Síron túl

Több mint két esztendeje nem tudjuk, merre vannak a Kádár házaspár földi maradványai. A sírrablás indítékait csak találgatni lehet, elfogadható magyarázat nincs arra, kik lehettek olyan elszánt ellenségei az egykori pártfőtitkárnak, hogy erre a nem is egyszerű kivitelezésű bűncselekményre szánták el magukat. A rendőrség már nem vizsgálódik, de a kétmilliós nyomravezetői díj még érvényben van.

Titkosított halál
Ha a Magyar Nemzet nem szeretett volna 2008 augusztusában interjút készíteni Bauer Miklóssal, az ÁVH egykori alezredesével, aki a rendszerváltoztatás után Eörsi Mátyás SZDSZ-es honatya ügyvédtársaként működött, talán máig nem derül ki, hogy életének 87. évében, júniusban, néhány nappal Nagy Imre kivégzésének 50. évfordulója előtt meghalt. A hírt fia, Bauer Tamás a sajtónak sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta. A Fiumei úti temetőben hamvasztották el, a földi maradványait tartalmazó urnát kiadták a családnak. Haláláról a nyilvánosságot nem értesítették.
A tények ismeretében jól tette a család, hogy a hírt titokban tartotta. Sokaknak lett volna jó okuk arra, hogy körmös Bauernek, akit az ÁVO egyik legkegyetlenebb kihallgatótisztjének tartottak (szemtanúk szerint szadista kéjjel kínzott), ne kívánják a végső nyugodalmat sem. Bauer az ötvenes években vallatója volt Ries István igazságügyi miniszternek (bűne, hogy 1947-ben a kék cédulás választások elleni tiltakozásul lemondott) és a kivégzett Rajk László belügyminiszternek is. Az ÁVO III. alosztályán az egyházakkal foglalkozott. Kiss Szaléz ferences rendi szerzetesnek az ő javaslatára csöpögtettek vizet a fejére, el akarták érni, hogy megőrüljön. Végül gumibottal addig verték a veséjét, míg belehalt. Az 1954-ben az ÁVH-s kegyetlenkedések feltárására indult vizsgálatok során Bauer Miklós szerepelt a leginkább kompromittált kegyetlenkedő ávósok listáján. 1954. február 21-én így írt Rákosinak: „Én azért akarok a Párt tagja maradni, mert ugyanabból a különös anyagból vagyok gyúrva, mint a többi kommunista, és azért, mert egyszerűen nem tudok más lenni, mint kommunista, nem tudok másként élni, csak mint kommunista, nem tudok máshová tartozni, mint a Párthoz, nem tudok másért élni, mint a Pártért!”

