(mi vezérli a pálfordulást )

Én nem tudom, egy ember hányszor válthat köpenyeget életében úgy, hogy önbecsülését nem veszíti el. Azt hiszem ugyanis, hogy Debreczeni József kitartóan becsüli önmagát, sőt, meggyőződése, miszerint úgynevezett közíróként mindig az igazságot és méltányosságot kereste, s szemét nem homályosította el sem sértettség, sem gyűlölet. Csakis így válhatott Antall József tisztelőjéből, Orbán Viktor küzdőtársából Gyurcsány öntudatos vazallusává, hogy meggyőződéséből nem engedett. Nem az ő elméje változott és torzult el tehát, hanem azé, akitől jelenleg eszelősen félti a demokráciát és Magyarországot.
Balga emlékeim között elevenen él az a pillanat, amikor – indítványomra – a képviselőházban felkerestük Tóth Gáborral, az MN akkori főszerkesztőjével Debreczenit és Elek Istvánt, az ős-MDF két liberálisát, s arra kértük őket, minél gyakrabban publikáljanak a Magyar Nemzetben. Mindketten ennél a lapnál váltak ismert szerzővé, bár Debreczenit – kis kakukként – időnként a Népszabadság is szívesen közölte. Elek volt a mértéktartó, Debreczeni az izgalmasabb. Egy emlékezetes írásában vérig sértette Árpi bácsit, a kilencvenes évek legszentebb tehenét. A magam részéről kifejezetten kedveltem az írásait, őt magát is. Úgynevezett nemzeti liberalizmusa nem ütközött meggyőződésemmel. Azon persze nem csodálkoztam, hogy az MDF szétszakításakor Szabó Ivánék mellett lobbizott Lezsák Sándorral szemben. Mindent elkövetett, hogy a Fidesz az (esélytelen) MDNP-t válassza szövetségesül. Jelen voltam, amikor vágyaival ellentétes döntés született. Meg is esett rajta a szívem, midőn kis hátizsákjával görnyedt vállán búsan kiballagott a teremből. Dühnek vagy gyűlöletnek a jelét akkor nem adta. Lehet persze, hogy épp abban a pillanatban határozott önmaga jövője felől, s Orbán abszolút helyénvaló politikai döntését személyes sérelemként fogta fel, és becstelenségként értelmezte. Volt egy olyan lépése, amely engem személyesen érintett. Amikor Lovas István ATV-beli műsorát felszámolták, valószínűleg Debreczeni javaslatára, a balliberális kereskedelmi csatorna felkért a konzervatív sajtóklub vezetésére, amit én díszpintyként természetesen nem vállaltam. Ő azonban igen. S némi meghökkenésemre nem Mészáros Tamásék szelíd ellenpólusát képviselte, hanem a jobboldal iránti kétségeivel szinte kiegészítette azt.
Attól kezdve világlátása, egész lénye gyökeresen megváltozott. Az első könyv, amit Orbán Viktorról írt, már elfogulatlanságnak álcázott alattomosságok és kétséget támasztó utalások seregét tartalmazta. Debreczeni jó stiliszta, történész rutinja pedig okfejtéseit szinte hitelessé teszi. Pálfordulása nem tűnt hirtelen megvilágosodásnak, hanem egy hosszú lelkiismereti folyamat eredményének. Ő szelíd embernek látszott, akit nem indulat, hanem igazságérzet vezérel. Bennem fel sem rémlett, hogy ugyan a politikai meggondolások mellett mily mértékben hathat rá korunk vezérlő tényezője: a pénz.
Azt hiszem tehát továbbra is, valami roppant sértettség munkál benne, s a frusztráció, ami Orbán részéről érte, agressziót váltott ki belőle. Személyes okait stílusosan és persze intelligensen az ország és a demokrácia érdekvédelmével leplezi. A Magyar Nemzettől simán eljutott a szélsőbalos Népszaváig. Nemigen lehet azzal vádolni, hogy következetes, makacs, mint az ökör, bár írásaiban, kifogástalan elmeéllel azt bizonygatja: nem ő változott, hanem a körülmények és különösen Orbán Viktor. Való igaz, annak idején Csurka téziseit náci alapvetésnek nevezte. De hihetjük-e, hogy ő, aki a Fidesz belső köreiben is járatos volt, ne lássa az alapvető különbséget Csurka és Orbán között? S gondoljunk Gyurcsány iránti rajongására. Hihetjük-e, hogy egy olyan önérzetes, eszes, független férfiú, mint Debreczeni, felül egy ripacsnak? Hogy a sértettségen kívül mi vezérelheti még, én nem tudom…