Az ország nyolcéves tanulóideje

MSZP: Nincs közöm semmihez
Hegel a történelmi világfolyással szemben túlságosan alábecsülte az egyes ember szuverén erejét. Hegel hatalmas szellemi horizontján nem esik csorba, ha kimondjuk: a történelmet az emberek teszik történelemmé. Vannak emberek, akik képesek „történelmet csinálni”. Akik személyes sorsukat, nemkülönben nemzetükben megélt sorsukat veszélyes időkben szinte kihívó bátorsággal, személyes életként hittel, hűséggel, elfogadják és életnek megélik. Tapasztalatainkból persze azt is tudjuk, hogy a történelem folyamatát túlontúl sokszor gyáva és aljas emberek irányították.
Nagy történelmi időkben az egyén sok-sok kívánsága, érdeke egy akaratban kristályosodik ki. Ez az akarat hozta meg a magyar jobboldal elsöprő győzelmét az első szabad választásokon. Amikor Antall József miniszterelnök lett, róla is elmondható volt, mint elődjéről, gróf Tisza Istvánról: „Soha még magyar államférfinak nem voltak olyan szenvedélyes ellenségei és talán egyiknek sem voltak olyan odaadó hívei”, mint neki. Tisza Istvánt sorsa egy halálra ítélt birodalom vezető államférfiává tette; életműve reménytelen küzdelem volt. Antall Józsefet egy vérben és árulásban fogant világbirodalom váratlan összeomlásának romjain rendelte sorsa miniszterelnökké. A politikában a XIX. században gyökeredző úriember-politikus képviselője volt. E korban az embereknek – a politikusoknak is – még eszményeik voltak. Ez a politika szétválaszthatatlan az erkölcstől. Antall végzete, hogy a kilencvenes évek Magyarországa nem Anglia volt. A zsákmányt féltő, a hatalmat bármi áron megtartani akaró, ezért semmitől vissza nem riadó politikai érdekcsoportok között próbált meg demokrata lenni. Történelmi tanulmányaiból, a XX. század véres eseményeiből nem tanulta meg, tán úriember és mélységesen demokrata mivoltával ez öszszeegyeztethetetlen volt, hogy a hatalom erő. Ám ezt az erőt tudni kell felmutatni.
1990 után a kívánságok, érdekek és akaratok szétszóródtak. Visszanyert szabadságunkkal nem tudtunk mit kezdeni. Ma már látjuk, hogy új alkotmány kellett volna, új törvénykönyv, a közéletből el kellett volna távolítani és felelősségre kellett volna vonni a Kádár-rendszer bűnöseit és kiszolgálóit. Nem teremtődtek meg a szabad, független sajtó feltételei. A kompromittálódott újságírókat, a belügyes ügynököket el kellett volna tiltani a nyilvánosságtól. Szemünk láttára ment végbe egy gátlástalan, szemérmetlen vagyonkoncentráció, majd az elmúlt nyolc évben a nemzeti vagyon ellopása, kiárusítása. Ezzel párhuzamosan szegényedett el, sodródott a lét peremére a társadalom nagy része. A posztkommunisták fő bűne, hogy az emberektől elvették a hitet, meggyalázták a szó szentségét, lezüllesztették, bűnözőknek, az erőszaknak szolgáltatták ki az egyént. A kádári korszak kétsarkú társadalomszerkezete éledt újjá: ők, a hatalmat birtoklók, akiknek mindent szabad, az érinthetetlenek, és mi, a kiszolgáltatottak (de a Kádár-rendszer akolmelege, cinkossága nélkül).
A letarolt országban most új hitegetés folyik. Az immár magát „nemzeti” szocialistának meghatározó párt szemlátomást semmit nem tanult, és mindent elfelejtve már megint elhanyagolandónak tartja a jelent, amikor a ragyogóra mázolt jövőt vetíti elénk.
E szép jövő érdekében „új kiegyezés” kell. Hogyan képzeli el a kiegyezést a „nemzeti” szocialista párt? Kivel akar egyezkedni, hiszen a régi, jól bevált, nem túl leleményes játékot folytatva, az ellenzékkel harcolva a „fasizmus ellen” küzd lankadatlanul, s azt mégsem gondolhatjuk, hogy fasisztákkal akar kiegyezni? A posztkommunisták számára a hatalom nemcsak a megélhetés forrása; a hatalom önmagáért való céllá vált, akár az önfenntartás. Nekik mindig küldetésük volt. Most is van. Most új kiegyezést akarnak, új egyezséget az emberekkel, a választókkal. A kommunista rendszert működtető totalitárius logikát, amelytől nem bírnak megszabadulni, a megkülönböztetés nélküli egység fantazmagóriája hatja át; a pluralitást tagadó, a belső megosztottságot nem ismerő, egységes nép képe kísérti őket. Egy ország. Egy vélemény. Egy hatalom. Természetesen az ő hatalmuk. Ez a hatalom a nem létezőt létezőnek állítva be, s állandó bizonytalanságot teremtve, a társadalmat a mozgósítás állapotában tartja. Propagandája a gondolkodást a feltételes reflexszel helyettesíti.
A Parlamentben labdázgató fiatalember felkínálta egyezség lényege, hogy felejtsük el pártjának az elmúlt nyolc évet, higgyük el, hogy ők épp most érkeztek a hat húszassal, talán valamelyik megszüntetett szárnyvonalról, és nem győznek csodálkozni azon, amit látnak. Higgyük el, hogy „növekedtek az átlagkeresetek”, hogy „magasabb a családi pótlék, a nyugdíjak vásárlóértéke”, „az ország fejlettebb és szabadabb lett”. „Sokszínű” magyarságot is ígérnek, bár ez, valljuk be, elég vészjóslóan hangzik.