Látta már azt a síremléket? Áram nélkül, kézi erővel a többtonnás gránit fedlapot nem lehet felnyitni. Tehát eleve nagy zajjal járt. Emellett még ásni is kellett, mert a koporsó a földben volt. És mindezt senki nem vette észre! Felfeszítették a fémkoporsót. Ahhoz, hogy kiemeljék belőle a maradványokat, gyomor is kellett, hiszen még oszlásban lévő holttest volt. Mindez egy jól sikerült május elseje után történt. Ne mondja senki, hogy ez egyszerű temetői lopás, ez nem olyan, mint amikor elviszik a sírról a rézvázát! Emberi ésszel felfogni nem is lehet! Ez beteges agyrém!
Kőszeginé Benedek Anna hangjában még több mint két év elteltével is érezhető az indulat, amikor felidézi az eseményeket. A Thürmer Gyula vezette Magyar Kommunista Munkáspárt csepeli régióelnöke és sok párttársa máig meg van győződve arról, hogy a háttérben nagyobb rejtély lappang. Hogy nem egyszerű sírrablók nyitották fel 2007. május 2-án 0 óra és 7 óra 30 perc között a budapesti Kerepesi temetőben a síremléket, ahonnan elvitték a Kádárné hamvait tartalmazó aranyozott urnát és a pártfőtitkár csontmaradványainak egy részét, majd a munkásmozgalmi panteon falára gyalázkodó feliratot festettek: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat.” Az idézet a Kárpátia együttes Neveket akarok hallani című dalából származik. Ennek ellenére az akkori pártnyilatkozatok egybehangzóan kegyeletsértési kérdésként kezelték a történteket. Kádár még a rendszerváltoztatás tizenhetedik évében is forró téma volt, óvatosan kellett bánni vele.
A sírrablás hajnalban történhetett, éjjel 1 órakor a temetőben járőröző biztonsági őrök beszámolója szerint a sír még sértetlen volt. Külön megnézték ugyanis, hogy a május elsején elhelyezett mécsesek nem okoztak-e tüzet. Simóka Kálmánné, a sírkert igazgatója azzal mentegetőzött, hogy az 56 hektárnyi területű temetőt éjjelenként csupán három biztonsági őr ellenőrzi. A rongálók valószínűleg többen lehettek. Először eltávolították a vörösgránit fedlapot, amelyre „Gyilkosok ’56” feliratot fújtak, majd egy-másfél méter mélyen kiásták a sírt, a fémkoporsóba 30-szor 30-as lyukat vágtak, azon keresztül emelték ki Kádár holttestének felső részét.
A Budapesti Rendőr-főkapitányság sajtóosztálya kérdéseink nyomán szó szerint megismételte a 2007. november 29-én kiadott közleményét, amelyből ismét megtudhattuk, hogy a nyomozás során közel hatszáz személyt hallgattak meg. A helyszínen rögzített nyomok, illetve a hamvak és csontok elemzésére hemogenetikai, fizikai, vegyész, igazságügyi antropológiai és nyomszakértőt is bevontak. A szakértői vélemények, illetve a tanúk által előadottak alapján azonban nem merült fel olyan adat, tény vagy bármilyen más bizonyíték, amely a rongáló személyének azonosítását lehetővé tette volna. A rendőrség ezért megszüntette az eljárást, majd kegyeletsértés vétsége miatt az iratokat átadta a Pesti Központi Kerületi Bíróságnak. Újabb nyom felbukkanása esetén az aktát a rendőrség természetesen ismét megnyitja. A bruttó kétmillió forintos nyomravezetői díj pedig továbbra is érvényben van.
A munkáspárt több furcsaságot is felfedezett a sírrablás körüli történetben. Szerintük túl gyorsan zárták le a nyomozást. Amit még inkább furcsállnak, hogy a nyomozás megkezdése előtt, Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes utasítására, már május 5-én hajnalban titokban helyrehozták a sírt.
– Föl nem fogható, miért volt ez ilyen sürgős. És miért kellett reggel hatra kirendelni a munkásokat? Beszéltünk velük, nem adtak nekik sem erre magyarázatot. Beszéltünk a temető őreivel is, senki nem látott azon az éjszakán semmit. Mit lehet erre mondani? – mondja Kőszeginé Benedek Anna. Simóka Kálmánné akkor a gyors hajnali munkát azzal indokolta, hogy a szombati hétórás nyitásra szerettek volna elkészülni, és minél gyorsabban meg akarták szüntetni a kegyeletsértő állapotot. Erre azért is lehetőség nyílt, mert a rendőrség nem tartott tovább igényt az általuk kihantolt csontokra, azokat tehát visszahelyezhették a sírba, Kádár János maradványait új fémkoporsóba tették, a gránittömböt letisztították és helyreállították, a feliratot újraaranyozták. Hagyó Miklós személyesen ellenőrizte a munkát, és őt tájékoztatták a költségekről is.
A munkáspárt volt az egyetlen, amelyik mindvégig a szívén viselte, sőt máig a szívén viseli a Kádár-sírral történteket. Amikor értesültek arról, hogy a rendőrség lezárta a nyomozást, tiltakozó levelet írtak Takács Albert aktuális igazságügyi és rendészeti miniszternek, melyben kifejtették: a munkáspárt tagjai, szimpatizánsai, Kádár János tisztelői joggal várják el a magyar rendőrségtől, hogy végére járjon ennek az ügynek, és megtalálja a felelősöket.
„A munkáspárt határozott véleménye, hogy a Kádár-sír ügye politikai kérdés. Kádár János politikus volt, a XX. századi magyar történelem kiemelkedő személyisége, akinek munkássága ma is számos téren hatással van valóságunkra. Sírjának feldúlása nem állhatott egyszerű köztörvényes bűnözők érdekében.
Kádár János maradványainak méltó újratemetését egy egész politikai párt, a Magyar Kommunista Munkáspárt kérte és követelte Gyurcsány Ferenc miniszterelnöktől, aki válaszra sem méltatta ezt…”
Levelük további részében arra hivatkoznak, hogy az újratemetés elmaradása csak olaj lehet a tűzre a feszült belpolitikai helyzetben, a rendőrség elhamarkodott és politikailag végig nem gondolt döntése tovább borzolja a kedélyeket, újabb feszültségek forrása lehet.
Nem volt igazuk. A Kádár-sír meggyalázásáról két esztendő elmúltával már szinte senki nem beszél. Meglehet, azért, mert kirobbantak ebben az országban ennél nagyobb politikai és köztörvényes botrányok is.