Dalok időtlen rendben

Senkinek, még Pavarottinak vagy Elvisnek se dukált eddig tízkorongos koncertfilm-összeállítás. Nem elég tehát egy efféle páratlan kiadványhoz, hogy valaki nagyon ismert legyen – azt a valakit nagyon kell szeretnie sokaknak, hogy ily gazdag sajátenciklopédiát róla hetek alatt megalkossanak. Cseh Tamás valaki volt, Cseh Tamás volt ez a valaki.
E gigantikus gyűjtemény azt ígérte a bónusz dokuban, hogy a lemezeken egykor libasorban kijött mintegy kétszázhoz képest bővebb akar lenni, mégis csak másfél száz különböző opust tartalmaz a közel ezerből. De tegyük idézőjelbe a csakot. Aki Cseh Tamást hallgat, az Cseh Tamást hallgatja. Nem szól egyik dalban tisztán a hangja, a másikban pedig hamisan. Nem lesz egyszer tele kecskerímekkel, pukkasztó fordulatokkal, másszor meg ezek híján. Nem lesz egyik szám jobb vagy rosszabb a másiknál. Legfeljebb a kötődés intenzitása változhat bennünk, s mutálódhatott benne: ezért vélem érteni az utolsó koncert öltözősátrából kilátszó tanakodást. A rák hírétől letaglózott, halálosan fáradt énekes fejét rázza, s végül mást választ búcsúénekül. Egy világnézeti klub – ez lesz majd a színpadi életmű legutolsója, innentől nem Erdős Ági beteg.
Nem szabad, nem is lehet tíz koncertet egyhuzamban a szívbe tárazni. Cseh Tamás is féléves lauffal dolgozta fel saját ifjúkorát: őszi/tavaszi retrospektív szeánszoknak adott teret a Bárka 1999-től hét éven át. (Majdnem azt írtam: a vívóteremben, de mire e sorok megjelennek, kiöntötték oda a Cseh Tamás feliratot, s avatni készülnek a magyar kultúra s a művész születésnapján.)
Hallgassuk legelébb az életmű széleit! Az első este első száma után máris elhangolódik a gitár, nem lett rendesen meghúzva a kulcs, szekrénytető porában éveket száradt a fája. Mégse múlhatatlanul fontos ez, hisz harmóniába áll a már karcos, a dallamvonalat alulról vastagító énekszóval. Miként Johnny Cash, az őszbe fordult Cseh Tamás is obligát fekete ingben áll. Nincs sallang, a lényeget mondani, énekelni kell. A Mispál Attila rendezte, tapintatosan szerkesztett videoszalagok ritmusban tartják az esteket, igaz, így elveszítjük a tépelődő-kilengő konfok legtöbbjét, amelyek pedig ugyancsak csehtamásosak, és mindazt is jelentik, amit nem a zseniális Bereményi Géza tolla húzott a papíron. (Ha anno felvette és sugározta a Duna TV ezeket, kár volt lemetélni a DVD-ről.)
Cseh Tamás tíz éve kezdett visszahunyorogni harminccal korábbra. Eddigre már elveszett a régi dallamosság stílje, darabosabb recitálás lépett helyébe. De ő nem is visszaröpíteni akar, inkább iderántja múltját a mába: tényleg önmagát dolgozza fel. Búcsút int a selymes hamvnak, amely még énekelni akart: ekkor már mulat, kesereg vagy keserűn mulat.
A Bakáts téri utolsó koncerten nem tudni, marad-e a következő frázisra elég levegő e kátrány ette tüdőben, bírják-e a lábak – s hogy a léttel villámütésre számot vetni kénytelen bajazzótól várhatja-e közönsége a szokott, vagány szórakoztatást? Aztán a harmadik számtól magát is belévarázsolja az elpusztíthatatlan, szétdohányozhatatlan és macskajaj nélküli világba. Másik János hangszereinek repetitív szőnyegén repül, repül az anyagtalan szabadságba vissza. Sokadik ráadása, a néhai „új mechanizmust” is frivol oldalvágásokkal gúnyoló Presszó-komédia pedig úgy zseniális, ahogy van. Mintha ott improvizálná a két barát.
Beszélgetőkönyv, most koncertgyűjtemény: nem lesz bennünk köszönet – mert Bérczes Lászlóéknak köszönni eléggé nem lehet. Cseh Tamás a világ legőszintébb embere volt, és jó tudni, hogy az utánunk érkezők szűz szeme-füle is érzékeli majd.
(Cseh Tamás: Összes dalok időrendben – Bárka, 10 DVD, 2009.)