Két olyan nemzet, amelynek 1920 előtt a teljes Kárpát-medence a hazája volt, és nemcsak azért, mert a Felvidék a Magyar Királysághoz tartozott, és ott jelentős létszámú magyarság élt, hanem azért is, mert a szlovákok egyáltalán nemcsak a Felvidéken éltek, hanem jelentős közösségekkel rendelkeztek a Nyírségben, Arad, Csanád és Békés vármegyében, Biharban és a Szilágyságban, Budapest környékén vagy éppen a Bánságban. Két olyan nemzet, amelynek bizonyos fokú rokonsága sem kizárt, és nemcsak a nagyszámú vegyes házasság miatt, hanem azért is, mert – a szlovákok körében is köztiszteletnek örvendő, tavaly elhunyt Käfer István elmélete szerint – a szlovákok valószínűsíthetően legalább részben a Kárpát-medence peremvidékére szorult avarok mai utódai. Két olyan nemzet, akik között az egyetlen különbség gyakorlatilag a nyelvi különbözőség, de ez a nyelvi különbözőség is olyan, hogy az egyik nyelvet sem ismerők egy magyar és egy szlovák szöveget hallva két azonos tónusú, egymáshoz közeli nyelvet érzékelnek.

Ráadásul volt is már korábban egy hasonló kísérlet: 1938-ban, Csehszlovákia szétesését megelőzően komoly magyar–szlovák tárgyalások folytak arról, hogy a szlovákok a csehektől való elszakadás után állami kapcsolatra lépnének Magyarországgal. Sajnos akkor a történelem kereke más irányba fordult, de valószínűleg mindkét nemzet jobban járt volna ezzel a megoldással, mint azzal, ami végül bekövetkezett. Számtalan olyan példa van a történelemben, amikor különböző államrészekből összeálló országok alakultak ki. 

Nem gondolom, hogy a saját történelmi tapasztalatainkat, a múltban működött modelleket, a kölcsönös empátiát és a józan paraszti eszünket elővéve, nemzetközi példákat tanulmányozva és adott esetben azokból egy-egy működőképes megoldást átvéve ne lennénk képesek egy ilyen közös országot összehozni. Amelynek két hivatalos nyelve, teljes körű kétnyelvűsége és két egyenrangú országrésze (Magyarország és Szlovákia) lenne, és amely adott esetben további országokkal, országrészekkel bővülhetne. Az egyes országrészek központja maradna természetesen Budapest és Pozsony. Közös zászlót sem lenne nehéz találni, ott vannak a szlovákok által Uhorskónak nevezett és szeretett egykori Magyar Királyság jelképei, amelyek olyannyira közös jelképeink voltak, hogy azok közül egyes elemek a mai szlovák zászlóban és címerben is visszaköszönnek.

Az integrálódó Kárpát-medence zászlaja lehetne akár az árpádsávos zászló (amelynek a közkeletű tévedéssel – vagy szándékosan terjesztett hazugsággal – szemben sem megjelenésében, sem jelentésében semmi köze nincsen a nyilaskeresztes zászlóhoz) vagy a vörös mezőben hármas halmon álló, fehér kettős keresztet ábrázoló, szintén az Árpád-házi királyokhoz köthető zászló, ahol csak a hármas halom színében kellene kompromisszumot kötnünk.

Ideje lenne tehát a magyar–szlovák kiegyezésnek, amelynek keretei között továbbra is biztosítva lenne az önálló magyar és szlovák nemzeti lét, amely ugyanakkor hatalmas lépés lenne a Kárpát-medence területi reintegrációja felé, ami meggyőződésem szerint a magyaroknak és a szlovákoknak is érdeke. Kezdhetnénk egy közös olimpiarendezéssel.

A szerző közgazdász, politológus