A berlini fal leomlása és az új világrend

A napokban ünnepelte a világ a berlini fal leomlásának huszadik évfordulóját. 1989 valóban egy eufórikus, önbizalommal teli év volt Nyugaton és Kelet-Európában egyaránt. Sokáig úgy tűnt, hogy a Francis Fukuyama által felvázolt világkép a történelem végéről, amin a tudós az emberi tudat ideológiai fejlődésének lezárását értette, valóban megteremtheti azt az egységes rendet, ahol a Nyugat által kijelölt utat a jövő felé a világ másik fele is követni fogja. Ezt a tézist akkoriban a legtöbb társadalomtudós és politikus is már-már tényszerűen kezelte, és arra ösztönözték Kelet-Európát, hogy a jövendő sikerhez elég, ha hűségesen lemásolja ezt az úgynevezett egyetlen világképet.
A fukuyamai világkép azonban hamarosan rácáfolt önmagára. A kilencvenes évek közepére már nyilvánvalóvá vált, hogy még Európán belül is komoly etnikai – ha nem törzsi – törésvonalak húzódnak, és ezek csakhamar véres konfliktusokban teljesednek ki az egykori Jugoszlávia területén. Fukuyama elméleti modellje látványosan összeomlott, és helyette a huntingtoni előrejelzések váltak valóra. Samuel Huntington ugyanis Fukuyamával ellentétben azt jósolta, hogy az új évezred elsősorban civilizációk összecsapásának korszaka lesz, amely globális konfliktusokat fog gerjeszteni a civilizáció és a barbárság között. A század vége felé közeledve az is nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati világ dominanciája erőteljesen gyengült, különösen azokban a keleti, illetve távol-keleti országokban, ahol az állam szerepe nem értékelődött le, hanem éppenséggel megerősödött az idők folyamán. A dinamikusan fejlődő ázsiai országok vezetői átvették a Nyugattól mindazt, ami hasznosítható volt országuk fejlődésében, így a szabadpiac előnyeit, a tudomány és technika legújabb vívmányait, a társadalom átalakításában nélkülözhetetlen felsőoktatási intézmények alapítását, mindazt, ami nem ütközött az adott ország kulturális és vallási szokásaival. Egy dologtól azonban távol tartották magukat; és ez a nyugatí típusú politikai és kulturális liberalizmus. Az állam társadalomra gyakorolt hatása már régóta megosztotta a fejlett világot, hiszen a konzervatívok már vagy száz éve azt szajkózták, hogy az állam egy szükségszerű rossz, a modern társadalom előfeltétele a minimális állami beavatkozás a gazdasági életbe és így tovább. Ez a vélekedés, ahogy ma számos társadalomkutató állítja, végső soron a Nyugat hanyatlásához vezetett mind a gazdasági, mind a kulturális szférában. Huntington ezt már előre látta, és arra hívta fel a figyelmet, hogy a bűnözés és az erőszak társadalmi rangra emelése, a hagyományos családmodell felbomlása a Nyugatot egy elkerülhetetlen erkölcsi és értékválságba juttatja majd. Ázsiában pontosan ezt akarták elkerülni, és arra törekedtek (milyen eszközökkel, az nézőpont kérdése), hogy gátat vessenek a nyugati erkölcsi válság begyűrűzésének, ami többé-kevésbé sikerült is a legjelentősebb államoknak.
És hol tartunk ma? Az amerikai elnök nagyszabású ázsiai körúton járt, ahol Japán mellett elsősorban a kínai bankárok kegyeit kereste, akik nélkül Amerika bármikor csődbe mehet, hiszen Kína vásárolta fel az amerikai kincstárjegyek több mint ötven százalékát. Hogy Kínában a bankárok szoros állami felügyelet alá vannak helyezve, és mellesleg kommunisták is, ma már senkit sem hoz zavarba. Az állami kapitalizmus kínai és indiai mintája, úgy tűnik, életképesebb a szabadpiacnak mindent alárendelő nyugati típusú gazdasági rendszereknél. Kulturális szempontból is van a Nyugatnak miért aggódnia. A világ sok filmjét már régóta Indiában készítik, most meg egy afrikai ország, Nigéria jött fel az élbolyba. Hollywood éppen hogy dobogós helyezett ebben a versenyben, arról nem is beszélve, hogy az állami cenzúra miatt a hollywoodi filmek mintegy 35 százaléka jut csak el a távol-keleti filmszínházakba. A XXI. század, nagyon úgy tűnik, már nem a Nyugat, hanem a feltörekvő ázsiaiak évszázada lesz. Azonban az ókori görög–római civilizáció alapjait maga mögött tudó Európa és Amerika még korántsem veszített annyit, amit már lehetetlen volna behozni. A további hanyatlás megakadályozásához azonban egy teljesen új világkép, illetve a globalizációhoz tapadó dogmák és illúziók gyökeres átértelmezése szükségeltetik.

A szerző politológus