Állapotfelmérés az IMF-felülvizsgálat után

Emlékszik valaki olyan időkre, amikor Magyarország nem volt kórosan eladósodva, amikor az államháztartás nem szenvedett súlyos költségvetési hiánytól, és mi, magyarok nem kényszerültünk elvonásra, lemondásra, nadrágszíj-megszorításra? Legtöbben nem, habár a nagyszüleim említették, hogy az I. világháború után tíz évvel már többletet mutatott az államháztartás a háborús veszteségek és a trianoni csonkítás ellenére, és mindannyian emlékszünk, hogy jóval jobb volt az egyensúly 1998 és 2002 között.
Sebaj, legyinthetünk, most aztán igazán előkelő környezetben vagyunk a hiányunkkal, hiszen az Európai Unió országai szintén ilyen problémákkal küzdenek eurózónán kívül és belül. Az Európai Bizottság egyenként tárgyal a tagországokkal deficitjük csökkentésének módjáról és mértékéről azzal a céllal, hogy a nemzeti össztermékhez (GDP) mért költségvetési hiányt mindenütt lenyomják 3 százalékra az EU Stabilitás és növekedés programjában előirányzottak szerint.
Ilyen körülmények között akár büszkék is lehetnénk, amiért a mi 2010-es költségvetésünk a tervezett 3,8 százalékos hiánnyal Európában tiszteletre méltóan alacsony helyen áll. Éppen most zárult le az aktuális negyedéves IMF–EU-felülvizsgálat, amely ellenőrzi, hogy megfelelően végrehajtjuk-e a 2008-as csődelhárító hitel feltételeként szabott hiánycsökkentő intézkedéseket. Habár óvatosságra intenek és felhívják a figyelmet a költségvetés sérülékenységére, a küldöttségek többnyire elégedettek a látottakkal. Erre minden okuk meg is van, mert ahogy a The Economist gazdasági hetilap írta 2009. november 7-i számában a kelet-európai országok helyzetét elemezve: „Lettországban és Magyarországon a kormányok mazochista gyönyörrel követik az IMF megszorító előírásait”.
A Fitch hitelminősítő ügynökség ugyan borúlátóan nyilatkozott a minap, mert attól tart, a tavaszi választások veszélyeztethetik a jelenlegi kormány által kijelölt költségvetési irányt, és így egyelőre nem változtat a minősítés negatív előrejelzésén. Sokkal lelkesebben nyilatkoznak londoni elemzők. Egyikük szerint Magyarország kerülhet ki a válságból a legkedvezőbb államháztartási helyzettel. Akár többletet is elérhet – hacsak a választások miatt nem lazítanak a fiskális megszorításokon. Egy másik bank szerint Magyarország középtávú növekedési kilátásai különösen kedvezők lesznek, ha sikerül a tervezett hiánycsökkentés.
A külföld általában kedvezően reagált a költségvetési tervre, és hajlandó bizalmat szavazni a jelenlegi kormánynak. Miért? Mert a befektetők szemszögéből nézi a dolgokat. Az ő érdekük az, hogy befektetéseik megtérüljenek. Országnak nyújtott hitel esetében ez akkor valósul meg, ha az államháztartás bevétele elegendő arra, hogy az adósságszolgálatot teljesítse; hogyha bevételeit nem tudja növelni, kiadásait kell csökkentenie. Minél kisebbek a belső terhek, annál biztosabb a hiteltörlesztés. A befektetők annak a politikai erőnek szavaznak bizalmat, amely által biztosítottnak vélik a szükséges intézkedések meghozását.
Nincs ebben semmi furcsa, a hitelezők és elemzők viselkedése teljesen természetes. Az már viszont, hogy az itthoni politikai vezetés a 3,8 százalékos hiánycél eléréséhez szükséges megszorítóprogramot úgy állítja be, mint gazdasági eredményt, mint a pénzügyi stabilitás helyreállítását, megdöbbentő.
Kétségtelen, hogy az államháztartási egyensúly megteremtése szükséges. A hiányt nem görgethetjük magunk előtt mindörökké. Viszont az állandó nemzetközi hiteleken élés és a költségvetési megszorítás mint a hitelek biztosításának feltétele nem gazdaságpolitika. Kényszerpálya, ami sem talpra állást, sem növekedést nem hoz.
A külföldi befektetőket ez nem kell, hogy érdekelje, mert nekik a megtérülés a fontos. Minket viszont kell, hogy érdekeljen a gazdasági mutatók tartalma. A 3,8 százalék önmagában nem mond semmit; tankönyvből kivett, normálisan működő gazdaságban kívánatos szám. A mi esetünkben viszont azt jelenti, hogy a költségvetés drámai elvonásokat alkalmaz a magyar gazdasági szereplők és a lakosság kárára – nem először. Az évek óta elhibázott, helyesebben nem is létező gazdaságpolitika unalomig ismert következményéről van szó: a torz gazdaságszerkezet nem termel elegendő jövedelmet, a kiadási oldalt kell megnyirbálni annyira, hogy a külföldi hitelképességet fenn tudjuk tartani. Cinikus dolog ezt gazdasági eredménynek kikiáltani. Nem másról van itt szó, mint kínkeservvel nyitva tartani a csapot, amelyből külföldi kölcsönök csepegnek, amelyekből fizetjük a korábbi hitelek kamatait. Ezeket a forrásokat nem a gazdaság rendbetételére, növekedési pályára állítására használjuk. Állandó tűzoltás folyik évek óta, nem gazdaságépítés.
Ez mára azt jelenti, hogy a kórházakban nincsen fájdalomcsillapító a frissen műtött betegek számára, és az egészségügyi dolgozók külföldre mennek dolgozni, mert a fizetésükből nem tudnak megélni. Jelenti az oktatás folyamatos züllesztését és a jövő nemzedékek esélytelenségét. Azt jelenti, hogy családok nem vállalnak gyermeket, mert kilátástalannak tartják a jövőt. Jelenti a magyar társadalom teljes elszegényedését a talpra állás reménye nélkül.
A drákói megszorítások csökkentik a deficitet, de maradandó, mélységes kárt okoznak abban, ami minden ország számára a legfontosabb: az emberi tőkében. Ezért hiába lábal majd ki a világ a válságból, és kerül egyensúlyba az államháztartás, ezt a lehetőséget sem fogjuk tudni kihasználni, mert nem lesz működő gazdaságunk.

A szerző közgazdász