Civil misszió Afganisztánba

Tegnap este az afganisztáni intervencióban érintett államok megtudhatták, hogy Barack Obama amerikai elnök milyen stratégiaváltást, csapaterősítést rendel el a közép-ázsiai országban. Bár az utóbbira sajnos ismét túl nagy hangsúly helyeződik, aligha kötelező a szövetségeseknek követniük Washingtont. Ezt azért fontos leszögezni, mert az elmúlt nyolc év fejleményeit vizsgálva állítható, hogy sem az Egyesült Államok, sem partnerei nem tudtak stratégiát alkotni Afganisztánnal kapcsolatban, értelemszerűen a nem létező terveket nem tudták sikerre vinni, s mára a misszió egyértelműen kilátástalanná vált. Bár a kudarc egyik oka abban rejlik, hogy a nyugati világ képtelen megérteni a helyi viszonyokat, társadalmaik kitűnően érzékelik a kilátástalanságot, és immár többségbe kerültek azok, akik véget vetnének az intervenciónak, pénzt, embert és úgymond a helyiekkel szemben elkövetett bűnöket spórolva (valószínűsíthető, hogy az afganisztáni civil áldozatok legnagyobb hányadát a NATO akciói követelik). Számos ország részvétele vagy bejelentetten a végéhez közeledik, vagy tisztán érzékelhetők azok a demokratikus erők, amelyek idővel kikényszeríthetik a kiküldött katonák visszahívását.
Ebben a helyzetben a magyar vezetésnek – a tavasszal esedékes kormányváltásra tekintettel elsősorban a következő kormányerőknek – is el kell döntenie, hogy milyen változtatásokat hajt végre a szerepvállalásunkban. Újabb csapaterősítésekkel a maga szerény módján tovább gyorsítja a szakadék felé robogó szövetségi járművet, vagy egy radikális lépéssel elindul a józan ész stratégiája felé, és a magyar részvétel hangsúlyát a civil programokra helyezi. Bár ez utóbbi eretnek gondolatnak tűnhet a bólogató Jánosok és egyéni karrierjüket az újabb és újabb katonai felajánlásokra építők számára, egy ilyen döntés teljességgel indokolt, ugyanakkor diplomáciai potenciált is hordoz magában.
Indokolt, mert nemzetközi és hazai fórumokon rendre elhangzik a panasz arról, hogy a segélyezési-újjáépítési tortaszelet mennyire eltörpül a katonai erőfeszítéshez képest. Úgymond az intervenció a tüneti kezelésre összpontosít, mi több, a katonai eszkalációval maga segíti elő az erőszak feltételeinek folyamatos újratermelődését. Nem mellesleg indokolt azért is, mert az expedíciós misszió jelenlegi formájában olyan – elsősorban emberi, másodsorban anyagi – erőforrásokat von el Magyarország biztonságától, amelyek immár rendkívül szűkösek, s amelyekre idehaza van mindenkor szükség.
Egy radikális döntés ugyanakkor lehetőséget is hordoz magában Magyarország számára, mert annak bejelentésével, hogy a honvédség erőit kivonjuk, és civil programjainkat (helyi közösségek erősítése, mezőgazdaság, oktatás) erősítjük meg, figyelmet kapunk, és a magunk szerény eszközeivel átgondolt cselekvésre ösztökélünk más országokat is.
Egy ilyen lépés, amelyet a láthatóság érdekében magas szintű nemzetközi fórumon, magas rangú tisztségviselő útján érdemes bejelenteni, természetesen nem jelenti azt, hogy Magyarország nem fizeti a továbbiakban a maga részéről a „császár adóját”. A nemzetközi nagypolitikával, benne legfőbb szövetségesünkkel, az Egyesült Államokkal a nemzeti érdekérvényesítés tragikusan gyenge nyolc éve után természetesen nem szabad szembemenetelni. Csak jelezni kell, hogy más lesz ezentúl fizetésünk módja és eszköze.