Forradalom és pszichodráma

Az 1956-os magyar forradalom hevességével, dinamizmusával mindenkit meglepett, itthon és külföldön egyaránt. Úgy tűnt, az október 23-án kora délután tartott budapesti diáktüntetés nyomán láncreakció indult meg, amely az egész magyar társadalmat villámgyorsan átalakította, szembefordította az addig jelentősebb ellenállás nélkül kormányzó, elnyomó pártállami rendszerrel. Nem meglepő, hogy a saját forradalmi ideológiájukat mantraként ismételgető, de a népharag kitörésétől megrettent kommunisták évtizedeken át vizsgálták, értelmezték, mocskolták és hamisították a magyar forradalmat, különös tekintettel azokra az epizódokra, amikor saját döntéseik öntöttek olajat a tűzre, illetve járultak hozzá a forradalmi erőszak elszabadulásához. A fővárosban a forradalom tizenhárom napja alatt három olyan, minden részletével együtt máig feltáratlan esemény volt, amely döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a békésnek indult tüntetés forradalommá, majd fegyveres felkeléssé alakuljon át.
Az első Gerő Ernő beszéde volt, október 23-án, este nyolc órakor, melyről Bill Lomax ezt írja: „Beszédének egész hangneme bőszítette az embereket, és nagyban hozzájárult a már amúgy is feszült helyzet további elmérgesedéséhez. Az biztos, hogy az erőszak kitörésében valóban szerepe volt ennek a beszédnek is, s egyes kommentárok egyenesen azt vallják, hogy szándékos provokációról volt szó.” A beszédet követően a Bródy Sándor utcában összegyűlt, feldühödött tömeg megpróbált behatolni a rádió épületébe, és megkezdődött az épület ostroma. A második meghatározó helyszín a Parlament előtti tér volt, ahol már október 23-án este fontos események játszódtak le, majd pedig két nap múlva, október 25-én, máig tisztázatlan körülmények között valóságos vérfürdőre került sor. A harmadik rendkívül fontos helyszín a Köztársaság tér volt október 30-án. Ekkor zajlott le a pártház ostroma, majd az azt követő lincselések. Az utóbbi helyszín, illetve az itt történtek a róluk készült fotók folyamatos sulykolásával állóképpé merevedtek. Néhány év múlva, a konszolidáció korszakában már sikeresen elhomályosították a forradalom másik két központi helyszínét, az előzményekkel és a megtorlás következményeivel együtt. A kádári propaganda összekapcsolta a lincselés során felszínre törő kegyetlen erőszakot a forradalommal, a kommunistákat áldozatként, a fegyveres forradalmárokat pedig elvetemült gyilkosokként tüntette fel. A tömeglélektani manipuláció, amely a karhatalmisták terrorjával és az intervencióban részt vevő szovjet csapatok jelenlétével, valamint reformígéretekkel párosult, 1957. május elsejére már tömegeket állított a Kádár-rendszer mellé.
Mindaz, ami 2006. október 23-án, illetve az azt megelőző időszakban történt, sajátos, a magyar társadalom kollektív emlékezetére alapozott pszichodráma keretében került színre. Célja egyértelműen az volt, hogy az 1956-os forradalomhoz hasonló szituációk megteremtésével hasonló reakciókat idézzen elő a tömegből. Ezek későbbi bemutatásával ugyanúgy le akarták járatni, kompromittálni akarták a Gyurcsány-kormány ellenzékét, mint az egykori forradalmárokat. Szerencsére 2006-ban, 1956. ötvenedik évfordulóján „soft” változatban éltük meg a történelmi pszichodrámát úgy, hogy vér folyt ugyan, de emberéletben nem esett kár. Így a szervezők az eredeti koncepciója a provokált események mediatizált felhasználásáról – amennyiben volt ilyen – csak részben valósult meg.
2006 őszén több esemény játszódott le a fővárosban, szinte ugyanazokon a helyszíneken, mint ötven évvel azelőtt, amelyek egyértelműen a „kis októberi forradalom” emlékét idézték. A rádióban meghallgathattuk Gyurcsány Ferencnek a forradalomra nyíltan utaló beszédét („hazudtunk reggel, délben meg este”) egy májusban, Balatonőszödön készített, s azóta sem ismert módon nyilvánosságra hozott felvételről. Utána a felháborodott tömeg összegyűlt és letáborozott a Kossuth téren, másnap pedig megostromolta a televízió épületét a Szabadság téren. Ez a néhány óra, majd a következő zavaros hetek egyszerre idézték a Parlament előtti gyilkos sortüzet, illetve mindazt, ami fél évszázada a Bródy Sándor utcában, a Magyar Rádió környékén, majd hét nappal később a Köztársaság téren történt. Majd jött a felháborító, gyalázatos, erőszakba torkolló, évfordulós nagygyűlés az Astoriánál, provokáló radikálisokkal és azonosíthatatlan rendőrökkel, akiknek brutalitásáért még mostanában is milliós kártérítéseket ítélnek meg a bíróságok.
