Nem mászom el senki hegyét

Az utóbbi évek sok dicsőséget hoztak a magyar hegymászósport számára: egyre kevesebb nyolcezer méternél magasabb csúcs van a világon, ahová nem jutott fel magyar alpinista. De tragédiák is történtek: több hegymászó a Himaláján lelte halálát. Tavasszal egy expedíció orvosa halt meg, néhány hete pedig négytagú csoport tűnt el, valószínűleg már ők sincsenek életben. A hegymászók mindennapjairól és a tragédiák kezeléséről kérdeztük a Magyarok a világ nyolcezresein Himalája-expedíciók vezetőjét, Kollár Lajost.

Kollár Lajos hegymászó, az Új Színház ügyelője Budapesten született 1951-ben. Jelenleg Mezőszemerén él. Huszonegy éves kora óta foglalkozik hegymászással. Kezdetben az Alpokban, a Tátrában és a Kaukázusban mászott, 1997-ben és 2001-ben megszervezte és másodszorra sikeresen teljesítette Grönland keresztülszelését sítalpakon. A Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíciósorozat alapítójaként az utóbbi években számos magyar Himalája-expedíció szervezője, vezetője volt.

A magyar hegymászók általában a Tátrában kezdik. Önnel is így volt?
– Igen, szinte mindenki oda jut ki először. Már majdnem negyven éve vagyok ügyelő az Új Színházban, és ez a munka nyaranta sok szabadságot biztosít. Olyan barátaim vettek rá a mászásra, akikkel a színházban, a színház környezetében találkoztam. Első mozdulataimat tehát a Tátrában és a Kaukázusban tettem. Ebben természetesen az utazási nehézségek és a pénztelenség játszották a főszerepet. Mi azonban szerencsés helyzetben voltunk: a BSE sportolóiként szinte minden évben túrázhattunk az Alpokban is. Amikor nyugatra utaztunk, akkor vált igazán szembetűnővé, hogy felszerelésünk meg sem közelítette a nyugati színvonalat. Én például Cortina D’Ampezzóban vettem az első igazi alumíniumkarabineremet. A legkisebb levetett dolognak is örültünk, amit kölcsönkért vagy kicsempészett pénzből tudtunk megvásárolni. Mindig konzervtonnákkal indultunk útnak, mert nem volt pénzünk kint élelmet venni.
– Ön a tizenkét évvel ezelőtti Grönland-expedíció kapcsán vált igazán ismertté. Miért éppen ezt a kihívást választotta?
– Mindig is a sarkvidék volt a szerelmem. 1997-ben Tarján Istvánnal kíséreltük meg első magyarként keresztülsíelni Grönlandot. Ez akkor az őszi viharok beköszönte miatt nem sikerült. Még időben fordultunk vissza, így túléltük a kalandot, de meg vagyok győződve arról, hogy akkor újraszülettem. Négy évvel később Kiss Csabával kiegészülve, mondhatni, különösebb nehézség nélkül, harmincegy nap alatt sikerült átérnünk Grönland egyik partjáról a másikra. Az összes felszerelésünk egy nagy szánban volt, amelynek 280 kilogrammos súlyát együtt húztuk. Azért csak egy szánt vittünk, hogy együtt maradjon a csapat, ne fordulhasson elő, hogy valaki lemarad.
– Általában expedícióvezetőként vesz részt a vállalkozásokban. Mi a feladata egy mászás során? Engedelmességgel tartoznak önnek az expedíció résztvevői?
– A hegymászó-expedíciók olyan közösségek, ahol nincs alá-fölé rendeltségi viszony. A vezetőnek inkább csak adminisztratív feladatai vannak. Ő választja ki a résztvevőket, ő szervezi az utazást, az ellátást. Én általában az alaptáborban maradok, és onnan tartom a kapcsolatot csúcsra mászó társaimmal, a serpákat foglalkoztató irodával, és figyelem az időjárás-jelentéseket. Persze nekem is van véleményem, amit elmondok, ha kérdezik, de ők vannak fenn a hegyen, így nekik kell dönteni. Ha nem négy–hat tagú, hanem nagyobb expedícióról van szó, akkor vitás kérdésekben a végső döntést mégis az expedícióvezető hozza meg.
– Nem csalódás, hogy bár részt vesz az expedícióban, nem jut fel a csúcsra?
– Nem. Úgy gondolom, hogy ötvennyolc évesen már nem nekem kell a nyolcezreseket megmásznom. Ha nagyon akarnám, talán felküzdhetném magam egy-egy csúcsra, de miért tenném ezt, hiszen ebben nálam sokkal jobbak is vannak. Ehelyett inkább azt próbálom tenni, amivel segítem az expedíció sikerét. Én nem mászom el senki hegyét.
– Aki figyeli a híreket, tudja, hogy a hegymászók az alaptáborból indulnak el a végső mászásra. Hogyan kell elképzelni az alaptábor felépítését?
