Nejlonsámánok és plasztikguruk

Gyalázatos éjszaka volt, annyi szent, az ellenségemnek sem kívánom. Gyanútlan kapcsolgatás a távirányítóval, majd az egyik csatornán hirtelen a következő nyelvi bomba vág mellbe: „Tisztelt Előfizetőink! A Budapest Tv adása a tévétársaság tájékoztatása szerint a továbbiakban már nem lesz látható. A váratlan változással kapcsolatban a megértésüket kérjük.”
Hát nincs megértés, elég volt. Futás az internetre, hátha csak valami rosszízű tréfa, esetleg médiahack, vagy a titkosszolgálatok hergelik megint a népet, de nem, a hír igaz, elég volt néhány nap televíziós absztinencia, nem odafigyelés, és 2009. augusztus 31-én, azon a baljós éjféli órán a Budapest Tv hosszú szenvedés után kilehelte a lelkét. Kimúlásával pótolhatatlan veszteség érte az összmagyar televíziózást és a minden jóra fogékony nézőket, valamint megint a körorvosokat vakációztató gyógyszerlobbi járt jól, bizonyosra vehető ugyanis, hogy ugrásszerűen megnő a depressziósok száma.
Mert a Budapest Tv több volt, mint egyszerű televíziós csatorna. Abszurdisztán tökéletes lenyomataként és felmutatójaként egyesített magában mindent, ami a felhőtlen szórakozáshoz szükséges. Emelhették duplájára a lakáshiteleket, felkenhettek minket a szlovákok a falra, kikaphatott a labdarúgó-válogatott, kielégíthették egymást a BKV-sok, vagy vehettek százötvenezerért eukaliptuszt koalával közpénzből, elég volt egy kattintás, és megnyílt egy másik univerzum, a titkos Magyarország.
Már a díszletek lenyűgözőek voltak, semmi sallang, hozzájuk képest a Nap-kelte stúdiója norvég top design bemutatóterem, és akkor még meg sem szólalt senki. Amikor aztán igen, az olyan volt, mintha a Monty Python tagjai besavaztak volna, és az egészet leadták volna vágatlanul.
Van egy pillanat, amikor az igénytelenség, az ostobaság, a szánalmas vergődés már nem kínos, nem feszengünk a fotelben – helyettük –, hanem felszabadít, önfeledtté tesz: a Budapest Tv akaratán kívül ezt a felszabadultságot adta meg a kedves nézőknek.
Az elektronikus média Uhrin Benedekjei önmaguk és a műfaj paródiájaként maradandót, megismételhetetlent alkottak, ha valaki megpróbálná retróban visszahozni, csúfos kudarcot vallana, viszont a legszebb pillanatokat azonnal ki kellene adni DVD-n. A Budapest Tv egyszer s mindenkorra véget vetett az „ennél már tényleg nem lehet lejjebb”-féle kishitűségből fakadó mentalitásnak, és napról napra bizonyította, hogy de, igenis lehet.
Valljuk be, a betelefonálós műsorok a világon mindenhol átlagon felül reprezentálják a dühöngő őrülteket, de a Budapest Tv ebben a műfajban is új fejezetet nyitott. Nejlonsámánok, plasztikguruk, macskákkal és baglyokkal (David Lynch óta tudjuk, hogy ezek nem azok, aminek látszanak) gazdagon felszerelt ijesztgetős nénik lepték el a képernyőt, és válaszoltak legjobb tudásuk szerint a kedves nézőket legjobban foglalkoztató kérdésekre alig emelt díjért, majd rendszerint következett valami olyan könnyűzenei műsor, amelyhez képest az 1966-os plovdivi dalverseny San Franciscó-i acid party benyomását keltette.
Nem csoda hát, hogy a magukat becsapva érző rajongók tüntetést szerveztek a szolgáltató székháza elé. Meg fogol halni, Leonszió!