Kétszáz fős Országgyűlés

Az utóbbi hónapok közvélemény-kutatásai megerősítették a már hosszabb ideje létező jelentős előnyt a Fidesz szavazatszerző képességében, és a legnagyobb ellenzéki pártnak a jelenlegi népszerűségi mutatói mellett minden esélye meg van arra, hogy kétharmados többséget szerezzen 2010 tavaszán. Amennyiben így történik, az új kormánytöbbségnek lehetősége nyílik az alkotmány és a kétharmados törvények megváltoztatására, így a jelenlegi választási rendszert is megváltoztathatja. Mindez azért fontos, mert Orbán Viktor, a Fidesz elnöke nemrégiben újra kilátásba helyezte az Országgyűlés létszámának kétszáz főre csökkentését.
A Fidesz korábban is próbálkozott ilyen irányú változtatásokkal, de a 2006 júniusában benyújtott indítványukat az MSZP– SZDSZ-többségű parlament napirendre sem vette, pedig a legnagyobb ellenzéki párt számos alkalommal kezdeményezte az ezzel kapcsolatos tárgyalások megindítását. A médiában megjelent információk szerint a Fidesz elnöke a jövő évi választások várható jelöltjeinek is feltette a kérdést, hogy támogatnák-e a csökkentett létszámú parlament tervét. Ez arra enged következtetni, hogy a legnagyobb ellenzéki párt komolyan gondolja a kisebb létszámú Országgyűlés vállalását, részletekbe azonban eddig még nem bocsátkoztak. Annyi biztos, hogy ha a honatyák száma kétszáz főre csökken, a választás rendszerében is változásoknak kell következniük. Ilyen szempontból több alternatíva is felmerül, és mivel ez a politika legfőbb kérdése lesz a kormányváltás után, érdemes számba venni ezeket.
A jelenleg hatályban lévő választási rendszerben minden választópolgár két szavazatot adhat le. Az egyikkel a százhetvenhat egyéni kerületben induló jelöltek valamelyikét, míg másik voksával egy párt területi listáját támogathatja. A területi listáról parlamentbe jutó képviselők száma százötvenkettő, az országgyűlési helyet nem jelentő területi listára leadott töredékszavazatok a kompenzáció érdekében az adott párt országos listájára kerülnek, így azok a pártok is delegálhatnak képviselőket, amelyek alig haladják meg a parlamenti küszöböt. Amennyiben az Országgyűlés létszáma valóban kis híján a felére csökken, felmerül a kérdés, hogy csak listás vagy csak egyéni rendszer valósul-e meg, esetleg megmarad a jelenlegi kevert szisztéma. Ha marad a kevert rendszer, akkor a következő feladat a listás és egyéni mandátumok arányának meghatározása, valamint választani kell az szavazópolgáronkénti egy- és kétszavazatos megoldás közül.
Az elmúlt húsz év gyakorlata és az egyes pártok jelenlegi választási rendszerből adódó érdekei arra mutatnak, hogy a mindenkori nagy pártok, amelyek jelentős támogatottságot élveznek, inkább az egyéni rendszer megvalósulásában érdekeltek. Ez a nyugati országokban (például Franciaországban) jelenleg is működő szisztéma a kis pártoktól gyakorlatilag megvonja a parlamenti politizálás lehetőségét, ezzel monopolhelyzetbe hozva a nagy pártokat. Ezzel szemben a tisztán listás rendszer nyilvánvalóan a kis pártok számára lenne előnyös, nagyban megkönnyítve számukra a parlamenti küszöb átlépését.
A Fidesz tizenöt éve a nagy pártok közé sorolható és jelenlegi népszerűségi mutatói alapján sokan egyedüli nagy pártként emlegetik. Ennek értelmében a Fidesznek egyértelműen érdekében áll, hogy egy esetleges új választási szisztémában az egyéni rendszer túlsúlya valósuljon meg. Azonban húsz év tapasztalata azt mutatja, hogy a választásokat megelőző messiásvárás hamar elenyészik, és az új Országgyűlés munkába állását követően a kormányzó párt népszerűsége általában csökken. Amennyiben tehát a jelenlegi ellenzéki pártnak lehetősége nyílik majd a választási törvény módosítására, érdekei (és egyébiránt a többi hosszú távon gondolkodó párt érdekei is) azt diktálják, hogy ha arányaiban nem is olyan hangsúllyal, mint a jelenlegi rendszerben, de a listás szavazatok is megjelenjenek. Így még egy jelentős népszerűségzuhanás sem foszthatná meg őket egy későbbi ciklusban a parlamentbe jutástól, még akkor sem, ha az egyéni kerületekből csak csekély létszámú honatyát képesek delegálni, viszont támogatottságuk megtartásával, vagy akár kisebb visszaesés mellett konzerválhatnák pozíciójukat. Ezek alapján tehát feltételezhető, hogy amennyiben a választási rendszer módosul, megmarad a kevert rendszer, de a súlypont az egyéni kerületek irányába mozdul el.