– Az alaptáborokat gyalog kell megközelíteni, általában nyolc–tizenkét nap alatt érjük el őket. Nepálban az út kezdete még trópusi őserdőkön keresztül vezet, itt teherhordók viszik a felszerelésünket. A serpák általában két-három szakaszban cserélődnek. A 4800–4900 méteren lévő táborok (ilyen van a Manaszlu csúcsnál) egészen komfortosak, de a magasabban fekvők – például a Makalu-alaptábor – már egyáltalán nem kellemesek. Az alaptábor általában két nagyobb és néhány személyes, kisebb sátorból áll. A nagyobbakból az egyik a konyhasátor, amelyben két serpa, egy szakács és egy kisegítő dolgozik, a másik a közösségi sátor, ahol az egész csapat össze tud jönni. Nepálban elég jó az ellátás az alaptáborban, állandóan van friss tojás, friss zöldségek a környékbeli falvakból.
– Hogyan zajlik ezután a csúcs megmászása?
– Az alaptáborból indul az úgynevezett táborlánc kiépítése. Többnyire három közbenső tábort állítunk fel ingázással, oda-vissza mászással egyre feljebb. Az elégséges akklimatizáltsághoz el kell érni legalább a 7000–7500 méteres magasságot. Ez az ingázó folyamat több hetet is igénybe vehet. Majd az alaptáborban eltöltött hosszabb pihenő után, kivárva azt az időjárási ablakot, amikor megfelelő az idő csúcstámadáshoz, elindulnak a mászók fölfelé. Táborról táborra haladva közelítik a csúcsot. Előfordul, hogy az utolsó táborból este kell indulni, hogy másnap délutánra, tizenöt–tizennyolc óra folyamatos mászás után, felérjenek.
– Vannak olyan hegyek, amelyek a helyiek szerint szentek, így nem nézik jó szemmel, ha a külföldi hegymászók megközelítik. A Himalájában sok ilyen van?
– Alig néhány. A tibeti Mount Kailash például ilyen, amelyet a buddhisták szent hegyként tartanak számon, így nem adnak engedélyt a megmászására. Emiatt ez az egyik legfontosabb olyan csúcs a világon, amelyet nem másztak még meg. A pénz azonban e téren is dominál. Nepál túlnyomóan a turizmusból, hegymászásból él, a délkelet-ázsiai népek pedig igen racionálisan viszonyulnak az üzleti ügyekhez. Nepálban sokan dolgoznak teherhordóként, az ő és a családjuk szempontjából létkérdés az expedíciók zavartalansága.
– Az alaptáborig tehát serpák viszik a felszerelésüket. Magas hegyi mászóserpákat is alkalmaznak?
– Sosem. A serpák nagyon tisztelnek, de nem szeretnek minket. A mi expedícióink ugyanis azon ritka vállalkozások közé tartoznak, amelyek „tiszta” mászáson alapulnak. Mi megmásszuk a hegyet, nem felhúzatjuk magunkat. Soha nem használunk oxigénpalackot sem, még egészségügyi okból sincsen nálunk légzőkészülék. Így a serpák rajtunk nem sokat keresnek.
– Ha minden technikai feltétel adott, és serpák segítenek, akkor sportteljesítménynek számít egyáltalán a Csomolungma megmászása?
– Én azt gondolom, igen. Nem könnyű azt a hegyet megmászni. A Himalája csúcsai sosem egyszerű hegyek, bár kétségtelen, hogy a Csomolungma nem tartozik a technikailag nagyon nehéz csúcsok közé. Ennek ellenére felkészültnek kell lenni, és hiába vannak serpák, hiába van oxigénpalack, mégiscsak az embernek magának kell fölmennie. Nagyon magas…
– Az idén tavasszal a Manaszlu csúcs közelében meghalt a magyar expedíció hegymászó orvosa. Hogyan emlékezik Szabó Levente halálára?
– A baleset napján már vártam a fiúk bejelentkezését rádión, mivel megbeszéltük, hogy amint a csúcsról lefele jövet elérik a négyes tábort, jelentkeznek. A Manaszlu csúcsot Erőss Zsolt és Barna Dániel mászta meg, Szabó Levente 7800 méterről visszafordult, mert elfogadta azt a közös tanácsunkat, hogy mivel jelentős lemaradása volt, vagy nem tud feljutni a csúcsra, vagy ha följut, soha nem jön le róla. Az volt a helyes döntés, hogy ő visszafordul, szépen lassan ereszkedik lefelé, majd a másik két hegymászóval találkozva érik el a négyes tábort. A terveknek megfelelően találkoztak lefele jövet. Közben kicsit elromlott az idő. Fontos hangsúlyozni, hogy lefele ugyanazon az útvonalon mentek, mint amelyiken fölfele indultak, rögzített kötelek mentén. Fáradtak voltak mindannyian, és amikor már a sátrak előtt jártak negyven-ötven méterre, Levente leült a hóba. Ekkor Zsolt megelőzte őt. Valószínűleg amikor Levente megpróbált felállni, megbillent, egyenesen lecsúszott a lejtőn, és a sátrak melletti letörésen lebucskázva eltűnt a társai szeme elől.
– Mit tett, amikor meghallotta a hírt?
