A ferencvárosi Külső Mester utca környéke nem a főváros legszívderítőbb része. Az egyik oldalán jobbára raktárak és felhagyott, romos gyárépületek állnak, az egyik udvarán néhány héttel ezelőtt fácánokat láttunk, az út túloldalát pedig vasúti sínek szegélyezik. Valószínűleg a terület elhagyatottsága miatt gondolják néhányan évek óta, hogy az út mellett hagyhatják a legkülönfélébb eredetű szemetüket. Szinte nem is lehet úgy megállni, hogy az ember ne botoljon több tucat hipósflakonba, romos bútorokba vagy kimerült akkumulátorokba.
– Ha csukott szemmel kivisznek valahova, körülnézek, és természetes vegetációt látok, meg tudom mondani, hogy például az Északi-középhegység nyugati végében lehetünk. Ám ha ezt a területet látom, annyit tudok csupán mondani, hogy az északi mérsékelt övben járunk. Semmi többet, ez bárhol lehetne, teljesen jellegtelen – néz végig Rédei Tamás botanikus, a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének munkatársa a Mester utca oldalán növő vegetáción. – Az őshonos vegetációra csak néhány úttörő faj emlékeztet, például a nyúlparéj. Van itt parlagfű, fekete üröm, királydinynye – melynek termése ráragad az ember cipőjére, így akaratlanul is terjesztjük –, foltos kutyatej és az elmaradhatatlan bálványfa.
Mert bizonyos növények még az efféle lehangoló környezetben is képesek megélni, de ezek nem is hasonlítanak a valaha volt növénytakaróra. Az emberi tevékenység több lépcsőben alakítja át egy élőhely növényzetét. Az első lépésben az őstermészet jellegtelenebb, de még természetközeli növénytakaróvá alakul át. Ezután a természetes növényzet eltűnik, helyét a kultúrvegetáció veszi át. A harmadik lépcsőben a vegetáció kipusztul, esetleg idegen, betelepülő fajokkal helyettesítődik. A hulladéklerakóknál az összes lépcső előfordul. A városi növényzet pedig nem csak esztétikai szempontból fontos. Az emberek és az ipari tevékenység által igényelt oxigén előállítása és a termelt szén-dioxid elnyelése a növények feladata. Egy város lakosaira vonatkoztatott optimális oxigénigénye (amelyben az ipari termelés oxigénszükséglete is benne van) évente négyszáz kilogrammra rúg, amelyet 1000–3000 négyzetméter zöld felület képes megtermelni, áll Nagy Imre Városökológia című könyvében (Dialóg Campus, 2008). Egy közepes nagyságú fa naponta három embernek elegendő oxigént tud előállítani, de egy ember igényét már egy 2,5 négyzetméteres füves terület is kielégítheti.
A hulladék eltérő sebességgel alakítja át a környezetet. Amikor mérgező anyagokat dobnak ki, motorolajat, nehézfémsókat – főleg, ha vízfolyás közelében történik ez –, hamar beszivárog a talajba, és megöli a növényeket, állatokat. A nem mérgező anyagok főként mechanikailag károsítják a növényzetet: eltakarják azt; a szemetelők teherautójukkal feltúrják a talajt.
– Szomorú, amikor például a tatárszentgyörgyi homoki sztyeppréten látja az ember a hulladéklerakást. Sajnos ez gyakori, hiszen az ilyen területek általában távolabb vannak a lakott körzetektől, és nincs senki, aki tulajdonosnak mondhatja magát, így könynyebb a szemét elhelyezése – mutat rá Rédei. – Ha előzőleg leromlott városi vegetációt alakít át a hulladék, az nem természetvédelmi, sokkal inkább városképi, higiéniás probléma.
A szemét lerakása után gyakran invazív, idegen fajok veszik át az őshonos növények helyét. Bár az őshonos növények között is vannak zavarástűrő fajok, a behatolók mindegyike ilyen. Azok a fajok, amelyek kibírják az akár óceánon átívelő utazást, és teljesen más éghajlati körülmények között is képesek szaporodni, már eleve kiválasztott csapatot alkotnak. A bolygatástűrő fajok egy része olyan, mint a parlagfű: egyéves lágyszárú, amely, bár a más fajokkal való versengést (kompetíciót) rosszabbul bírja, remekül terjed és gyorsan szaporodik. A pázsitfüvek és a fészkes virágzatú növények között van sok zavarástűrő faj. Ezek törzsfejlődéstani értelemben fiatalabbak, evolúciójuk még jelenleg is gyors, így gyorsabban képesek alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz.
