Tisza István 1886-ban kezdte politikai pályafutását, a századfordulót környező öt-öt évben a kormányzó Szabadelvű Párt szellemi vezetőjének tekinthető. 1903. november 3. és 1905. június 18. között töltötte első miniszterelnöki ciklusát. Ekkor esett meg, hogy az ellenzéki obstrukció közepette levezényelte a híres „zsebkendőszavazást”, amely heves tiltakozásba torkollott. Tisza már ekkor úgy vélte, hogy a kormányzati hatalom szilárdságának megőrzése nemcsak az általános politikai stabilitás, hanem a konkrét magyar érdek védelme szempontjából is a legfontosabb. Első miniszterelnöki ciklusa óta úgy vélte, a függetlenségi baloldal követelőzései megingatják a birodalmon belül Magyarország helyzetét, ráadásul olyan társadalmi és politikai feszültségeket okoznak, amelyek meggyengítik a magyar nemzet összetartozását. Paradoxnak tűnhet – de ok nélkülinek korántsem –, hogy ezért nem támogatta a magyar nemzeti bank és a külön magyar vámterület felállítását.
A XX. század elején sem a Fejérváry Géza vezette alkotmányon kívüli „darabontkormánnyal”, sem a függetlenségi pártok „koalíciójával” nem értett egyet. A Szabadelvű Párt 1906-os választási veresége után feloszlatta pártját, és négy évre visszavonult. Egészen 1910-ig birtokain gazdálkodott és református egyházi főtisztségviselőként tevékenykedett. Miután a koalíció repedezett, és az uralkodó bizalmát is elveszítette, Tisza megalakította a Nemzeti Munkapártot, amely, győzelmet aratva az 1910-es választásokon, egészen a világháború végéig kormányon volt. Tisza 1912. május 22-én lett a képviselőház elnöke, házelnöki tevékenységének súlypontját továbbra is a parlament működését megbénító obstrukció letörésére helyezte. 1913. június 10. és 1917. május 23. között töltötte második miniszterelnöki ciklusát. Ekkori kormányzása homlokterében a kénytelen háború megnyerésén túl az állt, hogy a választójogi reformot – ha már muszáj – mérsékelt átgondoltsággal valósítsák meg. Így Tisza a művelt, kereső, magyarul beszélő városi munkásságnak adott szavazati jogot, de az általános jogkör-kiszélesítéstől óvott. Mondván: „Még nem jutottunk el a társadalmi fejlődésnek arra a fokára, amely a teljes, korlátlan demokráciát bírja.”
Tisza a reformkor óta folyamatos klasszikus, nemzeti liberális örökség képviselőjének tartotta magát. Ráadásul a nemzeti szabadelvű, mérsékelt liberális törekvések eredményeinek megőrzését értette saját konzervativizmusán. Gondolkodását egyszerre jellemezte a birodalom egységének külpolitikai okokból felfogott szükségessége, a magyar állam egyben tartásának parancsa és a magyar nemzeti érdek képviselete. Több évtizedes politikai útja során mindig kétfrontos harcot vívott ellenfeleivel. Jellemző, hogy sem a Ferenc Ferdinánd vezette bécsi centralizációs törekvések hívei, sem a függetlenségi szélsőbal tagjai nem szerették, előbbiek kurucnak tartották, utóbbiak labancnak. A nemzetiségi szeparatizmus éppen úgy ellensége volt, mint azok a soviniszta politikusok, akik Deák nemzetiségi törvényét hatályon kívül akarták helyezni. A századfordulótól nemcsak a Jászi-féle polgári radikális csoport csatlakozott „a magyar Bismarck” nem csekély ellenzékéhez, hanem a katolikus-agrárius lobbi is. Tisza azzal, hogy a társadalmi stabilitás alapjának a magántulajdont, az erős középosztályt és a nemzeti szellemet tekintette, és hogy fő célja a politikai és társadalmi stabilitás megőrzése volt – a magyar nemzet érdekében –, a dualizmus végének kiemelkedő, de tragikus karakterű államférfijává vált.
Tisza István ellen életében négy ízben követtek el merényletet. Leghíresebb az első volt, amikor 1912 nyarán egy függetlenségi képviselő az Országgyűlés termében, beszéd közben, rálőtt. A harmadik, 1918. október 16-ai kísérlet nem sikerült, a kommunistaszimpatizáns merénylőt Károlyiék hatalomátvétele után két héttel szabadon engedték. A negyedik gyilkossági kísérlet végzetes volt: Tisza Istvánt 1918. október 31-én este, Hermina úti villájában, családja szeme láttára lőtték agyon a forradalmárok. „Nem bújok el, bátran, ahogy éltem, úgy akarok meghalni” – idézi Tisza egykori szavait monográfusa, Tőkéczki László. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanszékvezető történész elmondja, Tisza halála szimbolikus volt a forradalom és jelképes a politikus életében is. A forradalomnak meg kellett ölnie Tiszát ahhoz, hogy a gyűlölt ellenséget eltávolítsa a „jövő” útjából. Anka László történész-politológus doktorandusz vélekedése szerint a Tisza-ellenes hangulat legfőbb eleme a háborús bűnbak szerep volt. Tőkéczki hozzáteszi, hogy ehhez Tisza szélsőséges ellenfeleinek sajtókampánya szolgáltatta a muníciót. „Tisza a történelmi Magyarország feltétlen megőrzését tartotta egyetlen politikai céljának” – összegez a történész, s mindaz, aki ezzel szemben állt, számíthatott erős ellenállására. Anka László szerint a sokasodó ellenfelek, a korszak végére több elemében is fenntarthatatlanná vált 1867-es rendszer megőrzésének kudarca vezetett Tisza tragédiájához.
Míg Tisza életművét a Horthy-korszak első felében értékelték – jórészt Szekfű Három nemzedéke pozitív Tisza-képének hatására –, a harmincas évektől csökkent az iránta való érdeklődés. 1945-től kezdve úgy tartották számon az államférfit, mint a legnagyobb „reakciós, retrográd” politikust, a balliberális véleményformálók pedig Jászi csalóka szemüvegén keresztül nézik őt. Tőkéczki azonban úgy véli, „semmi nehézséggel nem jár”, hogy a konzervatív jobboldal felfedezze magának, és akár szoborral tisztelegjen előtte.
Tisza István nagyságával és tragédiájával foglalkozik hétfőn az Ősök tere.
Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szombat 15.05.
origo.hu
Megrázó videót tett közzé a rendőrség: fontos dologra hívják fel a figyelmet
