Görög pénzügyi sorstragédia az eurózónában

A görögöknek valahogy mindig sikerül elérni, hogy az európai figyelem középpontjában maradhassanak. Nemrég azért cikkeztek sokat az országról, mert kormányaik „kreatív könyvelése” miatt az Eurostat (az Európai Unió statisztikai hivatala) képtelen volt magát kiismerni a költségvetési hiányra adott különböző adatokon. Most pedig a görögöknek a felhalmozódott külső adósságuk miatt a fizetésképtelenség rémével kell szembenézniük.

Görögország külső adóssága a GDP 125 százalékát teszi ki, amely majdnem a legrosszabb az unióban: alig marad el Magyarország 130 százalékos adatától. Most a hitelezők attól félnek, hogy az ország fizetésképtelen lesz, a hitelminősítő intézetek máris hátrébb sorolják az országot, és az a kamatfelár, amelyet az alapnak vett német kamathoz képest kell fizetniük, a legutóbbi hetekben élesen emelkedett (jelenleg a 2 százalékot is meghaladja). A kilátások rosszak, a Standard & Poor’s éppen most jelentett be további leminősítéseket, ha a görög kormány nem tesz lépéseket az államháztartási hiány csökkentése érdekében. Az éppen most megválasztott miniszterelnök azonban makacskodik, nem akarja a bérből és fizetésből élők jövedelmeit tovább kurtítani: „nem azért kerültünk kormányra, hogy leromboljuk a szociális államot” mondotta Jerórjiosz Papandreu szocialista miniszterelnök.
De még ha az IMF-recept szerint további bércsökkentést hajtanának is végre, az semmit sem oldana meg, csak még mélyebbre vinné az országot a lefelé menő gazdasági spirálba kisebb állami bevételeket eredményezve, amely újabb bércsökkentéseket tenne szükségessé. A megoldás a görög valuta jelentős leértékelése lenne, csakhogy nincs mit leértékelni, hiszen nincs görög valuta, az ország az eurózóna tagja. Erre a problémára, amellyel most nemcsak Görögországnak, de Olaszországnak, Portugáliának és Spanyolországnak is szembe kell néznie, Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász még 1997-ben, az euró bevezetése előtt felhívta a figyelmet, mondván, hogy „Egy politikai unió megteremtheti a monetáris unió előfeltételeit, de egy monetáris unió erőltetése nem megfelelő feltételek mellett alááshatja a politikai egyesülési folyamatot”. A baj tehát nem elsősorban Görögországgal, hanem az eurózónával van. Paul De Grauwe a leuven-i katolikus egyetem professzora, a Financial Times rendszeres cikkírója és José Barroso bizottsági elnök tanácsadója szerint, amennyiben tíz éven belül nem lesz politikai unió (amelyben a gazdag országok rendszeresen támogatják a gyengébbeket), az eurózóna felbomlik. Most a londoni Telegraph gazdasági szakértője, Ambrose Evans-Pritchard Görögországgal kapcsolatban írja ugyanazt: az északi államoknak jelentősen kellene támogatniuk az eurózóna mediterrán tagjait. Az eurózóna fennmaradása érdekében Németországnak a jelenleginél lényegesen magasabb inflációval kellene kiegyeznie. A jelenlegi feltételek mellett, még ha az unió ki is mentené Görögországot, például államkötvényei felvásárlásával, semmi sem oldódna meg, csak az történne, hogy Görögország adósságai tovább növekednének, meghosszabbítva az ország agóniáját. A mélyebb igazság – mondja a Telegraph –, hogy az eurózóna diszfunkcionális. A görög sorstragédia tehát az eurózóna sorstragédiájából ered, és ezt figyelembe véve elgondolkodtató az új tagországok vezetőinek igyekvése az eurózónába.