A nagy tévedés

Azt állítja, tudja, ki lövette le Fenyő Jánost, a Vico médiabirodalom fejét. De nem emiatt alakult úgy, hogy könyvének megjelenése után lehet, Kovács Lajos sztárnyomozóról, a „döglött ügyek osztályának” egykori vezetőjéről hamarosan már csak mint volt rendőrről beszélhetünk.

Olykor a benn töltött évek alatt még kegyetlenebbekké, gátlástalanabbakká válnak. Merészség kimondani, de én és jó néhány kollégám halálbüntetés-pártiak vagyunk – szögezi le Kovács Lajos.

Kenyere a türelem meg a szaktudás – így jellemeztem röviden Kovács Lajos rendőrnyomozót 2001-ben, amikor először találkoztunk. Stílusa alapján nem is olyan, mint egy zsaru, nyugtáztam. A szokásos relikviák, fotók, vicces, macsós tárgyak vették körül. Az összetartozásról, szakmai barátságról tanúskodó csoportképek a falon, a rozoga irodabútorok már ismerősek voltak más hasonló helyszínekről. Feltűnt még, hogy nagyon tud figyelni, hallgatni, bár éreztem, ezer a dolga, jár az agya.
Budapesten beszélgettünk egy Aradi utcai meglehetősen kopott, kívül régi, belül szocreál jellegű épületben. Egyik munkámhoz kértem a segítségét. Nyíltan, lezserül, mégis óvatosan fogalmazott, udvariasan jelölte ki a határokat, s én – saját érdekemben is – nem igyekeztem megtudni, ami nem rám és a nyilvánosságra tartozik.
A hét elején ismét leültünk beszélgetni, ezúttal más apropóból: A Mór megtette… című könyvéről volt szó. Nem nehéz kitalálni, hogy az utóbbi évek legmegrázóbb bűnesetéről, a móri bankrablásról szól. A sajtó felkapott belőle szókimondóbb részeket. Ezért történhetett, hogy az élet átírta a mi hétfői beszélgetésünket is, hiszen időközben érkezett a hír: az ügyészség talán már vizsgálódik is a könyv miatt.

Kovács Lajos neve azért vált ismertté a kilencvenes évektől, mert a fejébe vette, hogy nem szabad feladni a megoldhatatlannak tűnő, már irattárban porosodó vagy épp pihentetett brutális gyilkossági ügyeket. Néhány embert kért és kapott erre 1998-ban az akkor alakult Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságtól. Vállalta, hogy akár évekig tartó munkával, de megtalálják a tetteseket. Újra átnézik az addigi nyomozati anyagokat, újabb kérdéseket vetnek fel, bizonyítékokat, összefüggéseket keresnek. Értékelik a tanúk vallomásait, megnézik, mely mozzanatokra nem figyelhettek előzőleg a felderítőmunka különböző szakaszaiban. Így történt, hogy 1998 és 2006 között, amíg a hivatalosan életvédelminek nevezett, népszerűbb nevén döglött ügyek egységét vezette, öt különösen brutális, országos megrendülést kiváltó gyilkossági ügyben jutottak eredményre.
Olykor hat év kitartó munkája – nevezzük megszállott igazságkeresésnek – után csukhatta be végképp a dossziét, s került a tettes bíróság elé.
Ehhez a tevékenységhez kell valami más, valami több, mint a rutin. Sajátos logika, intuíció, kriminalisztikai tudás, különleges pszichikai érzék, emberismeret ötvözete, amelyet okkal nevezhetünk tehetségnek. Együtt gondolkodás, csapatmunka, készség az információk cseréjére a kollégákkal. Az egyéni munkamódszerek tolerálása, az aprólékosság, a „türelemjáték” mellett a tágabb viszonyrendszerek felismerése. Ebben a tettes és az áldozat sajátos kapcsolatának, a privát szférának a feltérképezése éppúgy benne foglaltatik, mint az a társadalmi, gazdasági környezet, amelyben mozogtak. És ez, mint tudjuk, egyre bonyolultabb összefüggéseket mutat.
Kovács Lajos ezredes 2006-ban vonult vissza a Nemzeti Nyomozó Irodától (NNI), ahol addig dolgozott. Nem igazán önszántából tette.
„Letelt az időd… Dolgozz bárhol, csak ne itt a Nemzeti Nyomozó Irodánál. Teher lenne a jelenléted az utódod számára.” A nyomozó szerint ezek felettesének, Bolcsik Zoltán tábornoknak a szavai voltak, aki egyébként felajánlotta, segíteni fogja, hogy a továbbiakban méltó tevékenységi kört találjon.
