A szakszervezet működése közelebbről

Lapjuk január 9-i Nézőpont rovatában megjelent egy vezércikk. „A dolgot őt magát nézzük” vezérmottót a szerző sajátos módon kezelte. Nézte ő a dolgot, a dolgokat, csak ez a nézés nagyon egyoldalúnak tűnik. Ez az oldal pedig így fogalmazható meg a cikk alapján: ne lépj be szakszervezetbe, mert a vezetői pártpolitikailag elkötelezettek, az adóforintjainkból híznak és „semmit nem tudnak/akarnak tenni”, de ha már beléptél, akkor ne sztrájkolj, mert a munkáltató majd „lubickol a megtorlásban”. Ha ezt a véleményt egy munkáltató fogalmazta volna meg, akkor semmit sem szólnék, mert úgy vélheti, az a dolga, hogy a dolgozókat hamis érvekkel lebeszélje az érdekvédelemről mint olyanról, és az aktív szakszervezeti tevékenységről. Ellenben nem munkáltató, hanem egy jó hírű napilap jó tollú és általában felkészült vezető újságírója osztotta meg minden olvasójával ezt a véleményét. Nagyon sajnálom, hogy a felkészülés nem volt most alapos és a cél megfelelő kiválasztása elmaradt.
Nézzük a dolgot magát:
A rendszerváltás – módszerváltás, rendszerváltozás, rendszerkorrekció, egyebek, mindenki válassza ki a neki tetszőt – folyamatának egyik motorja éppen az volt, hogy a többpártrendszer mellett megjelent Magyarországon a szakszervezeti pluralizmus is. Azóta nem igaz az, hogy a szakszervezeti vezetők mindegyike párthoz kötődik. Tehát az az árnyalatlan állítás, hogy „a szakszervezeti vezetők pártpolitikai elkötelezettsége köztudott”, azok malmára hajtja a vizet, akik ezt akarják tudatosítani a dolgozókban. Szerencsétlen dolog, ha egy napilap is ezt a hamis képzetet erősíti, azt állítván, hogy aki mást tud, az illúziókat kerget. Kifejezetten ártalmas, ha a szerző nem informálódik kellőképpen egy ilyen mondat leírása előtt. A rendszerváltás részeként alakult szakszervezetek jelentős része nem a korábbi transzmissziós szíj, vagyis az egy párt akaratának közvetítőjeként szereplő SZOT-ból alakult, mert valódi, a hatalomtól független érdekvédelmet akart. 1988 novemberében mi is olyan szakszervezetet alapítottunk, amely mindig és minden helyzetben a gazdaságilag gyengébb szereplő, a munkavállaló oldalán áll, és a mindenkori kormánnyal és munkáltatóval átellenes oldalon ül a tárgyalóasztalnál. A mai napig ehhez tartjuk magunkat.
A szolidaritáson alapuló érdekvédelemmel szembeni közönyt nem az elmúlt húsz év teremtette meg, azt a rendszerváltás előtti évtizedekben teremtették meg – tudatosan. Ez okozta azt is, hogy – mivel százezrek ábrándultak ki a szovjet típusú szakszervezetiségből – azonnal elhagyták azt, amint meg lehetett tenni következmények nélkül. Amikor megjelentek a rendszerváltó szervezetek, a munkavállalók egy része belépett ezekbe. Olyanok is, akik soha, semmilyen szakszervezetnek nem voltak tagjai azelőtt, mert megértették, hogy valódi érdekvédelemre szüksége van minden dolgozónak. Az is igaz azonban, hogy sokan nem választottak maguknak az új típusú szakszervezetek közül. Ki félelemből, ki tájékozatlanságból, ki pedig közönyösségből. Fontos társadalmi és azon belül munkavállalói érdek lenne, hogy az, aki a szakszervezeti tevékenységet gyengének tartja, ne veszítse szem elől ezeket a fontos – immár történelmi – tényeket.
Annak tudatosítása is nélkülözhetetlen, hogy a szakszervezeten kívüliség azoknak kedvez, akik ellenérdekeltek, akiknek érdeke az alacsony bérezés, a kevesebb közszolgálatban dolgozó, a minél kisebb állam – ahogy ezt az utóbbi években hallottuk. Nem ezeket kellene erősíteni, ugye.
