Vuvuzela

Nézem a Konföderációs kupa közvetítését a televízióban, látom, hogy kínlódnak a spanyolok és a brazilok, de nem ettől megy szét a fejem. A fejem konkrétan a vuvuzelától megy szét, de annyira, hogy komoly veszélybe kerül a készülék. A megszokott stadionkulturális háttérhangok helyett (ollé, héjahó, huhu, anyádat, rezesbanda, mariachik) valami olyan démoni vircsaft cincálja a központi idegrendszeremet, mint ha Schönberget felkérték volna, hogy írjon filmzenét a Vaddarazsak visszatérnek 3.-hoz. A vuvuzela jelenlegi állapotában egy nyamvadt műanyag trombita, amit ingyen osztogatnak a bejáratnál, ezért aztán a hasogató fejfájáson kívül még csalódást is okoz. Pedig sokan már előre gyúrtak a jövő évi világbajnokság kulturális vetületeire, hiszen milyen szép is az, amikor a szikrázó napsütésben megszólal a djembe, a mbugarabu, a kora és a tama, mert mégiscsak Afrikában vagyunk, vagy mi. Erre az amerikaiak sapkában melegítettek, és üvöltött ez a gagyi, ami már szilveszterkor is ciki. Erre mondta Joseph Blatter, a FIFA elnöke, hogy nem Nyugat-Európában vagyunk, itt energia, ritmus, zene, tánc és dob kíséri a játékot, ez Afrika. Egy focifőnöktől persze nem várható el, hogy szabadidejében és szabadidőruhájában kulturális antropológiával foglalkozzon, de az azért egy laikusnak is nyilvánvaló, hogy a műanyag vuvuzelának nem sok köze van a tradicionális afrikai kultúrához, viszont a legdurvább permanens irritáció Szeles Mónika nyögései és Palik László elfúló falzettje óta. Jerome Valcke, a FIFA főtitkára már közelebb járt az igazsághoz, amikor azt nyilatkozta, hogy a vuvuzelát csak akkor száműzik a lelátókról, ha fegyverként használják a szurkolók. Jelentem, megtörtént, lehet intézkedni, nem kell megvárni, míg a túlspilázott igazságérzettel drukkerek fültövön durrantják vele a partjelzőt, ez már maga a pszichikai hadviselés, egy jobb ügyvéd még az emberiségellenes bűntettet is rájuk verné. A globális felmelegedés mellett ugyanis az emberiség legnagyobb pechje, hogy pont ezt a borzalmat fújja negyvenezer megveszekedett Lagzi Lajcsi egyszerre, holott számtalan lehetőség közül választhattak volna. A fentebb már említett afrikai hangszerek közül például a djembében három szellem is lakik, a fáé, amelyből a teste készül, az állaté, amelynek a bőrét membránként használják és a készítőé, aki a tudását adja hozzá. Ez azért így már mindjárt más, mint egy fröccsöntött kínai nejloncsövet kínozni ellilult fejjel. És ha valaki speciálisan dél-afrikaihoz ragaszkodna, tudjuk ajánlani a kalimbát, az ugyan alig ciripel, és ettől a hangulat egy telejósdára emlékeztetne inkább, mint labdarúgó-mérkőzésre, de legalább nem zúznák össze tőle a kocsmákat és a tévéket.