Kicsit szégyellem magam, hogy ilyen mélyföldszinti vitába bocsátkozom, de hát önálló MDF-ről már réges-rég nem beszélhetünk. Már említettem a Szili-féle lélegeztetőgépet (jaj, most már én se vagyok píszí, mi lesz most?)
– de azt még nem, hogy a nagyüzemi szalámizás közben, amit Rákosi pajtás sem csinált jobban, mellékesen elveszítették a frakciójukat is
Fokozódik az őrület. Az Országgyűlés, miután az „adócsökkentő” kormányzati filozófia jegyében felemelte az áfát, lerövidítette a demográfiai katasztrófának még némileg ellenszegülő gyest, eltörölte a szegényebb rétegek lakhatását segítő szocpolt, megszavazta az álszent vagyonharácsot és nem tartotta szükségesnek haladéktalanul kiadni a törvénytelenségek gyanújába keveredett, titkosszolgálati adatokkal élő és visszaélő Dávid Ibolyát és Herényi Károlyt a kíváncsi természetű ügyészségnek, mint aki jól végezte dolgát, elment nyári szabadságra. A rabosításra váró MDF-es politikusok pedig bevadultak: azt a pár hét haladékot viszonvádaskodásra tervezik felhasználni – hadd kenődjön szét minél jobban a rájuk fröccsent sár.
Előbb próbálták a dolgot mézesmázosan: Dávid szövetséget ajánlott Orbán Viktornak a radikálisok térnyerése elleni politikai küzdelemben – nyilván úgy spekulált, hogy egy szövetségest mégsem fognak majd kiadni a fideszesek és a KDNP-sek a mentelmi bizottságban. Talán elfeledte, hogy azt a szövetséget már végérvényesen eljátszotta, amikor 2006-ban, választási válsághelyzetben elutasította az orbáni együttműködési javaslatot: nem fogta fel, hogy az elvszerű konzervatív politizálás mégiscsak több holmi ajakkékülős machiavellizmusnál. Miután nem ment szép szóval, jött a szkander. Dávidék minden valószínűség szerint kezdenek ráébredni: ezúttal nem ússzák meg olyan könnyen, mint Lezsák Sándorék nem létező frakcióülésen való kizárásakor, amikor a szocialista házelnök asszony jóvoltából szentesítették a nyilvánvaló, orbitális hazugságot. (Kíváncsi vagyok: vajon meggyónta-e ezt a stiklit Szili Katalin, ez az áldott jólelkű keresztény aszszony?) A gyanúsak ezek után természetesen koncepciós pereket kezdtek el emlegetni (ki is kormányoz most voltaképpen?), azután meg a maradvány-MDF hivatásos kommunikátorai fogtak verbális keménykedésbe. A kifordítható-befordítható köpönyegű Hollós Jánosra itt most nem vesztegetném a szót (amit a közrádiós végjátékában művelt, az megítélésem szerint önmagában érdemesíti egy életfogytiglani politikai feketelistára), Kerék-Bárczy Szabolcs közleménye azonban, amelyet az Országos Sajtószolgálat útján tett közzé, megér egy eszmefuttatást.
Kerék-Bárczyt egy Heti Válasz-béli Almássy Kornél-interjú ihlette meg, amelyben Dávid volt kihívója a jelenlegi MDF helyzetét a volt KDNP helyzetéhez hasonlította, megemlítve, hogy a kereszténydemokratáknak is hat évükbe telt, míg sikerült visszaszerezniük a pártot. Kerék-Bárczy ebből azt a következtetést vonta le (logikából egyes, menj a helyedre, fiam), hogy Almássy beismerte: a Fidesz zsoldjában, a KDNP-hez hasonló státusba akarta átjátszani az MDF-et. Megjegyzem: ez nem is lett volna olyan rossz státus az MDF-nek ahhoz képest, hogy most meg minden bizonnyal menthetetlenül el fog tűnni a történelem süllyesztőjében az SZDSZ-szel együtt; s ez még akkor is óhatatlanul bekövetkezne, ha a Magyar Bálint-i recept szerint a szakadék szélén, az utolsó pillanatban fuzionálnának. A dávidista propagandistát azonban ez a párhuzam arra indította, hogy „a Fidesz lélegeztetőgépén tengődő KDNP-ről” értekezzen (Lendvai Ildikó óta lélegeztetőgépet emlegetni politikailag inkorrekt), csak hogy levonhassa a pártvezetés törvénytelenségeit mentegető következtetést, hogy „az almássysták célja pedig az önálló MDF felszámolása, KDNP-sítése és a Fideszbe való teljes beolvasztása volt”.
