Angolul kiválóan beszélő, mosolygó hölgy fogad a nemzetközi reptér turistainformációs pultjánál, és csakhamar kilónyi ingyenes térképpel, brosúrával és tucatnyi jó tanáccsal enged útnak. Az utóbbiak közül az elsőnek mindjárt komoly anyagi haszna is van – a legalább hetven realba (vagyis nyolcezer forintba) kerülő taxi helyett egy kényelmes busz visz be a szállodába háromezer forintért. A Trianon park melletti Tivoli Mofarrej szállodában lakom, nem messze a város emblematikus utcájától, az Avenida Paulistától. A bankok és nagyvállalatok felhőkarcolóival telepötytyözött sugárút neve ráragadt a lakóira: paulistanónak hívják őket. Ez a település az ország üzleti fővárosa, a nemzeti GDP tizennyolc százalékáért felelős, és a város harmincnégy ipari üzeme az ország ipari termelésének negyven százalékát állítja elő. A jezsuita szerzetesek által 1554-ben megalapított város (ha nem számítjuk a vonzáskörzetét) jelenleg 11 millió ember otthona, és évente négymillió turistát vonz.
Az ezerötszáznál is több négyzetkilométeren elterülő megapolisz nem nyom agyon a méreteivel. Úgy van megépítve, hogy élhető (kis)városnyi egységes részek vannak benne – ilyen például a Vila Magdalena nevű negyed, ahol bohém művészek, alternatív fiatalok, világmegváltásba még bele nem fáradt középkorú értelmiségiek tanyáznak a sokutcányi galériát, könyves- és dizájnboltot, kávézót és korcsmát magába foglaló városrészben. Hamisítatlan japán városkát is talál a kíváncsi turista pagodaszerű házakkal és képírásos reklámtáblákkal – a szigetországon kívül itt él ugyanis a legtöbb japán. Rajtuk kívül különben még hatvankilenc nemzetiség lakik a városban. Köztük nem kevés egykori hazánkfia: csak magyar néptáncegyüttesből kettő van, a Pántlika és a Zrínyi, és a legváratlanabb helyeken is rábukkanhatunk olyan emberre, akinek a neve a legkevésbé sem hangzik brazilosan. Például az út szervezése közben az ötcsillagos Tivoli szálloda marketingvezetőjének a neve hallatán bátorkodtam feltenni egy privát kérdést, amelyre aztán az a válasz érkezett: Igen, a nagyapám Magyarországról vándorolt ki a harmincas években.
Érdemes ellátogatni a Centro Historicónak nevezett történelmi belvárosba, ahol a Mercado Municipal piacon olyan gyümölcs- és zöldségkavalkádot láthatunk, ami – kiváltképpen télen – még a megrögzött húsevőkből is kiváltja a sárga irigységet. A város ezen része olyan, mintha Lisszabonban sétálgatnánk, és természetesen még a nyelv is passzol. Itt érdemes még megnézni a Sé-katedrálist, és a templom előtti téren Gyurcsók-szerű csodadoktort, rappelő fiatalokat és indián kézművest is találunk. Egy dolgot azonban igen nehezen: noha a sétálóutcákban egymás váltják a bankok és az ékszerüzletek, pénzt sehol sem váltanak. Angolul pedig alig beszél valaki, így nekem majd egy órába kerül az eurómat átkonvertálni helyi pénzbe. Végül egy turisták számára létrehozott speciális váltóhelyen sikerült, ám az is igaz, hogy kártyával szinte mindenhol lehet fizetni, és készpénzkiadó automata is lett volna elég.
Aki nem tud meglenni bevásárlás nélkül, annak jó hír, hogy a városban kétszáznegyvenezer kis bolt és hetvenhét bevásárlóközpont vár a pénzére. Azt azonban tudni kell, hogy Brazília nem olcsó – a műszaki cikkek például akár kétszer is annyiba kerülhetnek, mint itthon. A ruha hasonló árban van a hazaival, de a helyiek vásárlóerejét jelzi, hogy egy márkás sportcipőt vagy egy jobb pólót háromhavi részletben is meg lehet vásárolni. Aki a szellemi csemegékre gerjed (a várost Latin-Amerika kulturális fővárosának is nevezik), az száztíz múzeum, százhatvan színház és kétszázhatvan mozi közül választhat. Az egyik legizgalmasabb múzeum, a MASP épp a Paulista közepén található. Termeiben ötezer alkotást csodállhatunk meg (olyan nagyágyúktól is, mint Raffaello, Renoir, Goya, Van Gogh és mások), a lábakon álló épület udvarán szabadtéri szoborkiállítás van, alul pedig hétvégenként hallatlanul izgalmas régiség-zsibvásárt is szerveznek. Sao Paulo a parkok városa is: több mint tizenegymillió négyzetméternyi zöldfelület az ötvennégy park területe. Közülük a legnagyobb az Ibirapuera (1,6 millió négyzetméter), ahol mindenképpen béreljünk biciklit (óránként ötszáz forint), mert különben reménytelen, hogy még aznap átérünk a másik végére. Nem veszélyes a hely, a hétvégenként ide látogató százötvenezer ember között kisgyerekes családot, kutyát sétáltató nyugdíjast és a fák között andalgó szerelmes kamaszokat egyaránt találunk. Arra viszont készüljünk fel, hogy az évnek ebben a szakaszában a legváratlanabb időpontokban eleredhet a kiadós trópusi eső (a város pontosan a Baktérítőn fekszik).
A városban a nagy méretek ellenére könnyű a közlekedés. Latin- Amerika legnagyobb metróhálózatával rendelkezik, amely modern, hatékony és biztonságos. Öt földalattivonal van, a légkondicionált és itthon elképzelhetetlenül tiszta szerelvények kétszáz forintért szállítanak el a város egyik végéből a másikba. Hétvégenként ingyen lehet csatlakozni az angol nyelvű városbemutató túrákra az úgynevezett TurisMetro programban, ahol csak a metrójegyet kell kifizetni. Az éjszakai élet vibráló és magával ragadó, de egy átbulizott hétvége után számoljunk azzal, hogy vasárnap késő délután meglepően leáll az élet – este kilenckor a máskor mindig lüktető Paulista sugárúton majd két kilométert kellett gyalogolnom, hogy egy palack vizet és egy szendvicset tudjak vásárolni.
origo.hu
Ennyit keres egy mérnök Magyarországon
