között szlalomozva már velünk marad a csend. Belénk költözik. Bárányfelhőket számolok a víz tükrén. Néhány óra csak; mintha végtelen. Ég és föld összeér.
