Tézis és szintézis

Peter Ogi-koncert volt nemrég Budapesten, a Millenárison Ogi ’55 – Everything will flow címmel. Ez azt jelenti, hogy Ogi (Hegedűs Péter) 55 éves lett, a flow pedig áramlást, lebegést, de Csíkszentmihályi Mihály tanár úr revelációerejű könyve óta egy másik minőséget is. A flow, az áramlat azt a kitüntetett alkalmat jelenti, amikor az ember tökéletesen elmélyül valamiben, és a boldogság elérhetőnek tűnik. A taoista bölcsek a jü kifejezést használják erre az állapotra. Egyik leggyakrabban említett velejárója az, hogy amíg tart, az ember képes elfelejteni az élet minden kellemetlenségét. Egyfajta eufória tehát, mindenféle külső behatás nélkül, koncentráció segítségével áramlik a csi, az éltető energia. Ogi koncertjének voltak ilyen ihletett pillanatai. Ogi Magyarországon a nagyközönség előtt szinte ismeretlen, ezért mindent megtett a média és néha ő maga is, hiába, ez nem a karizmák kora, hanem a legyártott celebeké. Tisztább, világosabb közegben akkor is sztár lenne, ha nem akarná.
Kurtág György és Petrovics Emil tanítványaként zeneszerzést tanult a Zeneakadémián, és alighanem túl lenne már néhány operán, ha fiatalon nem ragadja magával a sötét lovag, a rock and roll. Még a hetvenes éveket írjuk, amikor az első magyar punkzenekarban, a Spionsban gitározik, tehát előfutár, keresztapa meg minden, beelőzi rendesen a kort, mint majd később is oly sokszor. 1978-ban a hatóságok határozott ösztönzésére (is) lelécel, így kimarad a nyolcvanas évek vidám forgatagából (underground, rendszerváltás, ilyesmik), cserébe viszont olyan, mint egy parfümösüveg, Párizs, London, New York következik. És a zenésztársak: Peter Gabriel, Boy George, Kate Bush, Malcolm McLaren. Ma azért ezzel a névsorral tele lenne a hazai zenei sajtó, akkor néma kuss. New Yorkban többek között létrehozta a Central Europe nevű formációt, arab hegedűssel, afrikai ütősökkel, oszt a világzene még sehol, legalábbis a nyugati világ tudatában. A kilencvenes évek elején hazatér a szabadság ígéretének hullámain (nineteen ninety free), és folytatódik a közép-európai történet Balogh Kálmánnal (cimbalom), Szalai Péterrel (tabla), Menyhárt Jenővel, Másik Jánossal. Filmzenéket ír (Szász János: Szédülés, Salamon András: Zsötem), aztán beüt a mennykő, és majdnem vége a bulinak, befigyel egy transzplantáció. Újabb metamorfózis, ezúttal már az újraszületés szintjén.