– Én a 4800 méteren levő alaptáborban próbáltam segítséget szerezni, de csak egy serpával találkoztam, aki japán hegymászókat kísért. Ő is csak annyit mondott, hogy semmi jóra ne számítsunk. Amikor beszéltem Zsoltékkal, kifejezetten kértem őket, hogy aznap este már semmiképpen se mozduljanak el a 7300 méteren lévő négyes táborból: rossz volt az időjárás, és fáradtak voltak. Az időjárás-jelentés szerint másnap reggel azonban várható volt néhány óra jó idő. Reggel el is indultak Szabó Levente keresésére, és a hármas tábor közelében találták meg. Olyan terepen, hasadékok között feküdt, mely a felmeneti úttól messze esett, így a megközelítése is rendkívül veszélyes volt. Bár Levente egy nem túl meredek, havas oldalon zuhant le, leérhetett a hágóvasa a hóba, aminek következtében átfordult, és többször beverhette a fejét. Fejjel lefelé találták meg, a helyszínen semmi nyoma nem volt annak, hogy megmozdult volna a baleset után. A feje alatt fagyott vértócsa volt, így szinte biztos, hogy azonnal szörnyethalt. A Manaszlu csúcs nem tartozik a technikailag legnehezebb csúcsok közé, az időjárás kiszámíthatatlansága miatt azonban mégis sokan halnak meg ott.
– Nepálban az expedíciós jelentésben önök azt állították, hogy Szabó Levente holttestét a baleset után nem találták meg. Csak hazaérkezve mondták el, hogy megtalálták és eltemették. Miért tettek így?
– A családnak már a megtalálás napján elmondtuk ezeket. Képtelenség lett volna lehozni, így abban egyeztünk meg, hogy Zsolt és Dániel ott helyben eltemeti egy magyar zászló mellett; a hely GPS-koordinátáit rögzítették. Késő délutánra értek le az alaptáborba. Aznap reggel megkértem egy barátomat, hogy keresse fel a Sajószentpéteren lévő családot, és közölje velük a hírt, mert nem akartuk, hogy a tévéből tudják meg. Később Katmanduban egy nepáli tisztviselő azt mondta nekünk, hogy csak úgy tudnak olyan igazolást kiállítani, amely alapján itthon megkaphatjuk a halotti bizonyítványt, ha azt állítjuk, hogy eltűnt. Az is igaz, hogy ha megtaláljuk a holttestet, és nem hozzuk le, az „szemetelésnek” minősül, és nem kapjuk vissza a letétbe helyezett háromezer dollárt, amelyet az iroda fizet be, és ő is kapja vissza. (A nepáli törvények szerint semmit nem szabad a hegyen hagyni, aki mégis otthagy valamit, az szemetel, és fizetnie kell. Ez holttestre is vonatkozik – M. Cs.) Nekünk az eltűnési nyilatkozat fontos volt, mert ennek felhasználásával lehet honi eljárásban halotti okiratot szerezni.
– Ha alkalmaznak serpákat, elkerülhető lett volna a baleset?
– Az általunk is nagyra becsült Ang Rita, a serpák öreg vezetője azt próbálja sugallni, hogy a serpák alkalmazása teszi biztonságossá a mászást. Ez üzleti fogásnak jó, de így nem igaz. A serpák többsége nem tud mászni, vigyázni kell rájuk, az is előfordul, hogy menteni kell őket. Lényegében teherhordók. A jól kiépített utakon viszik a felszerelést. Van néhány olyan serpa, aki jól tud mászni, de ők nagyon kevesen vannak, és inkább csak a Csomolungmán dolgoznak. Az átlag serpák technikai tudása, felszereltsége messze elmarad a hegymászókétól. Ők pénzért dolgoznak, így eszük ágában sincs kockázatos területekre merészkedni. A mi expedícióink segítése egyébként presztízskérdés a számukra. Már hírnevünk van, mindenki tudja, hogy mi tisztán, eredményesen mászunk, így a serpairoda referenciái között nagyon jól mutatunk. Olyannyira, hogy húsz–huszonöt százalékos árengedményt adnak nekünk.
– A tavaszi után néhány héttel ezelőtt újabb tragédia történt magyar hegymászókkal. Egy négytagú csoport a kínai Szecsuan tartományban próbálta a Zsen Csung Feng csúcsot megmászni, de október vége óta nem adtak életjelt magukról. Lehet még remény?
– Arra már nincs esély, hogy éljenek. Néhány híradással ellentétben én úgy gondolom, hogy ők alaposan felkészültek erre az expedícióra, és reális esélyük volt, hogy – fogösszeszorítva bár, de – sikerüljön megmászniuk a hegyet. A helyszínen tartózkodó Mécs Lászlóval (a Magyarok a világ nyolcezresein csoport másik alapítója – M. Cs.) többször beszéltem, és egyetértettünk abban, hogy hatalmas jéglavina sodorhatta el őket október 23-án. A mostani helikopteres keresés inkább csak a családtagok megnyugtatására és tényfeltárási céllal történik. Hogy elmondhassák a hozzátartozók és mi is, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk. Négy ember nem lép rosszul csak úgy egyszerre. Szinte biztos, hogy alvás, pihenés közben érte őket a halál.