Egy lépés előre, egy lépés hátra

A rendszerváltás után elkövetett egyik (ha nem a) legnagyobb makrogazdasági hiba a nyugdíjrendszer második, tőkefedezeti pillérének létrehozása volt (1998). Ennek tulajdoníthatóan – minden mást változatlannak tételezve – a szükségesnél nagyobb az ország (explicit) államadóssága, távolabb vagyunk az eurózónához való csatlakozás feltételéül szabott maastrichti kritérium (az államadósság mértéke nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát) teljesítésétől, ráadásul a nagyobb államadósság drágább finanszírozhatóságot is jelent. A második pillér fokozza az ország pénzügyi sebezhetőségét, és tagjai is veszítenek (ahhoz képest, ha közvetlenül államkötvényt kaptak volna befizetéseikért cserébe), egyedül a magánnyugdíjpénztárak működtetői (tulajdonosai és alkalmazottai) nyernek – az ország és a jövendő nyugdíjasok kárára. A második pillér melletti hajdani érvek mára homályba vesztek, születtek viszont újak. Egy közismert pénzügyi multi egyik magyarországi vezetője nemrég azzal állt elő, hogy jó dolog, ha a nyugdíjunk nem csupán egy ország – mármint Magyarország – gazdasági teljesítőképességétől függ, hanem világszinten diverzifikált, és jó dolog az is, ha nincs „bezárva a magyar demográfia, nyersanyaghelyzet, éghajlat(változás) stb. adottságai által meghatározott keretbe”. Nos, ez rettenetesen nagy közgazdasági butaság, de itt és most nem azt mondom el, hogy miért. Legyen elég annyi, hogy a magánvállalkozások vezetői a tulajdonosoknak felelősek, akik tevékenységüket egyetlen szempont alapján ítélik meg: képesek-e a velük szemben támasztott profitelvárást teljesíteni. Az egzisztenciális érdekeiket követők, akiket a „(majdnem) minden eszköz megengedett” elv alapján szocializáltak, miért éppen azt ne tennék, hogy közjóként árulják a nyilvánosság fórumain a közrosszat?
Itt és most a magánnyugdíjról és intézményeiről szóló, az Országgyűlés előtt lévő törvényjavaslatról lesz szó, mely idővel a magánnyugdíjról és magánnyugdíjpénztárakról szóló 1997. évi LXXXII. törvényt váltaná majd. Két újdonsága kapott nagyobb közfigyelmet és sajtóvisszhangot. Az egyik, hogy a magánnyugdíjpénztárakat magánnyugdíj-biztosítók váltják fel; a másik, hogy szabályozza az életjáradék (nyugdíj) eddig függőben lévő kérdését.
A magánnyugdíjpénztárak létrehozásakor (ami szerény mértékben javított változata volt az 1994 óta létezett önkéntes nyugdíjpénztáraknak) minden érdekelt pontosan tudta, hogy ez egy ritka rosszul konstruált intézmény. Az egyedüli kivétel a Pénzügyminisztérium (PM) volt. 1997-ben már csak a PM nem látta, hogy a pénztári szféra főszereplői a bankok és biztosítók, amelyek dolgozóikkal nyílt – mindenki előtt nyitva álló – pénztárat alapíttattak, és abba vállalati ügyfeleiket, illetve azok menedzsmentjének pressziójával dolgozóikat beterelték. A pénztárakat nonprofit intézményként határozták meg, ami sokak szívét megdobogtatta ugyan, csak éppen e kategória teljesen értelmetlen (a befektetési alap és a bankbetét is nonprofit, de az alapkezelő és a bank már nem az). A biztosítók és a bankok hasznukat a pénztáruk adminisztrációjával megbízott, általuk létrehozott pénztárszolgáltató cégen, illetve vagyonkezelésével megbízott, tulajdonukban lévő vagyonkezelő cégen keresztül vették ki. E pénztárak bankok, biztosítók kvázi tulajdonában vannak, formailag azonban a tagok a tulajdonosok. Ezért a kvázi tulajdonos időről időre a demokrácia eljátszására, a demokratikus eljárás lepapírozására kényszerült, amit a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) akkurátusan ellenőrzött, és időnként elégedetlen lévén a pénztári demokrácia fejlesztésére fogalmazott meg programot. Az úgymond demokratikusan megválasztott igazgatótanács pedig sajátos módon mindig azt látta a legelőnyösebbnek, ha a pénztár adminisztrációt és vagyonkezelését a kvázi tulajdonos egyéb érdekeltségei végzik. Ennek az intézményesített képmutatásnak ideje véget vetni.
