Móra Ferenc keményen hadakozott az intelligencia közönye, a parasztság tudatlansága és nemtörődömsége ellen a Szeged környéki homokon, és csak határozottságán és áldozatkészségén múlt, hogy a nagyszéksósi hun fejedelmi aranylelet egy részét meg tudta menteni a szegedi közgyűjtemény számára. A régészeti leletek megbecsülése később sem vált általánossá. A pusztaszeri monostor romjait 1952-ben szándékosan lőtték szét egy tüzérségi gyakorlaton, Nagyharsány határában egy római villa mozaikpadlóját ugyancsak szándékosan szántották ki a hetvenes évek végén – és hasonló eseteket mindenki tudna említeni az ország minden részéről.
Az értékesebb leletek, kincsek ugyanakkor felkeltették a nemkívánatos érdeklődést. Intercisa római temetőjét hajdan évtizedeken át fosztogatták a helybeliek és kincsvadászok; műkereskedők megbízása, közreműködése útján leletek ezrei vándoroltak hazai és külföldi gyűjteményekbe. A véletlenül előkerült tárgyak sorsa országszerte ez volt. Manapság már ritka az az önzetlen, lokálpatrióta indíttatástól vezérelt gyűjtő, aki tevékenységét múzeumalapítási vagy -gyarapítási szándékkal teszi, amióta pedig elterjedt a fémkeresők használata, a törvényi tiltás ellenére egyre többen keresik föl – sokszor bandákba tömörülve – az ígéretesebb lelőhelyeket kincsszerzés céljából (öröm elmondani, hogy köztük is vannak önzetlen, a közösségi érdeket előtérbe helyező személyek).
Törött cserepek városa
Szerencsére pozitív példák is vannak. A nagyberuházások kapcsán esetenként már az ötvenes évek elején megtörtént a terület régészeti leletmentése. Jó példa erre Dunaújváros bronzkori temetője – bár a város akkori vezetője a település újdonságának és egyediségének védelmében kimondta, hogy Sztálinváros sohasem lesz a törött cserepek városa. Amikor a hatvanas években a római temető beépítésére került sor, azt kötötte ki a város, hogy a leletmentéseket csak addig finanszírozza, ameddig a leletek kikerülnek a kutatóárkok partjára, és csak a hetvenes évek elején fogadta el azt, hogy a leletmentések költségeibe a tisztítás, konzerválás és leltározás költségei is beletartoznak. Ezzel a lépésével Dunaújváros példát mutatott az országnak. Ekkoriban már országszerte javult a régészet helyzete, hasonló elvek alapján került sor például Aquincum légiótáborának és katonavárosának vagy a Tisza II. vízlépcső által érintett területnek a kutatására a hetvenes évek derekán. Ilyen és hasonló esetek, valamint a nemzetközi gyakorlat rokon példái hatására törvény született arról, hogy a szükséges megelőző régészeti kutatásokat a teljes költség legalább kilenc ezrelékéig a földben rejlő emlékek megbolygatásában érdekelt beruházónak kell állnia.
A nemzeti kulturális és azon belül a régészeti örökség megítélése folyamatosan javult a XX. század második felében. Ne ámítsuk magunkat: ez a folyamat, ugyanúgy, mint a korábban a múltat végképp eltörölni akaró igyekezet, nemzetközi tendencia volt. Más és messzire vezető kérdés, hogy a modernizmus és az „új” nevében nyugaton megindult mozgalom miként kapott gellert a munkásmozgalomban, és fordította egyszerű emberek millióit a kizsákmányolókat jelképező, még álló paloták ellen. Szomorú, szégyenkezésre okot adó tény, hogy műemlékeink jelentős részét éppen a fölheccelt nép, az államosított javakat a felelőtlen új használó tette tönkre. A fokozatos fordulat a hatvanas években kezdődött, és a hetvenes-nyolcvanas években volt a legerősebb. A honismereti mozgalom a civil szerveződés talán legkorábbi, nemcsak megengedett, hanem támogatott ága volt, és országszerte ezrek, tízezrek éltek ezzel a lehetőséggel. A régészeti leletek, lelőhelyek elismertsége bevonult a köztudatba, a múzeumok és a régészek már nem a fejlődés gátjai, legjobb esetben szánandó idealista bolondok, hanem a társadalom elismerten értéket mentő és feltáró rétege. A törvényi helyzet folyamatos javításával a régészeti érdekek képviselője jogilag is a társadalom többi szakmai érdekérvényesítő szervezetének egyenjogú partnere lett.