– Biológusszemmel a hulladéklerakó szigetnek tekinthető. Elkülönül a környezetétől, de kölcsönhatásban van vele. A működő hulladéklerakó gyakorlatilag növénymentes, apróbb ízeltlábúak, kisemlősök és ragadozóik azonban megjelenhetnek ott. A felhagyás, illetve a rekultiváció után indul be igazán a szukcesszió (az élővilág irányított fejlődése, átalakulása – M. Cs.) – mondta lapunknak Kovács Péter terepbiológus, aki kollégájával, Vidéki Róbert botanikussal már több lerakó botanikai és zoológiai szempontú vizsgálatában vett részt.
A lerakó méretétől is függ, hogyan hat a környezetére. Kovácsék munkájuk során a Győr-Moson-Sopron megyei Sikátor községben felmértek egy rekultivációra váró szeméttelepet, amely 15 ezer négyzetméteren terült el, és 31 ezer köbméter hulladékot helyeztek el a területén. A táj, amelybe a lerakó beékelődött, már előtte is agrárosult, tehát természetvédelmi szempontból leromlott terület volt. A telep mellett azonban van egy erdősáv, ahol tölgy, szil és juhar nő, ebből az irányból a növényfajok betelepülhetnek a lerakóba. A telep főként falvak szemetét fogadta be, amelyben több a komposztálható szerves hulladék. A sikátori szeméttelep ellenpólusa a győri lerakó, amely harminc évig működött, és júliusban zárták be. Természetesen ez a telep jóval nagyobb: 243 ezer négyzetméter a területe, a szemét térfogata pedig hatmillió köbméter. Bár a telep mérete folytán is nagyobb hatást gyakorolna a környezetére, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy közvetlenül mellette egy Natura 2000-es besorolású, nagy természeti értéket képviselő terület van. Városi lerakó lévén a szemétben túlsúlyban vannak a csomagolóanyagok és más nehezen lebomló hulladékok.
Mindkét területen először a tág tűrésű, gyors terjedésű gyomfajok, például az aranyvessző, az üröm és a libatop jelentek meg. Sikátorban, ahova már két éve nem hordtak szemetet, megjelentek a fűfélék, a cserjék, közöttük a galagonya, a kökény és a kecskerágó. A természet tehát lassan visszahódítja a területet, tíz év múlva talán nem is tudjuk majd megmondani, hogy pontosan hol volt a hulladéklerakó. A győri Pápai úton lévő lerakó, ahol tíz–tizenöt méteres a szemétdomb, ártér mellett van. Ez meggátolja a természetes fajok betelepülését, hiszen az ártéri növények igen specializáltak, a vizes mikrokörnyezethez alkalmazkodtak, képtelenek megélni a hulladéklerakó mostoha körülményei között. Ezért Sikátorral ellentétben Győrött nem bízhatjuk a természetre a hulladéklerakó eltüntetését, hanem azt aktívan irányítani kell.
– Mi azt ajánlottuk, hogy a győri lerakó rekultivációja során a közeli Pannonhalmi-dombságot kell modellezni. Ott döntően cseres-tölgyes társulások élnek, így ebbe az irányba lenne kívánatos a szeméttelep szukcesszióját is terelni – magyarázza Kovács Péter. A felmérések részletes eredményei a http://biomonitoring.komszol.hu oldalon olvashatók.
A szemét hatása a bioszféra minden szintjén megjelenik, a környezeti következményei mégis talán a mikroflóra reakcióján érhetők tetten leginkább.
– A szeméttelepeken más a talaj összetétele, mint máshol, a helyi vegetáció is eltérő, így különleges élőhelyet kínálnak a mikroorganizmusoknak. A különböző, a baktériumok számára szubsztrátként (tápanyagként) hasznosítható vegyi anyagok miatt megváltozhat a mikroszervezetek szerkezete, illetve az élőhely fajösszetétele is átalakulhat – nyilatkozta lapunknak Balázsy Sándor mikrobiológus, a Nyíregyházi Főiskola Biológiai Intézetének vezetője, akinek kutatócsoportjában Lisóczkiné Halász Judit vizsgálta a hulladéklerakók környezetében élő baktériumokat. – Ha elegendő idő áll a mikrobiális flóra rendelkezésére, és nem kerülnek új anyagok a lerakókba, akkor helyreállhat az eredeti egyensúly.