Kicsit szégyellem magam, hogy ilyen mélyföldszinti vitába bocsátkozom, de hát önálló MDF-ről már réges-rég nem beszélhetünk. Már említettem a Szili-féle lélegeztetőgépet (jaj, most már én se vagyok píszí, mi lesz most?) – de azt még nem, hogy a nagyüzemi szalámizás közben, amit Rákosi pajtás sem csinált jobban, mellékesen elveszítették a frakciójukat is. Legutóbbi „sikerük” meg a kétes szalonképességű EP-frakcióhoz csapódó Bokros Lajos „sikere” volt: szeretnék én annyi magánvagyont öreg napjaimra, amennyit Bokros és köre a brüsszeli projekt érdekében beleinvesztált az MDF nevű kalandor politikai vállalkozásba. Kerék-Bárczy ráadásul így fejezi be dörgedelmét: „Ez a független és következetes politika vitte sikerre az MDF-et 2004-ben, 2006-ban, s most, a 2009-es EP-választáson is, és ez viszi sikerre 2010-ben is.” Dávid és a következetesség: mindjárt elpirulok. Hogy mást ne mondjak: az örökösökre terhelt vagyonadóval az elnök asszony barátai és barátnői épp most csempészték vissza a „haláladót”. Kidobott pénz volt az a sok szép óriásplakát az eltemetésről a roppant ízléses, hangulatjavító koporsókkal. Talán elég ehhez annyit hozzáfűznöm: a 2010-es jóslatából kiindulva, ha jót akar, Kerék-Bárczyval senki ne töltsön ki kollektív lottószelvényt.
Az MDF-nek az ellentámadási kényszerből fakadóan mellékesen sikerült felébreszteni a szunnyadó oroszlánt. A KDNP sietett leszögezni, hogy „nem akar Almássy Kornél és a Magyar Demokrata Fórum vitájába beleszólni”, de hát nincs más választásuk, ha egyszer „Dávid Ibolyáék belekeverték” őket. A kereszténydemokraták igyekeztek felfrissíteni a halványuló emlékezetet: „nem értékrendbeli viták osztották meg a tagságot, hanem az az egyszerű tény, hogy a párttól idegen politikai érdekeket képviselő, »küldött« emberek próbálták meg magukhoz ragadni a vezetést és átjátszani a pártot az ellenkező térfélre – pontosan úgy, ahogy ez most az MDF-ben történik”. Vagyis visszadobták a labdát a feladónak; és ha felidézzük a feltűnően szocialistabarát Giczy György alakját, nehéz ezzel az érveléssel vitatkozni. A KDNP kényes arra, hogy „a keresztényszociális eszme megőrzése és megerősödése” vezeti politizálását. Nem tudom, hogy a Fidesz–KDNP politikájának ilyen irányú eltolódásában mi a szerepe ennek az eltökéltségnek, az azonban tény (amit minden komoly politológus elismer), hogy ez a pártszövetség szociálisan érzékenyebb, mint a magát baloldalinak állító, de a milliárdosok pártjaként működő MSZP, netán a gazdaságpolitikai értelemben határozottan szélsőjobboldali elveket valló SZDSZ. Az MDF-et viszont szociális érzékenységgel nem lehet hírbe hozni – lásd Dávid Ibolya radikális bokrosista megnyilvánulását a rossz emlékű gyurcsányi „nemzeti csúcson”.
Az MDF hiányolja a KDNP politizálásából az önálló (vagyis nem fideszes) gondolatokat, miközben nem vesz tudomást a családi jövedelemadózásról, a családok csődvédelméről, a nyugdíjrendszer átalakításáról és a termőföld védelméről szóló (a parlamenti többség által következetesen lesöpört) KDNP-s törvényjavaslatokról. Így aztán kiérdemlik a fórumosok a kritikát: „Az egykori rendszerváltó pártból mára egy hitelét és tagjait vesztett, egyeseknek egzisztenciát biztosító érdekcsoport lett. Nemcsak frakcióját vesztette el, hanem a párt megszabadította magát azoktól az emberektől is, akiknek köszönhetően például az elnökből lett valaki. Az alapítóktól kezdődően Boross Péterig bezárólag. Helyettük importált, a másik térfélen már lejáratódott arcokkal küzdenek az életben maradásért, olyannal, mint például Bokros Lajos, akit pénzügyminisztersége idején a párt jelenlegi vezetői a lehető legélesebben bíráltak. A régi tagok napról napra jelentik be kilépésüket. Miközben konzervatívnak próbálják magukat beállítani, egykori támogatóikat lecserélték az »őskonzervatív« Schmuck Andor által mozgatott Tisztelet Társaságára és a nem kevésbé »őskonzervatív« Hit Gyülekezetére. Az ideológiát pedig a Somogyi Zoltán vezette politikai elemző cégtől vásárolják. Az MDF-ben már csak a cégtábla eredeti.” Szerintem már az sem.
