A véres rugdalózó

Keringőnek keringő: a kamera meg sem áll, tébolyultan forog, vele táncolunk mi, nézők is. Halálnak is halál, van belőle néhány látványos és egy régi, láthatatlan. Köves Krisztián Károly első filmjének ennél alig több az igazságtartalma. Nem a valóság hiányzik, tudom, hogy a vásznon megtörténhet minden. A manír, a hazugság sok. Ettől lesz halálos ez a moziban töltött 100 perc. Halálosan elcsépelt és halálosan unalmas.

Hatalmas piros cseppek kavarognak a vásznon a vontatott főcím alatt. Nyilván vér. Az első képi közhelyen így pár perc alatt túl vagyunk, ami rögtön meg is jelölte a műfajt: thriller, magyarra egyszerűsítve félős-gyilkolós. Aztán Dobó Kata elgyötört arca tűnik fel, majd emlékvillanások, amelyekben központi szerepet kap egy irreális méretű konyhakés és egy véres rugdalózó. Jézusom, itt felszeleteltek egy csecsemőt! – fordul fel a gyomor rögtön az elején. Erről szerencsére szó sincs, igaz, brutalitásnak nem kíván híján lenni a film. Hogy végül mégis híján lesz, az rendezői és forgatókönyv-írói hiba, de ne szaladjunk ennyire előre.
Egyik főszereplő a gyönyörű színésznő, aki mindent megtesz, hogy végre letépje magáról ezt a címkét. Például állítólag lelkesen engedte levágatni márkajelét, dús, hullámos haját. Dobó Kata csúnyán, terhesen és slamposan – ez a film legnagyobb szenzációja. A másik főszereplő Kern András, aki ravasz, laza, kiismerhetetlen nyomozót alakít, zoknijában pisztollyal, bőröndjében több kiló pénzzel. Vagány magyar Zsanrénó. Tényleg jól áll neki a szerep, de semmi több. Pedig a színészek nagyon igyekeztek, túlságosan is. A csapnivaló sztorit, a hiteltelen dialógusokat (bosszantó, hogy még mindig nem sikerül megbirkózni a valósággal, és mondatok formájában a szereplők szájába adni), a túlbonyolított dramaturgiát a legnagyobb szakmai tudás sem lenne képes ellensúlyozni.
A thriller műfajához olyan kifinomult dramaturgiai érzék és stílusismeret kell, amilyennek Magyarországon utoljára Gigor Attila volt birtokában. A Halálkeringő színvonala meg sem közelíti a valóban durva, félelmetes, meglepő, mégis humoros Nyomozóét. Az a film mert magyar lenni, ez mintha szégyellné az országot.
A helyszín a Dobó Kata által alakított rendőrnő (Elza) szürke, hámló tapétás, itt-ott vérfoltokkal szennyezett lakása, amelynek konyhájából egy tűzlépcsős sikátoron át távoli felhőkarcolók derengnek nem tudni hol, de biztos nem Pesten. A rendező távolról elkerülte a valóságot, gondolom, így akarta univerzálissá tenni a sztorit, mindenhol érvényessé, és mindenhol eladhatóvá. Ahhoz azonban jó eseménysor is kellett volna. De a közepén elkezdődő, lassan, izgalom nélkül felfejlő sztori nem hoz izgalomba. Rusty Elza rég nem látott apja, aki hirtelen előbukkan a múltból, és rendbe akarja tenni lánya életét. A kettejük közti bizalmatlanságból fakad az egyetlen olyan jelenet, amely ér valamit. Felelőtlen apa és rettegő lánya a lakás két külön helyiségében egyszerre kutatnak egymás holmijában. Nyomoznak az után, akiben a legjobban meg kéne bízniuk. Szép szimbólum. A rövidke monológokért viszont kár. Elza például arról panaszkodik magának, hogy nem uralja az életét – ha esetleg a véres cuccok, a fegyver és a drog láttán nem tűnt volna fel, egy kicsit még szájba is rágja. Fogalmunk sincs miért, de átkozza apját, káromkodik, kínlódik, mire az okra fény derül, késő, addigra már fészkelődik a nézőtér. Az egyébként fontos apa-lány konfliktuson kívül felmerül itt még szerelmi probléma, gyerekvállalástól való félelem, rendőr és bűnöző, jó és rossz, hűség és hűtlenség, gyanakvás és bizalom, élet és halál ellentéte. Egészen addig, míg teljesen értelmetlenül szinte mindenki halomra hal, átvágva ily módon az összes felvetett problémát, kibontás helyett végleg összekuszálva a szálakat.
(Halálkeringő, rendezte Köves Krisztián Károly, 100 perc. Csak 16 éven felülieknek.)