Hosszú út vezetett idáig. A kiegyezés előtt Magyarországon is a végső soron a római jogra visszavezethető harmadolási elv volt a kincsleletek tulajdonára vonatkozó szabály, amely szerint a kincs tulajdonjoga egyenlő arányban oszlik meg a korona, a földterület tulajdonosa és a megtaláló között. Ez az Egyesült Királyságban még ma is változatlanul élő szabály hazánkban úgy módosult, hogy 1867-től a leleteket nem vitték Bécsbe, és a megváltást a Magyar Nemzeti Múzeum végezhette. Az 1881-ben elfogadott első műemléki törvény Európában is az elsők közé tartozott, de az ingó emlékekkel még nem foglalkozott. Az azonban fontos, hogy lehetővé tette a régészeti ásatások területének ideiglenes vagy végleges kisajátítását, ha erre szükség volt. 1929-ben megszületett a tiltott terület fogalma, ami nem más, mint a mai védett régészeti terület.
A negyvenes évek végén megindított államosítások nem lettek volna teljesek a régészet államosítása nélkül. 1949-ben meghozták azt a törvényerejű rendeletet (vagyis nem törvényt, hanem ezzel egyenértékűnek nyilvánított, az államelnök által aláírt rendeletet), amely kimondta, hogy a magyar földben rejlő minden régészeti lelet, függetlenül annak megtalálási mélységétől, állami tulajdon. Hasonló szellemű törvények születtek a szovjet megszállás alatt álló többi országban is, de az igazság kedvéért megjegyzendő, több más államban, például Bajorországban is. Igaz, itt többnyire csak a normál szántási mélység alatti rétegekre vonatkozik a szabályozás. Az állam tulajdonlására vonatkozó szabály ma is érvényben van, az örökségvédelmi törvény újabb változatai legfeljebb pontosították, részletezték a körülményeket, szabályozták alkalmazását és a törvény megsértésének szankcionálását. Eszerint minden olyan tárgy vagy lelet állami tulajdon, és a régészeti örökségvédelem hatáskörébe tartozik, amely hazánk földjein vagy vizeiben, a felszínen vagy mélyen alatta fekszik, és amely 300 évesnél idősebb. A megtalálót és a földterület tulajdonosát jutalom illeti meg.
Az állami tulajdonlás érvényesítése azonban nem egyszerű. Az egyik nehézséget az okozza, hogy ehhez teljes mértékben államosított múzeumi rendszernek kellene tartoznia. Ez így volt 1990-ig, hiszen néhány kivételtől eltekintve a múzeumokat államosították, de azóta megváltozott a helyzet, hiszen az országos múzeumok kivételével a többi a megyei vagy a városi önkormányzat tulajdonába került át. Törvénykezésünk mindmáig nem tudta meg- vagy feloldani az ebből eredő ellentmondást, vagyis azt, hogy az állam tulajdonát alkotó, földből előkerült tárgyak a területileg illetékes múzeum leltárába való fölvétellel automatikusan önkormányzati tulajdonná „lényegülnek át”. A jogi gondolkozás vagy azt sugallja, hogy csak letétbe lehetne átadni a leleteket e múzeumoknak, vagy pedig olyan állami intézményeket, raktárakat kellene létrehozni ezek elhelyezésére, ahol a tulajdonjogi kérdés nem merül föl. Egyik sem látszik tökéletes megoldásnak, így (egyelőre) marad az önkormányzati tulajdonlás.