Kétezer-háromban megkezdődik a lassú, óvatos visszatérés, dermedten figyeljük barátunkat és a csodát, ami aztán 2007-ben egy felejthetetlen, káprázatos, katartikus életműkoncerten bontakozik ki igazán, nomen est omen, a Gödörben. A mostani koncert előtti nyáron ismét alkalmam nyílt közelről megfigyelni Ogit munka közben, életünk (és halálútjaink) néhány intenzív pillanata ugyanis rendre összekapcsolódik. Történt, hogy húsz év után ismét írtam néhány dalszöveget, amelyekre Péter meg zenét, ezekből kettőt elő is adott a Millenárison, az egyiket a lehengerlő tehetségű Kiss Tibivel (Quimby), a másikat pedig a nagyszerű Lecsóval (Pál Utcai Fiúk, Kiscsillag). Muzikalitása lenyűgöző, ahogy pedig komponál, az oktatófilm tárgya lehetne. Ehhez jön még a karakteréből egyaránt fakadó filozofikus szelídség és makacsság: a végeredmény megannyi lélekkel, vívódással teli dal. A Millenárison nem volt telt ház, talán a szerdai nap, a párhuzamosan futó Diana Krall-koncert, a relatíve magas jegyárak miatt. Ráadásul a kétrészes, monstre buli vagy negyvenperces késéssel kezdődött, ezért aztán aki közösségi közlekedéshez volt kötve, kénytelen-kelletlen idő előtt elszivárgott, bántóan üres székeket hagyva maga után. Ha ehhez hozzátesszük a rendre elhalkuló mikrofonokat, már minden összeállt ahhoz, hogy a néző műélvezet helyett jól felhúzza magát, ilyenkor a színpadon tripla energiát kell mozgósítani. Ami hol volt, hol nem volt. Ogiról szakadt a víz, viszont ilyen statikus képet rock and roll porondon még nem láttam. Zenekara a két évvel ezelőttihez képest kicserélődött, elképesztően jó muzsikusokból áll, viszont míg a régi arcokon az látszott, hogy mindjárt meghalnak azért, amit csinálnak, most bőven kijutott az ácsorgásból és az erősítőn támaszkodásból. Mindez akkor látszott igazán élesen, amikor megváltozott, Kiss Tibor, Lecsó vagy Kardos Horváth János (Kaukázus zenekar, számomra az utóbbi két év legnagyobb felfedezése a 30Y és a Suhancos mellett) színre lépésekor azonnal megmozdult a világ. A rengeteg vendégművész folyamatos csereberéje egyébként flottul ment, nem tört meg az ív, bár annyiféle stílust, múltat és jelent képviseltek, hogy néha nehéz volt összerakni a képet. De vissza az ünnepelthez! Peter Ogi lassan kezdi elfoglalni méltó helyét a hazai popzenei színtéren. Most derült ki igazán, hogy mekkora integrátor, és ez jól is áll neki. Képes összefogni húszévestől a hatvanasig, a mainstreamtől az undergroundig mindenkit és mindent, és képes az alázatra és a karmesterszerepre egyaránt.
Ha már dalszövegek és a nyolcvanas évek alternatívái, magam akkoriban a Sexepil zenekar énekeseként és szövegírójaként éreztem az Úr kegyelmét. Nyilván senkit nem érdekel már, hogy ki ölt meg kit, és engem is jobban foglalkoztatnak a paradicsomfáim és a szőlő, tehát szóra sem lenne érdemes az egész, ha néhány nappal ezelőtt egy kirakatban nem fedezem fel az Egyesült álmok című albumunkat. Az anyag annak idején a Ring kiadó gondozásában jelent meg bakeliten, el is fogyott egy szálig tizenvalahány ezer példányban, aztán a Ring megszűnésével a kiadói jogok valahogy átkerültek az 1G Recordshoz, amely ki is adta néhány száz példányban CD-n, és elfogyott az is. Már éppen úgy nézett ki, hogy véget ér a történet, erre most belebotlok az utcán: az 1G egy sorozat részeként kiadta újra a cuccot. Nincs is ezzel semmi baj, kiadói jogokat meg lehet szerezni, aztán bármit lehet kezdeni velük, a popzene áru, mint egy mosópor, és úgy is bánnak vele, a szerzői jogokkal meg majd biztosan elszámolunk, mert a hosszú barátság titka a korrekt üzletmenet. Bár mi van, ha az elmúlt húsz évben beállok mondjuk Jehova tanújának, megtagadom a múltamat, a szövegeimet (eszembe sem jut persze, sajnos minden sor aktuális ma is) és az egész vircsaftot, ami vele járt? Valószínűleg semmi. De könyörgöm, azért a telefont fel lehetett volna venni, és azt mondani bele, teszem azt, hogy figyelj, töki, ugyan semmi közöd hozzá, de árusítani fogjuk a szellemi termékedet, örüjjé! Mert így már duplán olyan az egész, mint a szír–török határon, közvetlenül a Rolex-díler mellett. Mindenesetre vettünk egyet a gyerekeknek.