Bálna

Lágy tojást enni a tengerre néző ablak előtt – ez a reggel elmaradhatatlan szertartása nálam, és nyűgös vagyok, ha nélkülöznöm kell. Az ablak habtorlaszokra néz, melyek nyomelemekben planktonra vadászó kis halakat és marxista szellemű, kis halakra vadászó nagy halakat is tartalmazhatnak. Előbb-utóbb nyilván a tengerhez is kötelező lesz használati utasítást mellékelni, máskülönben a belefulladók perelhetik a strand üzemeltetőit. Tanácsos feltüntetni, hogy az elegy min. 20 százalék sótartalommal bír, és max. 0,5 százalékban halhúsból áll (halfaggyú, halcsont, halnyesedék, halbőrke). Talán a felkavarodó tengerkosz, apró kavics, növényi maradék is említést érdemel. A marxizmus nem bíbelődött olyan árnyalatokkal, mint hogy az egészen nagy halak jószerivel vegetáriánusok, egészen apró planktonokat esznek, a náluk valamivel kisebb nagy halak viszont ezeket az egészen nagyokat is megtámadhatják, ráadásul csont nélkül, vagyis halcsontostul elnyeli mindnyájukat egy még nagyobb hal, a pikkelyes tenger. Jónás és Pinocchio kivételével nem sok olyan eset ismert, mikor egész nagy hal komplikált testfelépítésű élőlényt kebelezett volna be. Az osztályharcelmélet persze nem jolly joker, csak hát az embernek ilyesmi jár eszében, amikor a mindennapos lágy tojást eszegeti egy normandiai hotel tengerre néző üvegfala előtt.
Tekintetem hálóját kivetem a kékségbe, immár a Pest környéki lankák hullámait próbálom halzsákmányukból kifosztani. Normandia a múlté, ma már csupán kiindulópont, minden reggeli pillanat forrása. Se Ninive, se Padova, se tenger, ma reggel még csak a lágytojás-ceremóniára se futotta. Az a retkes mobil későn pittyegett, na jó, én eszméltem sokára, megint halogattam a lefekvést, az pedig idomtalan tömegével víziállat módján tolta maga előtt az ébredést. Iratokkal telitömött aktatáskámat halászzsákmány gyanánt lódítottam a kocsi hátsó ülésére. Az autó tolta maga előtt a teret, vonszolt gyomrában engemet, miközben a felhők amorf halai taszigálták egymást fenn az égbolton.
Miután a vidéki tárgyalással végeztem, gyomromban egyre határozottabb alakot öltött a vákuum, no nem Gepetto vagy Jónás hiánya, beérem kevesebbel. A reggel el nem fogyasztott két tojás mostanra kikelt, ebédnyi ürességgé gömbölyödött, betolatok két kocsi közé a kavicsos parkolóban. Ha egy csárda előtt kevés az autó, az gyanús: ki tudja, friss-e, amit eléd tesznek. Ha túl sokan parkolnak ott, baljós előjel: ki tudja, mikor kerülsz sorra. A se sok, se kevés meglehetősen képlékeny becslés, de erre a parkolóra ráillett.
Tiszta függöny és abroszok, a vécét majd letesztelem, a beeső fényben, a vasalt vásznak fehér lobogásában tagbaszakadt overallosok és öltönyösök, sehol egy társaság, csupa magányosan portyázó nagyvad, kőtömbforma arcok. Ezeket az alkohol marta, szél cserzette, törzsi fizimiskákat ősidőktől ismerem. A pincérkölyök képe viszont simára borotválva, szája szélét megvágta, kis balfék, mindamellett kedves, egy jó pont oda. A tetőtér gerendái nagyobbfajta víziállat bordái, ülünk a belében, körbelengnek fűszeres illatok, rendben van ez a hely, ízek zsibongnak bennem előre.
Most nézem, ennek a gyereknek ki van szedve a szemöldöke, talán a mellkasát is gyantázza, nem szeretem a csupasz bőrű fiúkákat. Ebből mintha az következne, hogy a szőrös pasasokat igen, de csak semmi gyanúsítgatás! Az ebéd finom volt, nincs baj, a vécé ellenőrizve, fehér csempe, tisztaságszag, az alkoholmentessör-illúzión is túl vagyok, szinte megsajnálom őket. Mikor a számlát kihozzák, felcsattanok, mi került 380 forintba azon a négybe hasított két szem uborkán, melynek cikkelyei partra vetődött halként hevertek a kistányéron. Hangomat felemelem, néhány fény kiette, meglepett arc odafordul. A srácot feszélyezi a helyzet, fojtott hangon visszavág, mondván, az ár szerepelt az étlapon, ha nem tetszett, miért rendeltem meg. A vegyesboltba se viszem vissza az üres tejesdobozt, vagy igen?
És mi van, ha igen? Kard ki kard! Két szem uborka kábé öt deka, egy kiló az száz deka, vagyis egy kiló uborka nettó súlyban itt nyolcezer forintot kóstál, nemde? Nyilván aranyrögöket is tartalmaz. A fiú vörös fejjel szalad a főnökért, sírásra görbült szájú kis öcsi, adok én neked epilálást, dőlök hátra a széken, fogam közt fogpiszkáló. Alakul. A főnök is hibát követ el, túl fennen kezdi, ne csináljam a fesztivált, ő se most jött le a falvédőről, fizessek, és nyomás. Na jó, kiterítem a kártyákat, és tudatom: két választásuk maradt. Vagy kimegyek, és behozom a kocsiból a fogyasztóvédelmi dokumentációt, azzal csapunk egy nyájas, teljes körű ellenőrzést jegyzőkönyvvel, ételmintákkal, miegyébbel. Vagy szokásomtól eltérően kegyes leszek, kisétálok innen, gyomromban az egyébként köszönöm szépen, ízletes ebéddel, elfelejtjük ezt az uborkastiklit, és nem látjuk többé egymást.
Mikor autóm mélytengeri vasteste megringott alattam, elmosolyodtam a gondolatra, hogy távozásomkor a személyzet kiguvadó haltekintete csaknem kifúrta a hátamat, de csak azért se néztem hátra. Hálás lehetek a sógoromnak, ezt az ingyenevős trükköt tőle tanultam. Ő tényleg a fogyasztóvédelemnél dolgozik.