Németesen egyenes vonalú, bajorosan következetes, már-már eltanulhatatlanul egyszerű a történet. Kulcsszavai pedig: becsvágy, kitartás, hagyomány. Münchentől nem messze, egy Vierkirchen nevű településen ma is áll, sőt működik a manufaktúra – az egykori Wagner-féle suszterműhely továbbfejlesztett változata – annak bizonyítékául, hogy az emberi léptékű, minőségi termelés megtartása a talpon maradás kulcsa lehet akkor is, ha a globalizált világgazdaság tempója éppen ez ellen hat.
– Nem sok, hanem kevés jó cipő kell – foglalja össze a lényeget az alapító unokaöccse, Joseph Wagner abban a kisfilmben, amelyet a Hanwag dolgozói készítettek a közkedvelt főnök nyolcvanötödik születésnapjára. Joseph Wagner ma is magára ölti emblematikus szürke köpenyét, és ha épp nem teniszezik, ott jár-kel a polcok között, szagolgatja a bőrt, simogatja a bakancsokat, ahogy teszi a hatvanas évek eleje óta, amikor újonc suszterként átvette a Hanwag manufaktúra vezetését. Mintha el sem telt volna négy évtized.
– A harmincas évek végére kitanultam a cipészmesterséget, azóta több mint hetven évet dolgoztam aktívan, ez a munkám, a hobbim az életem. És tudja, mit? Hét évtized alatt egyszer sem fordult elő, hogy betegség miatt egy napnál tovább kiestem volna – meséli ízes bajor kiejtéssel Joseph Wagner, aki a mai napig roppant elfoglalt; hosszas unszolás után napi üzemi sétája szünetében nyílt mód a beszélgetésre.
A Hanwag márka túlélte a húszas évek végének világméretű gazdasági válságát, a második világháborút, és konokul tartja magát az olcsó tömegcikkek korában is lényegében ugyanazzal a módszerrel és szellemiséggel, ahogy annak idején megalapították.
– 1948-ban, amikor csatlakoztunk hozzá, száznyolcvankilenc tagja volt a bajor cipészeket tömörítő szövetségnek. Ma tizenhat. És mi itt vagyunk – mondja büszkén Wagner úr.
A Hanwag évente háromszázezer minőségi lábbelit gyárt, és gazdasági válság ide vagy oda, tavaly óta tizenkét százalékos növekedést könyvelt el.
Népmesébe illő a történet. Hans Wagner, az alapító egy jetzendorfi susztercsaládba született a múlt század elején: édesapja és két bátyja is cipészmester volt. Nem gondolkozott sokat, suszternek állt ő is. Csakhogy kalandra vágyott. Miután átvészelte az első világháborút, némi tudománnyal a tarsolyában Münchenbe ment, ahol – és itt jön a mesés véletlen – úgy hozta a sors, hogy belebotlott valakibe, akitől ellesett valamit, ötvözte a már tudottal, és olyan cipőkészítési technikát fejlesztett ki, amelyhez még hasonló sem nagyon volt. Míg akkoriban lószőrrel vagy posztóval vonták be a cipők talpát, hogy tapadással lehessen őket rögzíteni, Hans Wagner dupla varrással kezdte el gyártani a jellegzetes bajor cipőket. Járta a vidéket, házalt, kopogtatott, bajor parasztoknak ajánlgatta a termékeit; néhány kemény év után híre ment a strapabíró Wagner-modellnek, kezdett felfutni az üzlet. Ekkor már 1924-et írunk, nincs messze a gazdasági válság.
Miközben Németország még a vesztes háború anyagi terhét nyögte, a világpiac pedig épp összeomlani készült, a Hanwag manufaktúrájában egyre többen dolgoztak; a húszas évek végére már negyvenen. Aztán következett a második világháború.
– A Wehrmacht hatalma elől nem volt menekvés – meséli Joseph Wagner. – Arra kényszerítettek bennünket, hogy a diktatúra által megszabott feltételek mellett a hitleri haderőnek gyártsunk cipőket. Mindenen rajta tartotta a szemét a hatalom. Nehéz idők voltak – mondja, de máris az újbóli talpra állás történetével folytatja. Szinte kínálta magát a szalmaszál: ki kellett szolgálni a sísport és a hegymászás terjedő divatját. Belevágtak, sorra fejlesztették és gyártották az újabb kézműves minőségű, felső árkategóriába tartozó modelleket. A Hanwag – már Joseph Wagner vezetésével – a hatvanas években odáig jutott, hogy csak az amerikai piacon évente tízezer sícipőt tudott értékesíteni Garmisch márkanév alatt.
– Claus Obermeyernek, a háború idején Németországból Amerikába menekült sísportfanatikus repülőmérnöknek köszönhetően be tudtunk lépni az amerikai piacra – mesél tovább komótosan Wagner úr, s már említi is a következő példát, amikor a Hanwag profitálni tudott egy külföldivel kötött barátságból. – Épp tegnap volt nálam látogatóban egy japán barátom, aki korábban hosszú ideig élt Bajorországban. Neki köszönhetően meg tudtuk vetni lábunkat az ázsiai piacon is – teszi hozzá.
Mindezt egy bajorországi kis faluból.
– Az emberi munka nem eldobható rongy – öszszegzi a hitvallást szigorú tekintettel Joseph Wagner abban a bizonyos tiszteletére összeállított kisfilmben. És sorra szólalnak meg a dolgozók: Olga Bullacher, aki ötven éve könyvel a cégnél, Hans Lackermeier, aki negyvenhét éven át maradt hű a Hanwag-kaptafához, és így tovább. Megszólal aztán Heinz Zemsch, aki röpke háromszáznegyvenhárom alkalommal mászott fel a Watzmann csúcsra (berchtesgadeni Alpok). Márkahű is, nem csak megszállott. A hegymászóknál már csak a siklóernyősök hálásabbak: a Hanwag volt az első cég, amely kifejezetten a siklóernyősök igényeire fejlesztett ki lábbelit. A vierkircheni manufaktúrából kerültek ki azok a falmászó cipők is, amelyek lehetővé tették, hogy ember extrém körülmények között sziklát mászhasson.
A gazdasági kényszer persze a Hanwagot is utolérte néhány éve, csakhogy itt sikerült az, ami hasonló esetekben többnyire nem szokott: megváltozott a tulajdonos, de a lényeg nem. Nyolcvanon túl Joseph Wagner azzal a kikötéssel adta át a manufaktúrát egy svéd cégcsoportnak, hogy az alkalmazottak maradnak, a gyártás Európában marad, és nem engednek az évtizedes minőségből.
Változás bajor stílusban. Tényleg eltanulhatatlan?
origo.hu
Megrázó videót tett közzé a rendőrség: fontos dologra hívják fel a figyelmet
