Jégkorszak

Vétózott az elnök, ezért népszavazáson dönthetnek az izlandiak arról, kifizessék-e közpénzekből a brit és holland banki betétesek veszteségeit. A többség úgy gondolja, a pénzintézetek vezetői által felfújt lufi kidurranásáért nem az adófizetőket kellene megbüntetni. Az IMF azért még keresztbe tehet Reykjavíknak.

Jégkorszak következik Izlandon – mondják a szigetország csalódott lakosai. Ezúttal nem éghajlatváltozásról van szó, hanem az tudatosult az emberekben, hogy még éveken keresztül szenvedik a 2008 őszén kirobbant gazdasági válság hatásait.
Sőt a mélypont még csak most várható.
A jégkorszak, vagyis angolul ice-age megnevezés igazából szójáték eredménye: a bajok forrását, az izlandi Landsbanki bankcsoport hollandiai és nagy-britanniai leányvállalatát Icesave-nek nevezik. Vagyis nevezték, míg be nem fagyasztották, azóta ez a kifejezés egy igencsak hideg fogadtatásban részesülő törvény neve lett.
Az Izlandi–Magyar Baráti Társaság elnöke, a félig olasz, félig magyar Maurizio Tani kérdésünkre azt mondja, az indulatok lecsillapodtak, az emberek megunták a tojásdobálást – amelyet Reykjavíkban a politikai elit mindvégig a demokratikus véleménynyilvánítás elfogadott eszközének minősített –, az állandó tüntetést.
Persze korántsem mellékes, hogy a társadalmi nyomás hatására hibáit belátva Izlandon lemondott az országot válságba kormányzó vezetés. A rossz hangulat azonban nem tűnt el, pontosabban a félelem attól, mi jöhet még, mennyi munkahely szűnik meg.
Azt sejteni lehet, hogy a megszorítások korának nincs vége, sőt a következő év is a központi kiadások lefaragásával fog telni. Mint Maurizio sorolja, néhány iskolát már bezártak, önkormányzatokat összevontak, és csökkentették a kórházi ellátás színvonalát. Ezek hallatán nem véletlen, ha ismét párhuzamokat vélünk felfedezni Izland és Magyarország között, de tegyük hozzá rögvest, a rendkívül jómódú ország lényegesen magasabbról kezdett zuhanni, s az életminőségben még mindig igen nagy a különbség köztünk.
Bosszankodniuk ezekben a sötét januári napokban is van miért a szigetlakóknak. A múlt év utolsó napján ugyanis a reykjavíki parlament elfogadta azt a bizonyos Icesave-törvényt, amelynek betűi szerint az ország állami forrásokból kárpótolná azokat a brit és holland állampolgárokat, akiknek az összeomlás miatt odalettek az izlandi befektetései. Igaz, csak 2016 után fizetnének.
A nem is olyan régen még a nyugat-európai kamatok kétszeresét, több mint hét százalékot ígérő, mára állami csődgondnokság alá került bankokban 300 ezer külföldi tartotta a pénzét. Húszezer fő híján annyian, mint amennyi Izland teljes lakossága, ez is mutatja, mekkora kár keletkezett. Összesen 3,8 milliárd euró sorsa forog kockán, ám a törvény az államfő szignójának hiányában egyelőre biztosan nem lép érvénybe. Ólafur Ragnar Grímsson államfő ugyanis nem írta alá a jogszabályt, hiába szorongatták a hitelminősítők és a különféle külföldi érdekeltségek. Érthető módon a lakosság sem rajongott az ötletért, hogy a kapzsi bankárok által eljátszott pénzeket az ő adókoronáikból térítsék meg. Úgyhogy mintegy hatvanezer – ami egy 320 ezres országban igen nagy szó – aláírást összegyűjtve népszavazás kiírását követelték, ami az elnök döntése értelmében meg is fog történni. A végeredményt nagyjából borítékolni lehet, még ha akadnak olyan hangok is, amelyek szerint mégiscsak el kellett volna fogadni a törvényt. Ők úgy gondolják, gesztust kellett volna gyakorolni a megtakarított pénzük után futó brit és holland magánszemélyek felé, ám elismerték, fizetni úgysem tudnának nekik.