2006. október 23-án annak a Magyar Köztársaságnak rendőrsége kerítette be, lőtte gumilövedékkel és verte, mint a répát a saját polgárait, amelyet a forradalomra emlékezve, ugyanezen a napon kiáltottak ki 1989-ben. Ez a motívum is jelen volt 1956-ban, különösen a november 4-i intervenciót követő időszakban: akkor a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány terrorizálta a forradalmárokat, akiket, legalábbis névleg, képviselt. (Fel lehet tételezni, hogy a televízió szeptember 17-i ostromát, az ott elszenvedett kudarcot súlyos megaláztatásként élték át a rendőrök, és október 23-án ezért akartak elégtételt venni a tüntetőkön. Ha esetleg maguktól nem támadtak ilyen indulataik, feletteseik, esetleg pszichológusok tanácsára, erről győzték meg őket.)
A Magyar Televízió épületének ostroma, a politikai pszichodráma nagyjelenete nem nélkülözte a gyanús, konstruáltnak tűnő, elfojtott emlékeket idéző motívumokat. Ezt megelőzően a Parlament előtt spontán módon összegyűlt tömegnek még így is biztatásra volt szüksége, hogy elszánja magát. Este kilenc óra tájban az azóta terrorizmus vádjával letartóztatott Budaházy György bujtotta fel az embereket, vezette át őket a Szabadság térre. (Ezek után, mint aki eljátszotta a szerepét, hazament.) Az ostrommá változó tüntetésről egyetlen televíziós csatorna sem tudósított, a Hír TV kivételével. Az MTV stúdiójában úgy fejeződött be az esti adás, mintha a városban nem történt volna semmi említésre érdemes. A gyanús körülmények között létrehozott „fekete lyuk” adott esetben ideális közeg lett volna ahhoz, hogy a legkülönbözőbb rémhírek keljenek lábra. Ahogy az 1956. október 30-át követően történt. Mint ismert, ekkor a Köztársaság téren a forradalom leverésre készülő, biztosítás nélkül hagyott pártmunkásokat kínálták fel áldozatul az október 25-i véres sortüzekkel végletekig feldühített tömegnek.
2006. szeptember 18-án éjfél tájban nyilvánvalóvá vált, hogy a rendőrség, bár jól felszerelt egységei a közelben állomásoznak, nem tudja, vagy nem akarja megvédeni az MTV épületét, így a radikalizálódó tüntetők és a közéjük vegyült provokátorok számára szabad az út a tévébe. Ekkor potenciális áldozatokat is küldtek az ostromlók közé, a hamarosan lerobbanó vízágyús kocsi vezetője és társa személyében. Ők sötétkék gyakorlóruhában, fegyvertelenül kísértetiesen hasonlítottak a Köztársaság téren, a pártház falánál agyonlőtt, besorozott kék ávósokhoz. A fél évszázados forradalmat felidéző pszichodráma csúcspontja az a jelenet volt, amikor a két szerencsétlen rendőrt a demonstrálók kirángatták az ócska vízágyús kocsiból, és nem lehetett tudni, hogy nem lincselik-e meg őket. Szerencsére a spontán agresszió kitörése elmaradt, mint ahogy az Európai Unió zászlaját sem égették el, az 1956-os vörös zászlókhoz hasonlóan, pedig a tömegben volt, aki ezt kezdeményezte. Bár minden előfeltétel adva volt a tragikus múlt felidézéséhez, a Szabadság téren 2006. szeptember 18-ról 19-re virradóra a spontán, destruktív tömegindulat lefékeződött, működésbe lépett az erkölcsi normákat közvetítő felettes én, amely fél évszázada is érvényesült a konfliktusok túlnyomó többségében. („Magyar rendőr velünk van!”)
Természetesen nincsenek konkrét bizonyítékaim arra nézve, valóban megtervezték-e a 2006. őszi pszichodrámát a „kis októberi forradalom” fél évszázados évfordulóján. Ok bőven lett volna rá, hiszen az esedékes önkormányzati választásokon égető szükség volt a propagandamunícióra, mert a közvélemény-kutatások szerint a kormánypártok népszerűsége vészesen csökkent. Tudatos, titkosszolgálati eszközökkel végrehajtott manipuláció történt-e, és részt vettek-e benne pszichológusok, illetve a pszichodráma elméletében jártas szakemberek? Ha így történt, az súlyos visszaélés volt a pszichoterápiával, amivel meggyalázták Moreno és legnevesebb hazai népszerűsítője, az 1956 után elítélt kiváló szociálpszichológus, Mérei Ferenc emlékét. Sok a gyanús körülmény, de semmi biztosat nem tudunk. A kérdésekre talán a közeljövőben kaphatunk választ, amennyiben a jövő tavaszi országgyűlési választásokon az ellenzék győz, és új, eddig ismeretlen dokumentumok, esetleg hangfelvételek kerülnek nyilvánosságra. Erre azonban nincs sok esély, hiszen ha megbuknak a szocialisták, a hivatalukból távozó titkosszolgálati emberek feltehetőleg megsemmisítik a bizonyítékokat.

A szerző újságíró