Balhés ember?
– Nem hiszem, hogy balhés lennék. Még soha nem verekedtem össze az utcán senkivel. Amit írnak rólam, annak a hatvan százaléka igazság, a negyven százaléka meg hozzáköltés. Nem is igazán hazugság, csak éppen nem úgy van, ahogy leírják. Itt ez az inkei eset. Hülyéskedés volt, és úgy állították be, mintha részegen verekedtem volna. Hasonló műbalhét számtalanszor csináltunk már a barátaimmal. Nem szoktam perelni, de most először megteszem.
– A sikeres színésznek miért van szüksége arra, hogy kereskedelmi televízióban reggeli műsort vezessen? Mindent az ismertségért?
– Tíz éve, harminckét évesen hívtak próbaadásba. Előttem a színészek közül csak Alföldi Róbert vállalt műsorvezetést. Nekem gyarló módon tetszett ez a munka, és nem volt lényegtelen az sem, mennyi pénzt kínáltak. Végül is politikamentes bulvárműsor volt, nem láttam benne semmi kivetnivalót. Nem gondoltam, hogy ezzel eldől az életem egyik fele. Megvolt az ára is. El kellett jönnöm Budapest akkori legjobb társulatától, a Katonától, mert a színházvezetők azt mondták, nem összeegyeztethető, hogy reggel narancsbőr, este Fortinbras. Csakhogy a színházi fizetésem nyolcvanezer forint volt, emellett volt két gyerekem, egy csomó adósságom, én pedig tudtam, hogy a korosztályomban nem sok olyan jó színész van, mint én. Tehát arra gondoltam, valahogy csak lesz. De az igaz, hogy talán csak nekem és Alföldinek sikerült a kollégák közül a kettő együtt: a tévét is és a színpadot is megtartani.
– A színpad ma is fontos?
– A színház mindig az. Csakhogy nem olyan világot élünk ma, mint tíz éve, amikor engem is felháborított, hogy Cserhalmi György bankot reklámoz. Ma már lehet csavaros kupakos sört kapni, és nem is biztos, hogy rossz. Csak tovább megmarad benne a szénsav.
– Nem vállalja túl magát? Azért hajt, hogy ha elmúlik Stohl András divatja, akkor is legyen miből élnie?
– Nem érzem, hogy sokat vállalnék. Sváb ember vagyok, szeretek dolgozni. De nehogy azt higgye, hogy meg tudom teremteni a hosszú távú anyagi biztonságot! Mivel sokat keresek, sok adót is fizetek, és a hónap végére a pénznek is végére érek.
– Nem irigylik a kollégák a sikereiért, de főleg a lehetőségeiért?
– Az a színész, aki dolgozik, nem panaszkodik. Én, ha dolgozom, kétszer akkora alázattal teszem, mint mások, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy tessék, itt a tévésztár. De abban igaza van, hogy a nézőket csak a show érdekli, és a tévé mindent visz. Ha lennének olyan minőségű sorozatok, mint a Tűzvonalban, amelyekbe olyan minőségű színészeket hívnak, mint akikkel ott játszhattam, akkor újra ismertek lehetnének a mai Udvaros Dorottyák és Cserhalmik. Ám nincsenek tévéfilmek, csak szappanoperák, amelyekben nincs szükség elfoglalt, nehezen egyeztethető színészekre.
– Maradjunk még egy kicsit a tévés Stohlnál! Nem foglalkozik azzal, hogy milyen környezetben jelenik meg, hogy milyen színvonalú műsorok között, mögött látható az arca? Mindent elvállal, amit felkínálnak?
– Szerződésem van az RTL-lel, tehát nincs nagy választási lehetőségem. De ma már nem is kínálnak meg olyan munkával, amelyik nem nekem való. Tudják, hogy a Nemzeti színésze vagyok. Egyébként volt már olyan ajánlatuk, amelyikre nemet mondtam. Az élő műsorokat viszont nagyon szeretem. Akkor vagyok a legjobb, amikor baj van. Az RTL tudja, amit a tévézésről tudni kell, és az elmúlt tíz évben együtt nőttünk fel, együtt tanultuk meg. Az élő műsor óriási dolog. Oda belépni olyan pillanat nekem, mint Ronaldónak, amikor beköti a cipőjét. Tudom, hogy hárommillió ember fog nézni.
– Ezért az adrenalinért lett színész?
