Dádá

Azzal kezdődött, hogy indianai képviselők az amerikai kongresszushoz fordultak határozattervezetükkel, amely a következő címet viselte: Magyarország ösztönzése a jogállamiság tiszteletben tartására, a külföldi befektetők tisztességes kezelésére, a szabad, független sajtó előmozdítására (sic!). Ösztönzés=dádá, hogy egyszer és mindenkorra megjegyezze a hibáját a nebuló.
Hát persze hogy felbőgtek a harci repülőgépek motorjai, az Egyesült Államok kongreszszusa ilyen hatalmas sértés mellett nem mehetett el. Kiadták a parancsot a B–2-es nehézbombázóknak, a tengeralattjárókról indítható Tomahawkoknak, a sohasem látható Lopakodóknak, hogy szálljanak Kelet-Közép-Európa fölé, ott keressék meg a hegyekkel övezett síkságot, és szabaduljanak meg terhüktől. Visszabombáztak minket a kőkorszakba.
Kő kövön nem maradt. Irak és Afganisztán után az amerikaiak végre megtanulták, hogy miként kell a demokrácia védelmében tökéletes munkát végezni. A túlélők a rommá lőtt településekből vidékre menekültek, hátha a porrá perzselt réteken találnak valami betevőt. Fővárosunkból utolsó emlékképem az, hogy amerikai katonák a Parlament épületének romjain embertelen erőfeszítésekkel – Ivo Dzsimához hasonlóan – felállítanak egy hatalmas csillagos-sávos lobogót. Persze nagy vakuzás közepette.
Így lettünk mi hordák. Gyűjtögetők. Persze most már tudjuk: jó lett volna tartani magunkat a demokrácia alapszabályához, hogy Amerika mindenekelőtt. Rajtavesztettünk, nem teremtettük meg a szabad, független sajtót, amely természetesen amerikai kézben van.
Ám a távolból valami nesz motoszkál! Mi ez a zaj? Talán mégsem veszett el minden?! Az ütemes zene egyre kivehetőbben hallatszik. A civilizáció mégsem halt ki a Kárpát-medencében? Igen, a demokrácia olyannyira vágyott dallamát hozza felénk a szél. Ismerem ezt a szignált: a Sláger Rádió Bumerángja!