Rétegről rétegre
Az állam tulajdonosi jogának durva megsértését jelenti a lelőhelyek fosztogatása és a leletek, elsősorban a fémtárgyak egyre szisztematikusabb begyűjtése és értékesítése magánszemélyek által. Csak tettenérés esetén lehet fellépni ellenük, mert az ártatlanság vélelme alapján az állam (örökségvédelem) képviselőjének kell bizonyítania, hogy a kérdéses anyag friss leletként, meghatározható helyről került elő. Tevékenységüket újabban megkönnyíti az a régészeti leletek szempontjából öngyilkos lépés, hogy 2009 áprilisa óta az összes ismert lelőhelynek közhiteles adatként teljes nyilvánosságot kell kapnia. Gyakorló régészként kijelenthetem, hogy újabban alig találni olyan lelőhelyet, ahol ne látszanának a fémkeresős kutakodók jellegzetes kis gödrei. Jellemző, hogy a fémkeresővel tetten ért személyek a törvény ismeretében kivétel nélkül azt állítják, hogy csupán 300 évesnél fiatalabb tárgyakat gyűjtenek, ez pedig nem tilos. A mindennemű leletgyűjtés csak a bejegyzett régészeti lelőhelyeken tilos, de a jelek szerint ezt sem tartják be. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi rendszer rossz, mielőbbi változtatást igényel.
Az állami tulajdonjog fenntartása mellett a fokozottabb ellenőrzés, a keményebb büntetés, a jogszabályi változtatás mellett a jutalmazásra is nagyobb hangsúlyt kellene fektetni, amit egyébként a 49-es rendelet és a későbbi törvények sem zárnak ki. Ha a megtalálói jutalom megközelítené és elérné az érték egyharmadát, és ez a földterület tulajdonosára is kiterjedne, valószínűleg jelentős eredményt lehetne elérni. Különösen a földterület tulajdonosának érdekeltté tétele jelentene sokat, hisz ezután feltehetően ő is részt venne földje kéretlen kutakodóktól való mentesítésében.
Hazánkban több százezer régészeti lelőhely van, amelyeknek csak a kisebb hányadát ismerjük. Ezek egyedi azonosítással nyilvántartott lelőhelyek, a többiek azonban azonosításukig csupán elvi védelem alatt állnak, a rájuk vonatkozó állami tulajdonjog csak elméleti. A fontosabb régészeti lelőhelyek műemléki védettséget élveznek. Mindezekre úgy lehet és kell tekinteni, mint az ország szabadtéri múzeumára, föld alatti raktárára. Megóvásuk, védelmük ugyanolyan fontosságú, mint a múzeumok raktári anyagának védelme. Igaz, hogy feltárásuk, kibontásuk újabb leletanyagot és gazdag ismeretanyagot eredményez, de az esetek többségében a lelőhely részleges vagy teljes elpusztításával jár. A régészeti lelőhely ugyanis olyan történeti dokumentum, amelyet csak egyszer, az ásatás rétegről rétegre haladó feltáró munkájával lehet elolvasni. Nem lehet cél az, hogy minden régészeti lelőhelyet, ráadásul minél előbb feltárjanak a régészek, hiszen utódaink feltehetően még alaposabb módszerekkel tudnak majd dolgozni. Jelenlegi állapotukban kell tehát a lelőhelyek legnagyobb részét megőrizni már csak azért is, mert ezek örökségi, kulturális értéke csak ebben a formában mond valamit, nem is keveset az ott élőknek és az oda látogatóknak. A hely szelleme, a genius loci nemcsak a lelőhely ipari vagy mezőgazdasági célú lerombolásával, feldúlásával csökken vagy szűnik meg, hanem magával a régészeti ásatással is.
Maga a régészeti ásatás számtalan jogi és szakmai feltételhez kötött tevékenység. Csak bizonyos régészeti intézmények (múzeum, egyetem és más régészeti intézet) és a 2007-ben alapított Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat (KÖSZ) régészdiplomával rendelkező alkalmazottja kaphat engedélyt rá. Az ásatások túlnyomó többsége megelőző feltárás, vagyis valamilyen, a felszín alatt 60 centiméternél mélyebb rétegeket is érintő földmunkával járó beruházáshoz kapcsolódó kötelező munka. Jelenleg az 500 millió forint fölötti beruházásokhoz kapcsolódó ásatások kivétel nélkül a KÖSZ feladatkörébe tartoznak. A KÖSZ mint állami intézmény jogosan jár el az állami tulajdonú leletek feltárásában, de alapító okiratában az ásatáson kívül csak a tisztítás-konzerválás, valamint a kötelező nyilvántartásba vétel szerepel, a végleges raktározás és a tudományos feldolgozás nem. Ideiglenes tárolás után a leleteknek a területileg illetékes múzeumba kell kerülniük. Ugyanez vonatkozik az egyetemek és az MTA Régészeti Intézete és részben a Magyar Nemzeti Múzeum feltárásaira is. A területi múzeumok saját ásatási anyagukat természetesen maguk kezelik.