– Gimnáziumban még nem színész akartam lenni, hanem vadőr, zoológus vagy ügyvéd. Végül is az ügyvéd se lett volna rossz, szerepelni ott is lehet. De egy amatőr színpadi beugrás után a gimnázium utolsó évében már a dráma tagozatos osztályba jártam, onnan meg egyenes volt az út a főiskolára. Székely Gábor és Zsámbéki Gábor osztályában tanultam meg szinte mindent erről a mesterségről. Azóta is abból élek. Székely azt mondta, negyvenéves korom táján leszek a csúcson. Most 42 vagyok. Úgy gondolom, ugyanaz a kölyök, csak ez a doboz kicsit megöregedett rajtam. Persze nem tudom, milyen lesz elfogadni, hogy jönnek utánam az újak, és elfoglalják a helyemet.
– Mit szeret a legjobban játszani?
– Gonoszt. Meg János vitézt.
– Van szerepálma is?
– Ez összetett kérdés. Mert lehet, hogy van, de mi van, ha nem nekem való, vagy nem azzal a rendezővel csinálhatnám, akivel menne, egyszóval sok dolog kellene az áldott állapothoz.
– A főiskola után ilyen osztályfőnökökkel egyértelmű volt a Katona József színházi tagság?
– Az volt. És nagyon nehéz a választás. De ma már nem bánom, hogy eljöttem, mert azóta sok minden történt velem, és mindez nem történt volna meg, ha ott maradok.
– Végül is nem sok idő múlva, 2002-ben már az első évadra igazolta az új Nemzeti Színház igazgatója, Schwajda György. Sőt már színpadon is volt egy héttel a nyitás után az általa rendezett Viharban. Azután maradt Jordán Tamásnál és most Alföldi Róbertnél. Szeret ott lenni? Milyen a színész szemével az épület, amelyikről annyi vita folyt?
– Schwajda hátul zseniális színházat épített, a színpad, a kiszolgálótechnika, az infrastruktúra tökéletes, csak ott a baj, hogy kicsi a színpadnyílás, és a hatalmas térből rosszul megy ki a hang, vagyis rossz az akusztika. Amúgy nekem az épület tetszik, és ha ki van világítva, kimondottan szép.
– Rang ma a Nemzeti színészének lenni?
– Nem az a balhék miatt, amelyek körülötte voltak. Persze azok a színházi emberek, akik azt kiabálták, hogy be sem teszik oda a lábukat, ma eszik a bemutató után az ingyenszendvicset, de az tény, hogy az első nyolc évben a színház egyetlen előadását sem hívták meg a pécsi színházi találkozóra, én pedig nem hiszem, hogy ennyi idő alatt egyetlen odavaló előadásunk sem volt. A bojkott még az első Alföldi-évadra is kiterjedt. Amúgy meg magasról teszek a színházi lobbira. Az ember gyorsan átlátja, ki kinek az embere, hová tartozik, és ettől kezdve a dolog már nem izgalmas. A kritikát, amelyben leírják, hogy elégette az arcát a tévében, és mégis hiteles, azért elolvasom, mert önkínzó ember vagyok.
– Kellenének ma a Nemzetibe nagy bölények?
– Egy-két bölény kellene, de csak akkor, ha azokat jól használnák. Nem tudom, hogy érvényes-e még a húzónév fogalma. Annak idején, amikor még egyetlen tévéadás volt, anyám mondta: gyere, este megnézzük a Kiss Manyit és a Pécsi Sándort! Én nem tudom, hogy a Nemzetiben a János vitézre többen jönnek-e, amikor és amiért én játszom, mint ha a másik szereposztás megy.
– Még a színház építése idején folyt a vita arról, mi is lenne a feladata egy nemzeti színháznak. Válasz azóta sem született, az egymást követő igazgatók magukra hagyva keresik. Tehát: milyen és milyennek kellene lennie a Nemzeti Színháznak? Klasszikus játszóhely, vagy az új irányzatok bemutatkozó helye?
– Jordán Tamás más volt, mint Alföldi, belesimulósabb, megpróbálta összehozni a két oldalt. Alföldi karcosabb, de jó irányba indult. Mert persze hogy kellenek a Nemzetibe klasszikus darabok, és itt is van a Bánk bán junior, amely megszólítja azokat a fiatalokat, akiknek az eredeti darab nehéz, történelmi és nyelvi ismereteik hiányában szinte érthetetlen. A Hermelinre inkább az idősebbek jönnek, az Oresztészre meg az egyetemisták. Nem hiszem, hogy jó lenne, ha a külföldi színházi divatok lerakata lenne a Nemzeti. Két-három ilyen előadás persze jó, ha van, de több nem kell. Nem szerencsés azonban, hogy bizonytalan a színház helyzete. Kevesebb a pénz, nem tudni, mi lesz, ki jön, és ki marad, hiszen itt van mindjárt a kormányváltás. Alföldi már végzett egy fájdalmas és nagy tisztogatást a társulatban, ezen túljutottunk, de vajon kezdődik elölről?