Nincs kiegyezés meglopott és tolvaj között
Emlékszünk még, hogy a D–209-es idején óriásplakátok lepték el az országot Deák Ferenc komor arcképével, nemzeti összefogásra, megegyezésre buzdítva. Az új Deák Ferencet netán ebben a labdát fejelő ifjúban kellene látnunk, aki, amióta ördögfi szakállát leborotváltatta, ami némi karaktert mégis kölcsönzött az arcának, csak a pufók kifejezéstelenséget képes felmutatni? Deák Ferenc a kortársak s a későbbi kor történészei szerint rendkívüli ember volt, „a nemzet legtisztább polgára”, akit nagy tisztelet és közbizalom övezett. Kimagasló szellemi képességei, szilárd politikai nézetei voltak. Deák a ’48-as forradalmat leverő Habsburg-házzal kiegyezve olyasvalamit fogadtatott el a nemzettel, ami ellenkezett érzelmeivel, történelmi hagyományaival, törekvéseivel. Ezt azért tudta megtenni, mert „a nemzet határtalan bizalommal volt Deák jelleme, becsületessége, önzetlen hazafisága iránt”. Sokan a gondviselés működését látták az ő történelmi küldetésében.
Vajon mit kellene látnunk a Parlamentben labdát dobáló, jelentéktelen ifjúban? Miféle küldetést kereshetett, fiatalember létére, a volt kommunistáknál? Egyáltalán: kiegyezhet a becsapott a csalóval, a meglopottal tolvaj? Ki lehet egyezni az alpárisággal, a hazudozással? Egyezzünk ki a bűnnel?
Látszólag dermedten alszik az ország. Pillanatnyi urai, önfeledten labdázva, azt hiszik, mindent megtehetnek e néppel, amely hozzászokott a néma tűréshez. Ám tévednek, ha azt gondolják, nyomtalanul szállt el ez a nyolc év, elillant, mint a sok ránk zúdított kép, a pillanatba öntött látványosság, felvillanva és azonnal el is enyészve, hogy új és egyre újabb képnek adja át a helyét. Ez a nyolc év egy nép tanulóévei voltak. Megtanulta, hogy mit várhat a posztkommunistáktól, akik magukat egy új világ új embereinek hazudják. Megnémítva és betakarva, most alszik az ország, Ady Endre „jó magyarsága”, szép álmot, rendeltetést álmodik, aztán tavasszal majd hívni fogja „a föltámadások örök Rendje” és az élet.

A szerző szerkesztő, műfordító