Nagy gond a leletek végleges elhelyezése. A múzeumoknak nincs elegendő raktári kapacitásuk, egyébként sem megnyugtató a leletek tulajdonjogi helyzete. A KÖSZ nemrégiben megnyitotta budapesti raktárbázisát. Lehet, hogy azzal a céllal történt ez, hogy új, tisztán állami tulajdonú múzeumi gyűjteményforma jöjjön létre? Ha igen, ez mindenesetre sértené a Nemzeti Múzeum és a területileg illetékes múzeumok törvényben lefektetett jogait. Ha nem, túlzó és éppen ezért fölösleges beruházásnak tűnik, ami helyett inkább a megyei múzeumok raktárkapacitását kellene növelni. A múzeumok és a KÖSZ viszonya az elmúlt két évben lezajlott viták és állásfoglalások alapján egyébként sem harmonikus, maga a létrehozás indokoltsága is vita tárgya volt. A múzeumok joggal nehezményezik, hogy mint ugyancsak állami intézmények jogtalan hátrányba kerültek a KÖSZ-szel szemben, ami, ha csupán anyagi lehetőségeik drasztikus csökkenését nézzük is, igaz, de a szakmai furcsaságok is borzolják a kedélyeket. Miért kell elszenvednie például egy megyei múzeum régészeti osztályának azt, hogy a saját épülete alatt végzendő ásatást ne ő, hanem a szakszolgálat végezze?
Pályaelhagyók
A tudományos feldolgozás igen időigényes, mindig lassabban halad az egyéb munkálatoknál. Az elmúlt évek gyors ütemű feltárásai a korábbi lemaradásokat növelték. Kimondható, hogy a tudományos feldolgozás kérdése megoldatlan. A KÖSZ alkalmazásában szerződéssel foglalkoztatott nagyszámú régész ilyen tevékenységet gyakorlatilag nem végezhet, a többi intézmény munkatársai pedig a közlési jog hiánya és egyéb munkái miatt nem győzik. Pedig régi igazság, hogy a közöletlen ásatási anyag olyan, mintha nem lenne, és ezen az előzetes jelentések nem sokat javítanak. A hazai régészek megélhetési gondokkal küzdenek, ásatási, múzeumi, közművelődési és egyéb tevékenységük mellett leginkább pihenőidejükben kell végezniük tudományos munkájukat, ha azonban nincsenek munkaviszonyban, ezt nem engedhetik meg maguknak. Megoldandó tehát a tudományos feldolgozás kérdése, leginkább meghatározott időhöz és teljesítményhez kötött tudományos ösztöndíjakkal, amihez megnyugtató intézményi háttérre van szükség, mely a kakukkfióka-intézményként való működésnek még a látszatát is elkerüli. Ne feledjük, a magyar régészeknek nemzetközi szinten és pályán kell dolgozniuk, hiszen a hajdani kultúrák gyakran földrésznyi területekre terjedtek ki, leleteik hatalmas térségekben fordulnak elő. Ha régészeink megélhetési vagy egyéb gondok miatt nem tudják követni a nemzetközi szakirodalmat, és nincsenek benne a nemzetközi szakmai közéletben, provinciális szakmai szintre süllyednek.
Úgy tűnik tehát, hogy bőven van olyan kérdés a régészettel kapcsolatban, amely megoldásra vár. Számos próbálkozás és törvényi változtatás után sem mondható el, hogy a régészet intézményrendszere tökéletes és jól működik. A leletek és a lelőhelyek ellentmondásos kezelése, a jogi és olykor méltatlan anyagi viták, a régészek anyagi és erkölcsi megbecsülésének alacsony szintje, a rendszeres és a feldolgozáshoz igazított tudományos munka biztosításának hiánya sok fiatal régészt pályaelhagyásra kényszerít. Kár lenne, ha nem sikerülne ezen a helyzeten változtatni, mert az általában barát
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