– Mennyit van egy hónapban színpadon?
– Tizennyolc–húsz estét. Emellett ott van hét végén a televízió, esetleg film vagy szinkron, bár ma már ebből kevés van.
– Úgy él, ahogy szeretne?
– Úgy. Csak többet szeretnék vadászni.
– Nem fél, hogy a mennyiség a minőség rovására megy, elkezd rutinból játszani, panelekből építkezni?
– Mindig a rendezőn múlik, hogy egy színész megújul-e, vagy megmarad a bevált figurájában. A közepes színész jellemzője, hogy beáll abba, amiben sikeres volt, és attól kezdve minden szerepben ugyanazt játszsza. Tehát ha egyszer szőke nőként volt sikeres, akkor azután mindig mindenben szőke nő lesz. A rendezőn múlik, hogy ki a győztes a csatában. Én a rendezőnek mindig feltétel nélkül, vakon nekidőlök, mert ő tudja, mit akar, ő gondolta végig az egész dolgot. Ha nagyon nem értek egyet, akkor szólok. Szerintem ma már a legtöbben meg is hallgatják. Bár szerintem legfeljebb nyolc olyan rendező van ma a magyar színházi életben, akinek tényleg neki lehet dőlni. Ugyanakkor kicsi az esélye annak, hogy olyan szerepet kapok, amelyik nem való nekem. Kevés hasonló színész van, aki tud énekelni, táncolni, tragédiában és komédiában is jó, akinek ilyen széles a választéka. Ez adottság. Vagy tehetség. Nem kell egy évig taxisofőrnek lenni ahhoz, hogy valaki el tudjon játszani egy taxisofőrt. A szinkronban például épp az a szép, hogy olyan sokféle, minden figura más, és mást kell vele kezdeni.
– Nem szokott munka közben hisztizni? Hiszen valahol csak le kell vezetnie a feszültséget.
– Ha hisztizem, akkor már nagy baj van. Én kedves csávó vagyok, aki szereti, ha körülötte rendben mennek a dolgok. A feszültség levezetésére ott a színpad, ami nagy terápia. Kiüvöltheti magát az ember. Ezért nem bolondulnak meg a színészek. A színházban az a jó, hogy menet közben történnek a dolgok. Amiről a próbán nem gondoljuk például, hogy poén lehet, a főpróbán kiderül, hogy az.
– Kikkel szeret játszani?
– Tehetséges emberekkel. László Zsolttal, Fekete Tiborral, Nagy Zsolttal, Szarvas Józseffel, Schell Judittal vagy Tóth Ildikóval bármikor.
– Vannak színészek, akik a hétköznapokban is művészek, és vannak az olyan „egyszerű fajták”, mint ön, aki láthatólag nem kerít nagy feneket sem az ismertségének, sem a szakmai teljesítményének.
– Az igazi nagy kaliber nem csinál cirkuszt magából, nem jár térdig érő sálban. A legszerényebbek és legalázatosabbak mindig az igazi nagyok; akik az étteremben kikérik maguknak, mit tettek eléjük, nem művészek, hanem seggfejek. Vannak azután a bolondok, de ők meg egy idő után a bolondságukat nem tudják levetkőzni. Az igazi színészt a szerep érdekli. Az igazi színész az Páger, aki filmezés közben megkérdezte, hogy mekkora az optika, mert aszerint játszott, hogy mennyi látszik belőle. Az igazi színészt a szerep érdekli, meg az, hogy ő abban milyen lenne. Én is azon gondolkodom egy szerep kapcsán, hogy én, Stohl András hogyan reagálnék abban a helyzetben azokkal a szövegekkel. És az a szöveg annyival lesz több, amennyi benne az én személyiségem.
– Vissza szokta nézni magát. Mindig elégedett azzal, amit lát?
– Nagy élvezettel nézem magam, és jókat mulatok. Bosszankodni nem szoktam. Pedig az igazi művészek állítólag elégedetlenek magukkal. Lehet, hogy nem is vagyok igazi művész.
origo.hu
Halottnak hittük, ám túlélte a vonatgázolást a nő