Két évvel később még úgy tűnt, hogy az Országos Rendőr-főkapitányságon tanácsadóként szükség lesz Kovács Lajos speciális képességeire. Arra a tapasztalatra, amelyet több évtizedes pályáján felhalmozott.
Nagy lendülettel látott munkához. Azokon a vidéki kapitányságokon, ahol bonyolult életellenes ügyekkel birkóztak, örömmel fogadták, hiszen felderítetlen ügy bőven van az országban. Ő pedig – kétségek és némi kiábrándultság után – úgy látta, a rendőrség helyzete kritikus ugyan, de nem reménytelen, hisz vidéken nem egy tehetséges fiatal nyomozóval találkozott.
Csakhogy a közelmúltban megjelent az említett könyve. És most tanácsadói munkájának is vége szakadt.
Nem ez az első kötete, és nincs is semmi különös abban, hogy visszavonult rendőrök, jogászok, bűnügyi szakemberek egy idő után szinte kényszert éreznek arra, hogy megosszák a nyilvánossággal pályájuk „titkait”, emberi gyarlóságaikat, ütközéseiket, sikereiket és kudarcaikat. Néha azért írnak, hogy szabaduljanak valami tehertől, néha a korábban legyőzött hiúság, olykor a botránykeltés, máskor az önkifejezés szabadsága a motiváció.
Kovács Lajost 2001-ben nem találtam exhibicionistának, nem volt ilyen híre, s utóbbi találkozásunkkor sem láttam jeleit ennek. Amint a könyv személyes vonulatából kiderül, épp elég vért, szenvedést, emberi tragédiát és aljasságot látott ahhoz, hogy olykor ne kísértsék az árnyak.
Könyvében utal arra, milyen nehéz megküzdeni a kiégettséggel, hogyan segítik át egymást a kollégák a nullponton. Szól arról, hogy húszéves korától, amióta életellenes ügyekkel foglalkozik, milyen „hétköznapi” és milyen extrém gyilkosságokkal találkozott, mi az, amit soha, de soha nem lehet megszokni. Mi az előnye és a hátránya a hierarchikus szervezetnek, a parancs az parancs szentségének. Továbbá hogyan oldják fel, amúgy férfias módra kollégáival a nyomozás közben felgyülemlett feszültséget a kocsmában, a biliárdasztalnál vagy hajnalig tartó beszélgetésekben, vitákban. Mit jelent a sikerek és a kudarcok ötvözte szakmai barátság, a tehetetlenségből fakadó indulat. Miért bántja ma is, hogy egy akció közben lelőtték a kollégáját. S milyen nehéz kimondani a mai cinikus, elgépiesedett környezetben: azért csinálom, mert ehhez értek, ez a szakmám, a kenyerem, és még mindig szeretnék hinni az igazságban.
Ír nagy ügyekről, amelyeket megoldottak. Belső viszonyokról, szakmai melléfogásokról és saját hibáiról. És vannak gyilkosságok, amelyek megoldását ma is sikernek tartja, miközben mások ezt kétségbe vonják. Ilyen például Tánczos Gábor ügye, amellyel kapcsolatban Kovács Lajos ma is megvan győződve arról, hogy az igazi gyilkost találták meg.
Ha karikíroz, főnökeit s magát sem kíméli. Egyszóval: őszinte. De nem luxus ez itt és most?
Mert az a hír járja, hogy Kovács Lajos ellen ügyészségi vizsgálat kezdődhet, volt munkahelyének (NNI) bejelentése alapján. Úgy tudjuk, ennek alapját könyvének egyes, állítólag államtitkot sértő sorai adják.
– Igen, tudok róla, hogy két egykori kollégám készített jelentést, s azt továbbították az ügyészségnek, és ilyenkor kötelessége, hogy vizsgálódjon – jegyzi meg kérdésemre nyugodtan. Amúgy pedig, amióta nyitottak a határok, minden látványosabb gyilkossághoz kapcsolódhatnak külföldi szálak. Rábukkanhatunk olyan vonalra is, amikor az adott gyilkosság kapcsolatrendszerét átrágva az átlagostól eltérő adatokra, nevekre, esetleg politikusokéra, kulcsszerepet betöltő gazdasági potentátokra bukkanunk – magyarázza.