Vegyes választási rendszer esetén azonban azt is meg kell határozni, hogy megmaradjon-e a jelenleg is működő gyakorlat, amely szerint a szavazópolgárok két-két szavazatot adnak le (egyet egy egyéni jelöltre, egy másikat pedig egy párt területi listájára), avagy az eddigiektől eltérően az esetleges új választási törvény csak egy szavazatot biztosítson a voksolóknak. Ennek eldöntését nagyban befolyásolják a listás és egyéni jelöltek aránya. Amennyiben az új szisztémában az egyéni kerületek sokkal nagyobb arányban jelennének meg, mint a listás mandátumok, logikusabbnak tűnne az egyszavazatos rendszerre való átnyergelés. Ha például a kétszáz honatyából százötven egyéni kerületből, míg ötven listáról jutna be és a kétszavazatos változat életben maradna, akkor jelentős rés nyílna a két leadott szavazathoz rendelhető mandátumok száma között. A szavazópolgárok egyéni jelöltre leadott szavazatai háromszor annyit érnének, mint a listára leadott voksaik. Viszont az egyszavazatos konstrukcióban az egyéni kerület pártjelöltjeire lehetne szavazni, a listán pedig az itt sikertelenül szereplő pártok töredékszavazatai jelennének meg. Ez azt jelenti, hogy ha egy párt népszerűsége nem teszi lehetővé az egyéni kerületek elhódítását, de országos támogatottsága nem jelentéktelen, nem vesznek el a mandátumot nem jelentő szavazatai, tehát támogatottsága a listán mutatkozik meg, így lehetősége nyílik néhány képviselő delegálására. Ezzel tehát megmaradna a lista kompenzáló szerepe.
A kétszavazatos megoldás megtartása akkor lenne ésszerű, ha a listás és egyéni mandátumok száma nem mutatna túl nagy különbséget. Ehhez a jelenlegi arányok megtartása lenne ideális, vagyis a listás és egyéni mandátumok számának az összes képviselő számának zsugorításával megegyező mértékű, vagy az arányokat csak kismértékben módosító csökkentése lenne logikus. Amennyiben a kétszáz honatya közül százhúsz egyéni kerületből kerülne ki, hatvan pedig területi listáról, akkor már ez utóbbi (kétszavazatos) rendszer lenne optimális. Ilyen esetben a pártok öszszesen még húsz képviselőt országos kompenzációs listáról küldhetnének az Országgyűlésbe. Az ötszázalékos küszöb fenntartásával ekkor a kis pártoknak körülbelül három-négy-hat jelöltjük parlamentbe juttatására még nyílna lehetőségük.
A fenti megfontolásokból az következik, hogy amennyiben a Fidesz a 2010-es országgyűlési választásokon kétharmados többséget szerez, és a kétszáz fős parlament megvalósul, akkor az egyszavazatos megoldás lehet a befutó, és a körülbelül 160-170 egyéni kerületi képviselő mellett 30-40 listás képviselő lenne csak. Ebben a rendszerben csak az egyéni kerületekben szerzett töredékszavazatok kerülnének az országos listára és a listákkal szemben az egyéni körzetek kerülnének túlsúlyba. Ennek a megoldásnak tagadhatatlan előnye lenne, hogy nem kéne radikálisan átszabni a jelenlegi egyéni kerületeket, ami más esetben szinte lehetetlen feladat lenne. Ez a struktúra eltörölné a területi listákat, így megszüntetné a jelenlegi „mamutparlamentet” és azt sem szabad elfelejteni, hogy az egyéni kerületek fölénybe kerülése a tizenöt éve nagypárti státust betöltő Fidesz számára is előnyös lenne. A kis pártok azonban nehezebb helyzetbe kerülnének, ugyanis a felvázolt berendezkedésben a listás mandátumok nagyobb hányadát – töredékszavazatainak számánál fogva – a második legnépszerűbb párt gyűjtené be, így ők körülbelül három-négy mandátum megszerzésében reménykedhetnének.
Minden jel arra mutat, hogy a Fidesz vállalása komolyan vehető, s amennyiben valóban megszerzik az alkotmánymódosításhoz is elegendő többséget, vélhetőleg megvalósítják régóta hangoztatott elképzelésüket, hogy a jövőben a magyar Országgyűlés kétszáz főt számláljon. Ez kétségkívül az ország és népességének méretéhez igazítaná a parlamenti képviselők számát, viszont a parlament létszámának módosítása magával vonja a választási rendszer reformját. Ezen a területen igen nehéz a kis és nagy pártok közötti konszenzus megteremtése, mert érdekeik merőben eltérnek egymástól.

A szerző egyetemi hallgató, az ELTE politológiai publicisztikai csoportjának tagja