Ébresztő!

Furcsa évnek ígérkezik 2010: még ki sem írta a köztársasági elnök a parlamenti választásokat, már nemcsak azt véli tudni mindenki, hogy április 11-én és 25-én voksolhatunk, hanem a küzdelem végeredményét is. Csupán azon megy a tanakodás, hogy a Fidesz–KDNP megszerzi-e az országgyűlési mandátumok kétharmadát. Szokatlan, hogy a hivatalos kampánykezdet előtt nemcsak az borítékolható, hogy nem folytathatja a regnáló kormány, de az is, ki lép a helyébe. Még egy abszurd elem: a hivatalban lévő miniszterelnök nem jelölteti újra magát, így a közfigyelem a nyolc éve ellenzékben politizáló Orbán Viktor kihívóiként tekint a többi kormányfőaspiránsra. Ebből pedig az következik, hogy kérdésessé vált: az eddigi kormányzással való elszámolás vagy a Fidesz, pontosabban a neki tulajdonított tervek kerülnek-e a kampányviták középpontjába. Nem vitás, hogy utóbbi melyik politikai oldal érdekét szolgálja.
Természetesen a polgári szövetségnek nem kell pánikba esnie amiatt, hogy a közvélemény-kutatások és az időközi voksolások alapján a tavaszi választás abszolút esélyese. Attól sem kell összerezzennie, hogy az MSZP miniszterelnök-jelöltje azt ígérte, pártja meglepetést okoz a választásokon. Ugyan mi mást mondhatna Mesterházy Attila? Ellenben a „Népszava” karácsonyi száma, ahol a baloldali értelmiség színe-java tavaszi kormányváltást és azzal – tisztelet a kivételnek – a parlamentáris demokrácia végét jósolta, egyfajta fekete adventi kiadvánnyá változott: a szerzők az Antikrisztus várható eljövetelén borzongtak.
Csakhogy amíg a páni félelem nemcsak demoralizálhatja, hanem cselekvésre is ösztönözheti a célközönséget – „legalább a Fidesz kétharmadát akadályozzuk meg” –, addig a biztos győzelem tudata a másik oldalon akadály a sikeres választási mozgósítás útjában.
Amúgy is sok ellenfele van a Fidesznek. A fásultság, a közöny, a terjedő politikaellenes hangulat – „úgysem változik semmi” – vagy az a gondolat: ezt már megnyerte a Fidesz, lehet másnak is adni a voksunkat. Hiszen vannak új, szimpatikus vagy éppen a teljes megtisztulást hirdető erők is a politikai piacon. Csak éppen tapasztalat híján azt nem tudni, hogy kiélezett helyzetben ezek hová is állnak majd. A jobboldali közönség jó része biztosan arra számít például, hogy a Jobbik a parlamentben segíteni fogja a Fideszt, ám ez aligha lesz így: a sikeres jobbközép kormányzás a párt létjogosultságát kérdőjelezi meg. Ezért a radikálisok – már most látható – kíméletlen ellenzéki szerepre készülnek, és nem feltétlenül azért, mert rosszindulatúak, hanem mert ez az eminens érdekük.
Sokan úgy gondolják a jobboldalon, hogy a Fidesz győzelme akkor ér valamit, ha kétharmados. Márpedig, bármit mutatnak a felmérések, alkotmányozó többséget elérni iszonyúan nehéz. Mégis, ki gondolja komolyan, hogy az MSZP-nek esélye sincs a 176 egyéni helyből tucatnyit megszerezni, az úgynevezett SZDSZ helyébe álló, Bokros Lajos-féle MDF-nek bekerülni a Házba? Pedig ha csak ezek sikerülnek nekik, szinte biztosan lőttek a kétharmadnak. Egy erős Jobbik és egy viszonylag jól teljesítő MSZP mellett még a polgári kormány stabil, egyszerű többsége is veszélybe kerülhet. És vajon a szocialisták kezében biztosan nincsenek már aduk, tényleg megadóan leszegett fejjel menetelnek majd a megsemmisítő vereség felé? Az utóbbi két választás tapasztalata, hogy kampány idején a baloldal erősödik.
Az MSZP, leginkább a saját hibájából, valóban nagy bajban van, már most tetszeleg a politikai üldözött szerepében, de ez ne tévesszen meg senkit: ez csak altatás, a választási küzdelem megvívásához szükséges minden hatalomtechnikai, anyagi eszköz a kezében van, és élni is fog velük.
2006 tavaszán, néhány héttel a választások előtt egy időközi voksoláson Szentendrén a Fidesz laposra verte az MSZP-t. Akkor állítólag az volt a főpróba…