Üzemen kívül

Politikai vagy szakmai dilettantizmus-e az üzemanyagtender-botrány? És a BKV-s? És Sukoró? És a titkosszolgálatiháttér-gyanús Omninvest? És a többi, amely még kicsúszott a takaró alól? Vagy csak ügyes az ellenzék, élelmes a sajtója, jól csinálja a bolhából az elefántot? Úgy tűnik, ezeket a kérdéseket a polgár magában már megválaszolta, a döntését meghozta, és ez így van akkor is, ha áprilisban nem lesz kétharmada a Fidesznek, és mégis lesz huszonöt százaléka a baloldalnak, amit óriási sikerként fog tálalni. A lelke mélyén azonban ez a baloldal már tudja, hogy elbukott, és épp akkora lelkesedéssel végzi a dolgát, mint az a diák, amelyiknek tele az indexe egyessel, de még meg kell írnia az utolsó dolgozatokat.
Emiatt tragikus és komikus egyszerre a kormányzati benzintender-történet is. Tételezzük fel, hogy mindenki jót akar! A válságkezelő Bajnai-csapat szorgalmasan nézi, min lehet spórolni. Kiírnak pályázatot, bejön a jobb ajánlat, eredményt hirdetnek, megmarad néhány milliócska, azt átcsoportosítják, odaadják a vakvezető kutyák kiképzésére, és mindenki elégedett. Így szokott lenni a háztartásban. Ha valamihez olcsóbban jutunk hozzá, több marad másra.
Csakhogy Magyarország nem Mari néni konyhája, hanem bonyolult szerkezet (még ha nem részvénytársaság is, mint azt Gyurcsány és köre elképzelte), amelyhez érteni kellene. Vége a boldog békeidőknek, a mindenes kádereknek. Akkor még, ha a párt úgy parancsolta, az elvtárs elvezette a vasutat, azután a könnyűipari vagy a külkereskedelmi vonalat. A vérbeli kommunista már akkor is dzsoli dzsóker volt. (A párt nem tévedett. Az egykori KISZ-, DIVSZ- és szakszervezeti vezetők túlélésben is erőnyerőnek bizonyultak. A privatizált szocialista vállalatokat ugyan elvarázsolták, de a mazsola a zsebükben maradt.)
Mostanra ismét elérkeztünk oda, hogy a minisztereknek eltűnt az arcuk, még egy közéletre figyelő médiamunkás sem tudja elmondani egy szuszra a kormánynévsort. Mintha a harmadvonalat tolnák előre. Vigyék el a balhét ők! Gondolják róluk, hogy nem értenek semmihez! Hisz azt hozzáértő kormány nem mondhatná, hogy nem tudja, sőt ki sem tudja deríteni, ki áll a nemzetbiztonsági szempontból ellenőrzött Omninvest mögött. Meg olyat sem, hogy az állami cégek tankolási pályázatát kiírták, de hopp, elfelejtkeztek arról, hogy vannak más szempontok is, mint az ár. Mert az nagyon gáz, ha senki nincs a jól fizető hivatalokban, aki szólna: fiúk, ez így nem lesz jó!
Persze az is lehet, hogy lenne, aki szól, de majd hülye lesz. Hisz pontosan látja, hogy mindenki tudja, amit ő. Már ha akarná tudni. De nyilván okosabb diszkréten félrenézni, és nem gondolkodni azon, miért is így történtek éppen a dolgok. Nem eldönthető tehát, hogy valakinek még így, a politikai botránnyal is megérte, vagy valaki tényleg nagyon eltolta. És tényleg csak jót akart.
A vége azért mégiscsak az össznépi bohózat, amelyben még a finálé sem deríti majd ki, hogy tudják-e most már az osztrákok (akik orosz háttérrel indítottak támadást a magyar – pontosabban már nem is olyan magyar – olajcég ellen) az összes rendőrségi és titkosszolgálati gépkocsi rendszámát. Vagy nem tudják? És azzal, hogy tudják, mennek-e valamire? Mondjuk, lassítanak az álcázott traffipaxos Skodák láttán. De mégsem lenne jó, ha az egész történetet bagatellizálnánk, ahogy a többivel sem lenne jó ezt tenni. Mert bizony felmerül, mennyi minden nem került még elő a takaró alól. Miféle elfuserált, jóvátehetetlen akciók, menynyi síbolt pénz, föld, mennyi kis- és nagystílű protekciós döntés? És mekkora a károkozás a tudatos vagy egyszerűen csak dilettáns kormányzati intézkedések miatt? Demagóg mondat, ám nehéz kihagyni. A szentesi mentőhelikopter-állomás százmillió forintba került. Az összekapaszkodott megyéknek ezt öt év alatt sikerült összeadniuk. Egyetlen BKV-humánmenedzser lelépti díja. Csak más kassza. De az összeg stimmel.
Egy biztos: Magyarország jelenleg üzemen kívül van. Nem működik.