„A sztrájk a munkavállalók végső eszköze. Sztrájkot Magyarországon a szakszervezetek kezdeményezhetnek.” Az első megállapítással messzemenőkig egyetértek. A második megállapítás úgy igaz a jogszabályok alapján és a gyakorlatban is, hogy Magyarországon sztrájkot a munkavállalók kezdeményezhetnek és a szakszervezet az, amely segítheti a jogszerű sztrájk megszervezését, lebonyolítását. A sztrájkban bárki részt vehet szakszervezeti tagságtól függetlenül, ahogy ez a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete és a Liga által meghirdetett sztrájkokban is volt. Az írásból az nem derül ki, hogy a szerzőnek ellenszenves, vagy rokonszenves-e ennek az érdekérvényesítő eszköznek az alkalmazása. Később ostorozza a „hebehurgya és bázis nélküli sztrájkot”, amely után a „Magyar Posta ökle lesújtott… a posta már lefejezte a moccanni merőket”. Vajon a cikk szerzője ugyanígy minősítené azt a harmincezer közoktatási dolgozót, akik sztrájkoltak a társadalombiztosítás átalakítása ellen, vagy akár azt a több mint tizenötezret, akik az eddig 16 000 státus megszűnését és osztályösszevonásokat, iskolabezárásokat is eredményező kötelező óraszámemelés és a havi 10 ingyen munkaóra ellen léptek fel, csak azért, mert nem minden dolgozó sztrájkolt? Akkor most ki mellett áll a cikk szerzője? Remélem, sőt biztos vagyok abban, hogy a munkavállalók mellett, azonban írásából ez nem derül ki. Egy nem jogerős ítélet alapján azt sugallja a munkavállalóknak, hogy nincs értelme az összefogásnak, a sztrájkban való részvételnek, mert aki ugrál, arra lesújt a munkáltatók ökle. Szerintem a társadalmi igazságosságért küzdőknek éppen azt kell megakadályozni, hogy ez a szocializmus legsötétebb óráit idéző munkáltatói magatartás elharapózzon.
A pontos tájékoztatás kedvéért írom, hogy a rendszerváltás után alakult szakszervezetek a tagjaik által meghatározott alapszabályuk szerinti tagdíjakból működnek, és így ebből fizetik vezetőiket is, nem a mindenki által befizetett adóból. Ha megkérdezett volna a Magyar Nemzet a szakszervezeti jövedelmemmel kapcsolatban, szívesen megválaszoltam volna, ahogy ezt a HVG-nek évekkel ezelőtt kérdésükre megtettem. Nem nagyon változott azóta sem, hiszen a közalkalmazotti bértábla számai sem nőttek.
Azt is ki kell emelnem e helyen, hogy az akár tüntetéssel, népi kezdeményezéssel, népszavazással vagy sztrájkkal kiharcolt jogszabály-módosítások, kollektív szerződések viszont minden dolgozót érintenek. Azok is élvezhetik a kiharcolt eredményeket, akik nem vettek részt a szakszervezetek akcióiban. Épp azért van szükség erős szakszervezetekre, mert a szakszervezeti vezetők csak azt tudják végrehajtani, amit megválasztóik, azaz a szakszervezeti tagok akarnak. Azért kell, hogy aktív és jelentős számú tagság álljon mögöttük, hogy tevékenységük még hatékonyabb legyen. Remélem, nem ez ellen küzd a cikk szerzője.
Nagyon szerencsétlen dolog, és nyilván nem a szerző szándékai szerint való, amit tett, egyszerre ítéletet mondani és azonos módon elítélni – főleg megalapozatlanul – mind az aktív, mind a passzív érdekvédelmi szervezeteket. Éppen a rendszerváltás során erősödő szolidaritás és munkavállalói érdekvédelem gyengülhet, ha összemosódnak.
Kerpen Gábor

Tisztelt Kerpen úr!
Tökéletesen megértem az indokait, hogy két mondatomból egy egész hosszú véleményre futotta. Függetlenül attól, hogy egyetértek azzal, amit leírt, vagy sem, megállapítom, hogy ma Magyarországon a pedagógusokat a diákok minden következmény nélkül öszszeverhetik. Cikkem vonatkozó része erről szólt. Többek közt ezért is örülök, hogy nem ma járok iskolába, és nem ma tanítok mint középiskolai tanár. Fáradozását rokonszenvvel kísérem a nyilvánosságban, és örülök, hogy olvassa a Magyar Nemzetet.
Tisztelettel: Seszták Ágnes