Nyilván sokan ostorozzák majd Európa-szerte az izlandi elnök döntését, pedig az ember és nem a pénzvilág felől közelítő logika rendkívül egyszerű. Minden befektetést, pénzlekötést terhel valamekkora kockázat, s minél nagyobb a remélhető hozam, úgy nő a betétekre leselkedő veszély. Aki részt vett már különféle, Magyarországon is jól ismert „életút” jellegű megtakarítási programokban, avagy tőzsdézett, jól tudja ezt. Amikor az izlandi válsággal nagyjából egy időben nálunk is összeomlás fenyegetett, sokan szembesülhettek azzal, miként csökkent hetek alatt akár a felére kisebb-nagyobb befektetésük értéke, főleg, ha például igen magas kockázatú amerikai autóipari részvényekbe ruháztak be. De követelte-e bárki is idehaza az Egyesült Államok adófizetőitől, hogy az elhibázott gazdaságpolitika vagy bármi más ok miatt ők térítsék meg azoknak a kárát, akik mondjuk a General Motors részvényei miatt bukták el spórolt pénzük tetemes részét?
Ennek a kérdésnek semmi köze ahhoz, hogy megérdemelték-e vesztüket a brit és a holland betétesek vagy sem. Nyilván nem. Annál több köze van ahhoz, hogy lehet-e bármely országot, népet kollektíven büntetni egyes döntéshozók súlyos hibái miatt. Ólafur Ragnar Grímsson elnök erre a kérdésre nemmel válaszolt. S még jó, hogy ezúttal „csak” pénzekről és nem életekről szól a vita.
Az elv pedig elv marad akkor is, ha az államok – úgy tűnik, olykor felelőtlenül – garanciát vállalnak egyes pénzintézetek betéteire, vagy ha egy karakán döntés – mint a hírekben szerepel – negatívan befolyásolja az ország uniós csatlakozási terveit. Ez utóbbit persze érdemes szkeptikusan kezelni, a britek és a hollandok ugyanis biztosan megorrolnak kicsit Izlandra, de hogy emiatt elgáncsolnák Brüsszellel folyó tárgyalásaikat, az azért nehezen hihető. A csatlakozást az emberek többsége Maurizio Tani szerint továbbra is támogatja, bár ez inkább csak a közhangulatból mérhető le, felmérést a közelmúltban nem végeztek. A válságból a többség azt a tanulságot szűrte le, jobb egy közösséghez tartozni, vagyis a tagság jelentette biztonság még a sokat tépázott függetlenségi eszménél is fontosabb lett.
Végződhetne jól is a történet, elvégre az izlandiak műveltsége és szorgalma, a sziget természeti kincsei, a szolgáltatások magas színvonala magában hordozza a viszonylag gyors fellendülés esélyét. Így elképzelhető, hogy ha nem is hónapokon belül, de néhány év múlva a kárrendezés sem jelentene akkora problémát. Sőt a válság még előnyöket is hozott, az izlandiak ugyanis a korábbinál is jobban felfigyeltek arra: érdemes hazai termékeket vásárolniuk, hiszen akkor a nyereség nem a multicégekhez, hanem a helyi vállalkozókhoz kerül. Az árak csökkentek, s mivel az emberek nem utaztak annyit, óhatatlanul otthon költötték pénzüket. A jó szolgáltatást nyújtó cégek, a megbízható éttermek talpon is maradtak, inkább csak a gyenge minőségűek buktak el. Maurizio szerint a karácsony is úgy telt, mint eddig, az utcán, a boltokban a korábbiakhoz hasonlóan zajlott minden.
Az igazi béklyó a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) kötött kényszerházasság még akkor is, ha a magyartól eltérően az izlandi kormány nem kezelte titkosan a szerződés részleteit. Reykjavík mindössze 2,1 milliárd dolláros hitelt kapott, s meglehet, mondják az elemzők, hogy az elnöki vétó hátráltatja a következő tétel lehívását. (Csak az arányok érzékeltetése kedvéért: a mi kormányunk 12,3 milliárd dollárról kötött megállapodást az IMF-fel, ehhez jött világbanki és uniós forrásból még mintegy 13 milliárd.) De így az legalább szinte biztos, hogy az Izlandnak hitelbe adott dollárok végül nem londoni bankszámlákon landolnak.