Barcelonai anziksz Rossini módra

Napra pontosan három éve került e rovatba Hamupipőke-film. Akkor Ponnelle stúdióolvasata, most a Gran Teatro Liceo tavalyi előadása jut kibictollunk alá. Koprodukció ez, Houstont megjárta, de körbehurcolják a Cardiff–Genf-útvonalon is. Színes kavalkád, amely híven képezi le e muzsika fénypalettáját, s tán kikapcsolja agyunkból a felismerést, mely szerint ugyan hamisítatlan vígopera, de annyira típusos, hogy mai értelmében nyugodtan hívhatnánk szériadarabnak is. És akkor bejön a sztár, akiért a közönség bejön.
Bizony, a tűzpirosra és fűzöldre, neonlilára elrajzolt, mulatságos kontúrú díszletek közé érkezik a koloratúrtenorok mai fejedelme, Juan Diego Flórez, hogy tévedhetetlen biztonsággal válassza ki három testvér közül az egyetlen igazit, a szolgálatkészt, a szeretetre méltót. A még ma is slank fiatalember hangja gondtalanul szárnyal: könnyed is, napfényes is, virtuózan heherésző is. Második áriájában csak úgy petárdáznak a C-k, sőt a szextettben igazi bravúrt, magas D-t is megugrik. Don Ramirója ezért természetesen elsőrangú, mégis csiklandja valami az ember oldalát, azazhogy épp ezt nem teszi.
Nem hús-vér, hanem digitális e művész, árialemezen meggyőző hibátlansága, de most, színpadon jólesne tőle egy fél gikszer, rekedt indítás vagy csak egy aprócska, kontrolálatlan, érzelmesre kiáltott szó; de nem jön ilyen. Ő mindig rendszabályozza magát, ettől tartja a magas lécű száz százalékot – és ugyanettől nem óriási, nem katartikus.
Tetszetősek a bohókásra harangosított ruhák, csakhogy már láttam őket valahol, úgy ezerszer. Hiába, felnőtt-vígoperák bevált receptjein nehéz változtatni. De nézzük csak a címszereplő, Joyce DiDonato jelmezét! Megfigyeltem, tervező nem áll ellen a kísértésnek, hogy a nagy, végső kontraszt miatt ne pusztán egyszerű, de rosszul is álló, netán kövérítő holmikba csomagolja az erkölcsi győztest, ki majd a bálon s a végén tündököl, mint hercegné – csakhogy ezért két órát kell előnytelen hacukákban töltenie…
Az amerikai hölgy matériája jelentős, sajnos, néha intonációs eltérései is azok. Viszont meglepett, ahogy ezzel a vastagos mezzóval futamokat, rafinált Rossini-meneteket lezavart: mint énekes, rendkívül nehéz szerepet old meg öszszességében jól. Csak ne volna kis interjú csatolva az előadás felvétele mögé! E kötelességszerű darab- és szerepódák untatnak, ám arra jók, hogy például anyanyelvén, mai prózában sokkal kifejezőbben és mókásabban mesélje el fontos monológját Hamupipőke, mint tette azt a színpadon…
A HD-kiadvány hangja csalódás: vajon miért kellett ennyire agyonnyomni a szellős orkeszter hangját az énekesekével? Hacsak nem Patrick Summers zenekara miatt, amely egész sor bizonytalankodáson keresztül mutatja meg, hogy egy nagy hagyományú és ma is élvonalú operaház együttese is megsínyli az élveteg mester kompozícióit: csipkézettsége, virtuóz hangszeres és énekes hadarástömkelege, sokfináléssága élőben aligha kivitelezhető tökéletes pontossággal – bár a nyitány zötyögését még ez se menti.
Ami viszont eredeti: a barcelonai altervilág Komédiásainak vezetője, Joan Font nyolc remek pantomimművészére ölt stilizált patkánygúnyát (szerencsére aranyos egérjelmeznek tűnik). Jelenlétüktől egyből szegényes Alidoro portája, aztán együtt búsulnak-örülnek a mi elolaszosított Hamupipőkénkkel. Íme, egy ötlet, amely nézhetővé teszi azt, amit hallgatni öröm. Íme, a talentum, a föld sója, sőt: show-ja.
(Rossini: Cenerentola. Decca 2 DVD, 2009)