Azonban vannak olyan pénztárak, ahol nincs szó képmutatásról, a pénztár mögött nem pénzügyi intézmény áll, hanem cégre (csoportra), szakmára, hivatásra stb. épülnek. A második pillér (sőt már az önkéntes nyugdíjpénztárak) létrehozásakor sikerült elkövetni azt a kormányzati hibát, hogy nem hozták létre a közszféra pénzügyi intézményektől független pénztárát, amely profitérdekek nélküli, csak a jövendő nyugdíjasok érdekét szem előtt tartva, jóval túl a gazdaságos üzemméreten mutathatta volna meg a valódi költségeket és a valóban elérhető hozamokat. Ez a lépés valódi versenyt vitt volna a rendszerbe. Az üzleti szereplők érezték a veszélyt, és mindent meg is tettek, mégpedig sikeresen, hogy az ilyen értelmű kezdeményezéseket kisiklassák.
Befolyásukat más területen is latba vetették. Sugallták a gondolatot, hogy túl sok a szereplő, nagy a szétforgácsoltság, növelni kell a piaci koncentrációt. (Ez erősen vonatkozott az önkéntes nyugdíjpénztárakra is.) Céljuk valójában az ügyfélszerzés volt a (tőlük) független – amúgy életképes és hatékony – piaci szereplők piacról való kilépésének kikényszerítésével. A piszkos munkát a PSZÁF végezte el, amelyre egyébként a befolyásos felügyeltek „a háta mögött, sőt szemtől szemben állva is csak legyintenek” (Figyelő, 2009. június 25.). Nem így a befolyás nélküliek. Amely pénztár vezetése nem ragadt a mézesmadzagra (a bekebelezési ajánlatokat jelentős fejpénz felajánlásával nyomatékosították), azt a PSZÁF szigort mutatva (amelynek szükségességét, természetesen mindig a pénztártagok érdekeivel indokoltak), aljas és alantas eszközökkel az önállóság feladására kényszerített. Tehát, hangsúlyozzuk, a piaci koncentrációt jó részben nem a piac logikája, hanem a befolyásos és növekedni akaró piaci szereplők ügynökeként eljáró PSZÁF kényszerítette ki. (Illik megemlíteni, hogy ez még Farkas Ádám PSZÁF-elnöki kinevezése előtti időszakban történt.)
Egyáltalán nem lenne meglepő, ha a törvényjavaslatban előírt kötelező magánnyugdíj-biztosítóvá alakulás valódi, de a kormányzat által titkolt, sőt tagadott oka a még független piaci szereplők piacról való kiszorítása lenne. Számukra gondot okoz a szükséges források előteremtése, de ha ez megoldódna, kérdés, hogy kiknek a kezében és mennyi részvény legyen? Ez olyan feszültségekhez vezethet, amelyek működésképtelenséget is eredményezhetnek.