Ez kívánatos, hiszen egy élőhely természetes baktériumflórája a helyi növény- és állatvilággal összhangban, hosszú idő alatt alakult ki, kölcsönösen egymásra vannak utalva. Ha valamelyiket bolygatás éri, az a többire is hatással van. A hulladéklerakókból szivárgó anyagokat bontó mikroorganizmusok tevékenysége az ember szempontjából semmiképpen sem előnyös. Különösen a kommunális hulladéklerakók bomlástermékei mérgezőek, hiszen összetételük heterogén: az elpusztult állatoktól a háztartási vegyszerekig minden megtalálható ott.
A szemét tehát hatással van az élővilágra – és természetesen az emberek életére is. A szaporodó népesség által termelt növekvő mennyiségű hulladék okozta gondot látva már az ókorban is hoztak hulladékgazdálkodási törvényeket. A Krisztus előtti V. század Görögországában a városokat szemétdombok létesítésére kötelezték, amelyek egy mérföldnél nem lehettek közelebb a település határaihoz. A napjainkban keletkező hatalmas mennyiségű hulladékot látva hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az emberiségre, mint amelyik soha nem látott mennyiségben termeli a szemetet, pedig a valós helyzet ennél sokkal összetettebb. Az vitathatatlan, hogy a föld mai, hétmilliárd felé közelítő népessége sokkal több szemetet termel, mint az ókorban és a középkorban élt néhány százmillió ember. Ha azonban az egy ember által maga után hagyott hulladékot vesszük alapul, már nincsen ekkora különbség. A régészeti adatok szerint egy 8500 éve Amerikában élt törzs tagjai annyi bölényt mészároltak le szükségtelenül, hogy minden emberre 2,4 kilogramm felhasználatlan hulladék jutott. Ehhez képest egy középosztálybeli amerikai ember ma átlagosan 1,13 kilogramm szemetet termel.
A hasznosítatlanul elhajított anyagok mennyisége hatalmas földrajzi különbségeket is mutat. A múlt század elején élt New York-i lakosok 1,84 kilogramm, míg Chicago polgárai 1916-ban mindössze 23 dekagramm szilárd hulladékot állítottak elő. A különbség amiatt alakult ki, hogy Chicagóban sokan foglalkoztak a szemét átvizsgálásával, a még hasznosítható tárgyak összegyűjtésével, olvasható John Pichtel Waste Management Practices (Hulladékgazdálkodási eljárások) című 2005-ös könyvében. Még élesebb a földrajzi különbség, ha a jelenkori amerikai 1,13 kilogrammos szemetelését hasonlítjuk össze a Nigériában becsült 13 dekagrammal.
Amióta megbízható adatok állnak rendelkezésünkre a termelődő hulladék mennyiségéről, nem különbözik tehát számottevően a szemét emberre vetített tömege. Az ipari forradalom azonban nagy változást hozott a hulladéknak tekintett tárgyak megítélésében.
– A XIX. század elejétől kezdtek gyárban készült fémszerszámokat használni az emberek. Korábban leginkább saját készítésű faszerszámokkal dolgoztak – mondja Jeszenszky Sándor villamosmérnök, az elektrotechnikai múzeum volt igazgatója, aki az illusztrációnkon kiemelt tárgyak kiválasztásában is segítségünkre volt. – A vasból készült eszközök, ha eltörtek, javíthatatlanok voltak, így a szemétben végezték. Ugyanez lett a sorsa a „fémkorszak” egy másik jellegzetes termékének, a bádogbögrének is. Korábban cserépbögréket használtak, a bádog megjelenése a szemétben új korszakot jelez. E „használd, ha elromlott, dobd el!” szemléletmód szülötte az Edison által 1879-ben feltalált villanykörte is.
Ahogy a világ népességének növekedésével és a technológia fejlődésével a keletkező hulladék menynyisége és környezetre való veszélyessége is nőtt, egyre szigorúbb rendelkezésekkel igyekeznek szabályozni a hulladéklerakók működését. Ennek következménye, hogy az idén júliusban megváltoztak a hulladéklerakók működési feltételei hazánkban, az Európai Unió szabályozásának nem megfelelő lerakókat be kellett zárni. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium sajtóirodája úgy tájékoztatta lapunkat, hogy 2008–2009-ben 135 lerakó zárta be kapuit, így az idén július 17-től hetven lerakó működik tovább az országban. A helyi szeméttelepek bezárása után most számos település hulladékát távoli lerakókba kell szállítani, ami egyrészt a szállítási költségek emelkedését, másrészt a teherautók okozta környezeti terhelés növekedését jelentheti. A minisztérium illetékesei kérdésünkre válaszolva leírták, hogy a települések nyolcvan százaléka korábban is más településekre szállította a hulladékát, a szállítás környezetszennyező voltát pedig a szigetelésmentes lerakók jelentette szennyezéssel összevetve kell vizsgálni. A hatóságok eddig elutasítottak minden olyan megkeresést, amelyben a bezárt kettős szigeteléssel nem rendelkező hulladéklerakók továbbműködésének engedélyezését kérvényezték.