– De ez tán mégsem államtitok – jegyzem meg szavaira. Hozzáteszem, nem találtam könyvében olyan állítást, amellyel ne találkoztak volna már máshol a hazai politikai, közéleti és bűnügyi eseményeket figyelemmel kísérő, gondolkodó emberek. S bizony, ez elgondolkodtató, hiszen sok ügyből csak a kérdések maradtak. Miként történhetett meg például, hogy 1998 februárjában a nyílt utcán, csúcsforgalomban lelőtték a Vico médiabirodalom tulajdonosát, Fenyő Jánost, az akkori baloldali liberális politikai elit kegyeltjét? Nagy garral kezdődött a nyomozás, az ügyészség többször adott engedélyt a meghosszabbítására. Aztán többször elhangzott, hogy már közel vannak a megoldáshoz. Ám ma sem tudunk semmit az indítékról, a leszámolás hátteréről, a tettesről vagy tettesekről.
Az ügy megfejtésén Kovács Lajos is esztendőkig dolgozott. A másik bűntény, könyvének vezérfonala, a móri bankrablás szintén nyílt színi tragédia. Egy áldozatvédő szervezettől tudom, hogy az elhunytak hozzátartozói a mai napig lelki és anyagi támogatásra szorulnak. Az áldozatokat támogatók nem is oly rég mesélték el nekem a 2002-ben történt, nyolc áldozatot követelő bankrablás „utóéletét.”

Annak idején én is úgy hittem, hogy a rendőrség végül példásan teljesített, bizonyítékai alapján két ember ellen vádat emeltek a gyilkosságok miatt, egyiküket a bíróság életfogytiglanra ítélte. Megdöbbentő volt, hogy ezek után, szinte véletlenül, más nyomozók rábukkantak a két valódi tettesre. Az pedig érthetetlen, hogyan történhetett meg, hogy egyikük felakasztotta magát a börtönben.
– Tehát – kérdezem Kovács Lajostól – most mi a baj? Az, hogy valaki feltárta ennek a tévedésnek a rendőrségi vonulatát?
– Pontosítsunk! – kéri Kovács Lajos. – Nem tévedésről, hanem a nagy tévedésről van szó.
Ennek okait és folyamatát vezette végig a könyvben. Mert szeretné hinni, azért talán még nem tartunk ott, hogy megszokottá váljon, életfogytiglanra ítélnek valakit olyan gyilkosságokért, amelyeket nem követett el.
Végigfut bennem, hogy lassan már ezen sem lepődnénk meg, de csak annyit kérdezek, nem tart attól, hogy ráragasztják a sértett ember címkét.

Hiszen könyvéből is kiderül, már a gyilkosság napján ott volt a helyszínen, a kezdetektől részt vett a felderítésben, míg háttérbe nem szorították. Végül mégis az ő meglátásai igazolódtak, hisz kiderült, nem a valódi tettesek kerültek bíróság elé. Okkal gondolhatott arra, ha mindezt feltárja, sok ellenséget szerez magának: 2006 ősze óta tudjuk, mennyire tartja magát a „cégen” belül az összetartás hamis illúziója. Kiváltképp bizonyos rangjelzésektől felfelé.
Szinte olvas a gondolataimban, mert igyekszik nagyon tárgyilagosan megvilágítani morális és személyes szempontjait.
– Sokan dolgoztunk ezen az ügyön, kezdetben hatvanan-nyolcvanan, de ha a részfeladatokat tekintjük, a vidéki kollégákkal együtt több százan. Beosztástól függetlenül mindenki szívügyének tekintette, mindenki eredményt akart elérni. Nem tudtam szőnyeg alá söpörni, ahogyan mindez félrecsúszott. A 2002-ben megkezdett nyomozás után egy évvel már számos mozzanat utalt arra, hogy nem az őrizetbe vett Kaiser Ede és Hajdú László a „megoldás”. De a vezetői értekezleteken felemás, fals nyilatkozatok hangzottak el, mintha szakmailag minden rendben lenne.
– Csupán balfogásról van szó? Nem arról, hogy valamit nagyon elrontottak, és ha voltak is kétségeik, a mundér becsületének, a karriernek a védelmében egyesek hallgattak, mások pedig hatalmi szóval végigvitték a koncepciójukat?
