Barlangtúrára indulunk 2009 végének egyik szép napos reggelén. Vagy talán a legszebb, legnaposabb reggel ez, hiszen aligha lesz módunk még egyszer élvezni olyasféle látványt, mint amilyenben valahol Miskolc határában, az autósztráda utolsó kilométerein van részünk. Valahol északon, a látóhatár peremén hófehér hegyek bukkannak fel, halványan, de tisztán láthatóan. Talán csak sóderhalmok – jegyzi meg egyikünk, de néhány kilométer után, amikor a halmokon, ha azok lettek volna, már bizonyosan túl kellett volna lennünk, a hegyek még mindig ott magasodnak, egyre tisztábban ragyognak a messzeségben. Hát persze, hogy a Tátra, vált világossá, amikor a hegyes alakzatoktól balra megjelent az Alacsony-Tátra hosszú, alig tagolt, szintén hófehér tömbje is.
Ami légvonalban száz kilométerre megragadóan szép látvány volt, az negyven kilométerrel közelebbről szinte megragadható alakzattá válik. A napfényes idő ugyanis a barlang helyett egyelőre a szabad ég alatti túrára csábít, így a Baradla-barlang aggteleki bejárata fölött kezdődő tanösvény egy részét járjuk be először, amelynek első szakasza nem más, mint lépcsőjárás, míg a bejárat fölé magasodó harminc méter magas sziklafal fölé nem jutunk. Igaz, a lépcsősor végén ott a kilátó, ahol nemcsak a szuszszanás miatt érdemes megállni, hanem azért is, mert innen élvezhető a falu fölötti karsztos hegyoldal látványa, a fehér mészkőtömbökkel borított karrmező, amelyet a népnyelv ördögszántásnak is nevez.
Ilyen ördögszántáson vezet tovább a tanösvény is, hét és fél kilométer hosszan, egészen a barlang jósvafői bejáratáig, sok-sok borókabokor és tál alakú mélyedések, úgynevezett töbrök között, vakvölgyek fölött, amelyekben a víz eltűnik vagy előbukkan titokzatos módon a barlangvilág mélyéből, s amelyeket a helyiek emiatt méltán neveznek ravaszlyuknak vagy ördöglyuknak. Nos, ezen a tanösvényen járva éljük át újra az élményt, a hófödte Tátra látványát a ragyogó napfényben. Valamelyikünknek a különös iglói patikus jut az eszékbe, aki úgy százötven évvel ezelőtt ugyanúgy rácsodálkozott az óriási csúcsok látványára. Igaz, ő hangokat is hallott, kinyilatkoztatást: „Te leszel a világ legnagyobb Napút-festője”, s valóban festőóriás vált belőle: Csontváry Kosztka Tivadar.
Ami tegnap napfényes volt és a télnek csak a nyomát őrző sáros hegyoldal, az másnap reggelre igazi havas téli tájjá változik. Köd van és hideg, a nyirkosság a csontig hatol, ideje hát, hogy a barlangban keressünk menedéket – még akkor is, ha háziasszonyunk, a kedves Terike a reggelire fölszolgált abált szalonnával, füstölt kolbásszal, rántottával növelte ellenálló képességünket. Tudtuk jó előre, előzetes bejelentkezés nélkül kétféle túrán vehetünk részt az év minden napján. Az egyik Aggtelekről indul, s jó egy órán keresztül kanyarog a Baradla-csúcs alatti mélyben, a másik a vörös-tói bejáratnál kezdődik, amely valahol félúton található Aggtelek és Jósvafő között. Ennek a túrának a hossza valamivel több mint két kilométer, a vége a jósvafői kijárat. Az aggteleki bejárat mögötti nagy barlangtermeket több tízezer éve használja az ember, az ásatások 35 ezer év kultúrájának a maradványait tárták föl. A barlangrendszer nagy részét azonban csak azóta ismerjük, hogy Vass Imre, „hiteles földmérő” 1825-ben átjutott a többnyire vízzel teli Vaskapun. Először a Vörös-tó felőli bejáratot választjuk. Ezt mesterségesen alakították ki, hosszú lépcsősor vezet le a barlangba, hogy azután szinte vízszintes sétaúton járva kövessük a Styx-patak medrét, a legnagyobb magyarországi állócseppkő, a 19 méter magas Csillagvizsgáló, majd a barlang legnagyobb terme, az Óriások terme felé, amelyben hang- és fényjátékkal kápráztat el bennünket a vezető, mielőtt kilépnénk a szabad ég alá, a rideg-hideg külvilágba.
Jósvafőtől az Aggteleki Nemzeti Park autóbusza visz vissza bennünket a Vörös-tói parkolóig. Ha nem borítana mindent hó, ez a környék is megérne egy sétát, mert a Vörös-tó Aggtelek legjellegzetesebb dolinatava. A mínusz Celsius-fokok birodalma helyett azonban inkább a barlangot választjuk, ahol most is plusz tíz fok van, mint a legnagyobb nyár idején. A hangversenyteremben óévbúcsúztató koncertre készítik elő a berendezést, az egyre szebb cseppkövekkel borított járatokban békésen alusszák téli álmukat a denevérek. A zene talán nem zavarja őket, s talán arra a zajra sem ébredtek föl, amikor néhány évvel ezelőtt a magukra hagyott munkások pár köbméternyi cseppkövet levertek a mennyezetről, talán a családnak ajándékba, talán fizetéskiegészítésként. A törésfelület ragyogó fehérsége – magyarázza a vezetőnk – világosan elárulja a pusztítás idejét. Jó ezt is tudni, mielőtt élményekkel telve visszamegyünk a magyar valóságba.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