Veresegyház egyike azoknak a településeknek, ahol júliusban szeméttelepet zártak be.
– Most éppen egy feltöltésen állunk. Korábban a területen homokbánya működött, a bezárása után kezdték hulladékkal feltölteni az utána maradt mélyedést – mutat körbe Székely János, a veresegyházi önkormányzat beruházási irodájának vezetője a város határában lévő gazos területen. – Ebbe a lerakóba az önkormányzati épületek bontásából származó inert építési hulladékot szállítottuk, kommunális hulladékot nem. Így közvetlenül a megnövekedett szállítási távolságok miatt a lakosságot terhelő szemétdíjak nem, csak az önkormányzat kiadásai emelkedtek.
A területen csak némi halomba hordott tégla és betondarab utal arra, hogy valójában ez szeméttelep. A sok méter magas szemétréteg tetején ma vékony talaj van, amelyen a bolygatott városi területeket jellemző lehangoló gyomtársulás nő. Az építési törmeléket a nemsokára megnyíló, tizenhárom kilométerre lévő kerepesi-ökörtelepi hulladéklerakóban tervezik elhelyezni, ahova száznál több település szemetét szállítják majd. A veresegyházi telepnek, bár elhelyezési engedélye van, jelenleg nincs működési engedélye. Az önkormányzat most a környezetvédelmi felügyelőségtől szeretné megkapni az újabb működési engedélyt.
A veresegyházi kommunális hulladékot már évek óta a gyáli szeméttelepre szállítják. Rossi Tünde, a gyáli lerakót működtető ASA Magyarország Kft. közkapcsolati vezetője lapunknak úgy nyilatkozott, hogy a nyári bezárások után Gyálon 55–60 ezerrel több lakos, illetve gazdálkodó szervezet hulladékát fogadják (összesen majdnem 300 ezer lakosét és 3700 vállalkozásét), a telep a jelenlegi forgalmat figyelembe véve elméletileg még harminc évig nem telik be, és a technológia fejlődésével akár tovább is üzemelhet. Elmondása szerint, míg a bezárt hulladéklerakók nagy részének semmilyen szigetelése nem volt (tehát egy egyszerű gödörbe szórták a szemetet), náluk többszörös ásványi és szintetikus szigetelést használnak együttesen, a létesítményen csurgalékvíz- és depóniagáz-gyűjtő rendszert építettek ki. Így a nagy metántartalmú biogázt „elfáklyázzák”, ezzel megakadályozzák a környezetbe jutását. További fejlesztések után, várhatóan jövő tavasztól, elektromos áramot termelnek és fűtenek a gázzal.
Az elavult szeméttelepek július 16-i bezárása korántsem érte váratlanul az önkormányzatokat, hiszen már nyolc éve tudott volt a határidő, nyilatkozta lapunknak Graczka Sylvia, a Hulladék-munkaszövetség (Humusz) szóvivője. A Humusz szerint számos önkormányzat felkészületlensége részben a környezetvédelmi szervek konzekvens forrásmegvonásából eredeztethető erőtlenségnek tulajdonítható, másrészt a települések pénztelensége miatt alakult ki. A szervezet állásfoglalásában a szemétszállítási díjak drasztikus növekedését és az illegális szemétlerakás terjedését valószínűsíti.
A határidőt Gémesi György, az Északkelet-pesti és Nógrád Megyei Regionális Hulladékgazdálkodási és Környezetvédelmi Önkormányzati Társulás elnöke szerint is régóta ismerhették az érintettek. Bár az önkormányzatoknak egyedül nem volt pénzük korszerű hulladéklerakók építésére, összefogással nyílt pályázati forrásokat tudtak elnyerni a korszerűsítésre. Az általa vezetett társulás, amelynek százhat település a tagja, kilencvenöt százalékos támogatás segítségével valósítja meg az új hulladékgazdálkodási rendszert, amely a lerakó mellett az újrahasznosítást elősegítő szelektív hulladékgyűjtést is magában foglalja.
A hulladék elhelyezése körüli gondot hosszú távon nem lehet újabb és újabb lerakók megnyitásával megoldani, legyenek azok akármilyen jól szigetelve. A hosszú távú megoldás csak a keletkező szemét mennyiségének csökkentése, illetve a hulladék különválogatása és újrahasznosítása lehet.
origo.hu
Megrázó videót tett közzé a rendőrség: fontos dologra hívják fel a figyelmet