– Nem szabad tévedhetetlennek hinnünk magunkat. A nyomozások során rengeteg a tévút. Az sem rendkívüli, hogy éveket dolgozunk egy ügyön, és az ügyészség nem fogadja el a bizonyítékainkat. Ezerszámra vannak ilyen esetek, hozzá kell edződnünk. Ám miközben dolgozunk, megvan rá a lehetőségünk, hogy menet közben korrigáljuk a tévedéseinket. Ez segít abban, hogy eljuthassunk az igazsághoz. Nagyon fontos az együtt gondolkodás, ha életről-halálról van szó, nincs helye oktalan rivalizálásnak. A beosztottnak nem szabad azt éreznie, hogy ha véleménye, kérdései az adott ügyben eltérnek a vezetők által képviselt vonaltól, áthelyezhetik, indokot kereshetnek az eltávolítására. Itt a nyomozás során mindent egyetlen vezetői koncepciónak rendeltek alá, nem figyeltek olyan meglátásokra, amelyek más irányba mutattak, kételyeket vetettek fel.
– Említi, hogy ezerszámra vannak olyan esetek, amikor az ügyészség nem találja elégségesnek a rendőrség bizonyítékait a vádemeléshez. Itt pedig vádemelés is, téves ítélet is született. Ez hogyan történhetett meg?
– A magam területét átlátom. Az ügyészség, bíróság belső viszonyait nem vagyok hivatva megítélni. De feltételezem, rájuk is nagy nyomás nehezedett.
– Nem érzett némi elégtételt, amikor bebizonyosodott, hogy magának lett igaza?
– Nem villogtam. Ízléstelen lett volna.
– A feszültség, az erős munkatempó a kriminális ügyek felderítésének velejárója. De több helyütt említi, hogy milyen teherként nehezedett az ügyben dolgozókra a média és a politika nyomása. Úgy tudom, az életellenes ügyek területe jó ideig „érintetlen” volt az utóbbi szempontból. Már nincs így?
– Minden különleges esetnél számolnunk kell a média rohamára, folyamatos érdeklődésére. Az újságírók között van egy réteg, amely nagyon sok rendőrségi kapcsolattal és saját információkkal is rendelkezik. Mások pedig próbálnak megkapaszkodni ezen a „hálás” területen. Persze hogy zaklatnak bennünket, a bulvár olykor rátesz egy lapáttal a kapott hírre, ezen már meg sem lepődünk. Nekünk pedig meg kell találnunk a helyes arányt, hogy a tényeket, az eredményeket is ismertessük, de ne adjunk ki olyan információkat, amelyek árthatnak a nyomozásnak.
– Idáig rendben van, de a politika szerepét firtató kérdésre nem válaszolt. Hol válnak tehát az ön által elmondottak olyan feszítő erővé, amelytől „idegesek” lesznek?
– Ha a médiában napokon, heteken át napirenden van egy ügy, akkor nemcsak házon belül kérdeznek rá a vezetők, hanem a szakminisztérium, a miniszter is szinte naponta beszámoltatja a főkapitányt vagy a bűnügyi vezetőt a folyamatban lévő nyomozásról. Ettől alakul ki a vezetőkben egyfajta megfelelési kényszer, amelynek hatása a lejjebb lévő posztokon is érezhető, de ez nem befolyásolja érdemben a szakmai munkát.
– Akkor miért annyira zavaró?
– A légkör miatt. Az aktuális politika próbál valamilyen eredményt kikényszeríteni, nyilván, hogy megnyugtassa a közvéleményt. Ezért a sürgetés, a hajsza, amikor nagy ügy van. A sikert próbálják felfelé eladni. A „lenn bogarászókat” pedig ténylegesen a megoldás, a tettesek elfogása érdekli. Amúgy én egész pályafutásom alatt nem találkoztam azzal, hogy gyilkossági ügyek nyomozásába beletenyerelt volna a politika.
Nem vagyok erről teljesen meggyőzve, de ő ismeri a saját területét. Javasolom, hogy menjünk tovább, hiszen Magyarországon a két évtized alatt elkövetett évi több ezerből úgy kétszáz esetben maradt megoldatlan gyilkossági ügy. Ha van rá akarat, pénz és munkaerő, a bűncselekmények vizsgálhatók az elévülési időn belül, ami lehet akár két évtized is. És éppen két évtizede kezdődött el hazánkban az a változás, amely – a szabadság, az átjárható határok, a hirtelen meggazdagodás vágyképe miatt – tág lehetőségeket nyitott az emberben rejlő rossz hajlamok, végzetes esetben a gonosz előtt is. Minderről bőséges tapasztalatai vannak Kovács Lajosnak.
– A nyolcvanas évekig Magyarországon a gyilkosságok kilencven