Minden eddigi információ szerint a független pénztáraknak alacsonyabb a működési költsége és (ami majdnem ugyanazt jelenti) magasabb a hozama. Már csak azért is, mert nincs olyan tulajdonos, aki befektetett pénze után profitot kíván látni, nincsenek vagy nagyon alacsonyak a marketing költségek és az ügynöki jutalékok. A közelmúltban a kormányzat azért szánta rá magát a működésre fordítható tagdíjrész és a vagyonkezelési díj maximalizálására – adminisztratív korlátozására –, mert összeomlott a piaci fundamentalizmusba vetett azon hit, hogy a piac (i verseny) mindent megold. Semmit nem oldott meg. A legnagyobb költsége és legkisebb hozama a bankok-biztosítók által kvázi tulajdonolt pénztáraknak volt, a pénztárak közötti átlépések főiránya pedig nem a kisebb hozamot elérőktől a nagyobb hozamot elérők felé mutatott, hanem összevissza, gyaníthatóan az ügynökök érdekeltségeinek megfelelően. Mindebből következik, hogy amennyire elfogadható a magánnyugdíjpénztárak átalakulása, annyira elfogadhatatlan annak kötelező volta. De nem is arról van szó, hogy a pénztárak maguk dönthessenek arról, hogy átalakulnak, hanem törvénynek kell kimondania – akár tételesen felsorolva –, hogy a banki-biztosítói hátterű pénztáraknak át kell alakulniuk.
De ennél is több kell: a konstrukció teljes átalakítása. A bankok-biztosítók által kvázi tulajdonolt pénztárak költségeit nagyban csökkentené, egyben hozamukat növelné, ha az ügyfélszerző, a tagokat a pénztárba be-, illetve másik pénztárba átléptető ügynökök tevékenysége alól ki lehetne húzni a szőnyeget. Erre kézenfekvő megoldás a „vakpénztár”. (Ilyen konstrukció működik például Svédországban.) A pénztár nyugdíjcélú megtakarítások vagyonkezelését végzi, de nem tudja, hogy kinek a megbízásából. (Nem szükséges tudnia, a felhalmozási időszakban semmiképp, de létezik olyan megoldás, hogy a járadékos időszakban sem.) Aki tudja, az egy állami szerv, az APEH vagy az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság. A be- és átlépők az elért hozamok és egyéb információk alapján hozhatnák meg döntéseiket, amelyeket összegyűjtve egy honlapon tárnának a nyilvánosság elé. Ha a banki-biztosítói hátterű pénztárak nem tartják nyilván tagjaikat, az ügynöki tevékenység és az ügynök tagdíjakból való megfizetése is értelmét vesztené. A független, egyesületi formában működő pénztárak természetesen továbbra is vezetnének tagnyilvántartást, mert ez döntéshozatali rendszerük szempontjából szükséges.
A banki-biztosítói tulajdonban lévő „vakpénztár” ötlete az érdekelteknek nagyon is a kedvük ellen való, mert a tagok listája, befizetéseik nyilvántartása számukra nem csupán szükséges rossz, hanem a pénzügyi csoporton belül kínált egyéb termékek és szolgáltatások eladása érdekében, marketingcélra használható információ. (Csak az adatvédelmi ombudsman meg ne tudja!)
A konstrukció átalakításának része, hogy magánnyugdíjpénztár helyett nem magánnyugdíj-biztosító, hanem az átláthatóságot maximálisan garantáló (magán)nyugdíjalapot és (magán)nyugdíjalap-kezelőt kell létrehozni – a befektetési alap és a befektetési alapkezelő mintájára. A nyugdíjalap egy vagyontömeg, amely a tagok járulék- (tagdíj-) befizetéseiből, illetve annak befektetéséből halmozódott fel. Az egyéni számlára – a jelenlegi megoldással ellentétben – a befizetés teljes összege kerül, azt nem csökkentik működésre fordítandó résszel. A nyugdíjalap kezelési költségét a befektetések hozamából előre rögzített időpontokban és mértékben utalják a nyugdíjalap kezelőjéhez. A nyugdíjalap kezelője pedig vagy egy részvénytársaság, vagy egy egyesület, természetesen e speciális részvénytársaságra, illetve az egyesületre vonatkozó külön szabályokkal. Az alap és kezelőjének éles elválasztása és külön számvitele tejesen tiszta helyzetet teremt, és elejét veszi számos, az alap és kezelőjének összemoshatósága miatt manapság lehetséges és gyakorlatban is alkalmazott trükközésnek.

A szerző szociológus-közgazdász

(A következő rész a törvényjavaslat életjáradék-szabályozásával foglalkozik.)