Miközben baloldali politikusok és értelmiségiek foggal-körömmel védik az 1990-es évek elején kialakult nemzetközi rendet, egyre nyilvánvalóbbá válik a geopolitikai realitások megváltozása. A vak is látja, hogy Ukrajna – ha egyáltalán megmarad önálló államként – nem ússza meg a háborút jelentős területi veszteségek nélkül, és Vlagyimir Putyinnak a geopolitikai helyzet megváltoztatására tett, jelentős erővel alátámasztatott kísérlete mellé felsorakozott az új amerikai elnök is Grönlandra, a Panama-csatornára és Kanadára vonatkozó igényeivel.
A határok megváltoztathatatlansága, mint alapelv, mára nem több puszta illúziónál, és a történelmet alapszinten ismerők számára világos, hogy semmi sem örök.
Nekünk, magyaroknak méretünknél és erőforrásaink nagyságánál fogva a geopolitikai helyzet megváltoztatására lehetőségünk nem nagyon van, az viszont a mindenkori magyar politikai vezetés felelőssége, hogy az aktuális helyzetből kihozza a legjobbat. Ehhez pedig szövetségeseket keres.
Az egyik legerősebb, amely az elmúlt években formálódott, a magyar–szlovák szövetség, amelynek eredményeként több olyan folyamat elindult, amely a két ország integrációjának irányába mutat, az energetikai rendszerek összekapcsolásától a határt metsző alsóbb rendű utak, valamint Ipoly- és Duna-hidak építésén át egészen addig a felvetésig, hogy egy budapesti olimpia rendezéséhez a szlovákok is csatlakoznának. Szlovákia és Magyarország a Magyar Királyság szétdarabolása után több mint száz évvel is rengeteg szállal kötődik egymáshoz, amely szálak az elmúlt évtizedekben sokasodtak és erősödtek.
Ha az ember átmegy a magyar–szlovák határon, felteszi magában a kérdést: mit keres itt egyáltalán a határ?
Miért van itt két különböző ország? Hiszen ezer évig közös államban éltünk, miért ne bútorozhatnánk újra össze, és csinálhatnánk egy közös országot? És itt nem arra gondolok, hogy egy területi revízió keretében az általunk Felvidéknek, a szlovákok által Szlovákiának nevezett terület ismét Magyarország része lesz, és létrejönne a lengyel–magyar közös határ. Ez a hajó már elment, szembe kell néznünk az etnikai és nyelvi realitásokkal: az öt és fél millió lakosú Szlovákiában a magyarok aránya kevesebb mint tíz százalék. A kelet–nyugati irányban húzódó, és hol délebbre, hol északabbra tolódó magyar–szlovák nyelvi határ két oldalán azonban két olyan nemzet él, amelynek történelme, szokásai, konyhája, vallása, népi kultúrája, és még ki tudja mi minden egyebe közös vagy nagyon hasonló. Két olyan nemzet, amely gazdaságilag és kulturálisan ezer szállal kötődik egymáshoz.
Két olyan nemzet, amelynek 1920 előtt a teljes Kárpát-medence a hazája volt, és nemcsak azért, mert a Felvidék a Magyar Királysághoz tartozott, és ott jelentős létszámú magyarság élt, hanem azért is, mert a szlovákok egyáltalán nemcsak a Felvidéken éltek, hanem jelentős közösségekkel rendelkeztek a Nyírségben, Arad, Csanád és Békés vármegyében, Biharban és a Szilágyságban, Budapest környékén vagy éppen a Bánságban. Két olyan nemzet, amelynek bizonyos fokú rokonsága sem kizárt, és nemcsak a nagyszámú vegyes házasság miatt, hanem azért is, mert – a szlovákok körében is köztiszteletnek örvendő, tavaly elhunyt Käfer István elmélete szerint – a szlovákok valószínűsíthetően legalább részben a Kárpát-medence peremvidékére szorult avarok mai utódai. Két olyan nemzet, akik között az egyetlen különbség gyakorlatilag a nyelvi különbözőség, de ez a nyelvi különbözőség is olyan, hogy az egyik nyelvet sem ismerők egy magyar és egy szlovák szöveget hallva két azonos tónusú, egymáshoz közeli nyelvet érzékelnek.
Ráadásul volt is már korábban egy hasonló kísérlet: 1938-ban, Csehszlovákia szétesését megelőzően komoly magyar–szlovák tárgyalások folytak arról, hogy a szlovákok a csehektől való elszakadás után állami kapcsolatra lépnének Magyarországgal. Sajnos akkor a történelem kereke más irányba fordult, de valószínűleg mindkét nemzet jobban járt volna ezzel a megoldással, mint azzal, ami végül bekövetkezett. Számtalan olyan példa van a történelemben, amikor különböző államrészekből összeálló országok alakultak ki.
A magyar–szlovák közös állam lehetne két olyan, egyenrangú ország államszövetsége, mint annak idején az Ausztria és Magyarország által alkotott Osztrák–Magyar Monarchia, amely modell egyébként a szlovákoknak az 1938. évi tervezethez képest is sokkal előnyösebb lenne. De ott van az Egyesült Királyság modellje Angliával, Walesszel, Skóciával és Észak-Írországgal. Vagy éppen a háromnyelvű Svájcé.
Nem gondolom, hogy a saját történelmi tapasztalatainkat, a múltban működött modelleket, a kölcsönös empátiát és a józan paraszti eszünket elővéve, nemzetközi példákat tanulmányozva és adott esetben azokból egy-egy működőképes megoldást átvéve ne lennénk képesek egy ilyen közös országot összehozni. Amelynek két hivatalos nyelve, teljes körű kétnyelvűsége és két egyenrangú országrésze (Magyarország és Szlovákia) lenne, és amely adott esetben további országokkal, országrészekkel bővülhetne. Az egyes országrészek központja maradna természetesen Budapest és Pozsony. Közös zászlót sem lenne nehéz találni, ott vannak a szlovákok által Uhorskónak nevezett és szeretett egykori Magyar Királyság jelképei, amelyek olyannyira közös jelképeink voltak, hogy azok közül egyes elemek a mai szlovák zászlóban és címerben is visszaköszönnek.
Az integrálódó Kárpát-medence zászlaja lehetne akár az árpádsávos zászló (amelynek a közkeletű tévedéssel – vagy szándékosan terjesztett hazugsággal – szemben sem megjelenésében, sem jelentésében semmi köze nincsen a nyilaskeresztes zászlóhoz) vagy a vörös mezőben hármas halmon álló, fehér kettős keresztet ábrázoló, szintén az Árpád-házi királyokhoz köthető zászló, ahol csak a hármas halom színében kellene kompromisszumot kötnünk.
Ideje lenne tehát a magyar–szlovák kiegyezésnek, amelynek keretei között továbbra is biztosítva lenne az önálló magyar és szlovák nemzeti lét, amely ugyanakkor hatalmas lépés lenne a Kárpát-medence területi reintegrációja felé, ami meggyőződésem szerint a magyaroknak és a szlovákoknak is érdeke. Kezdhetnénk egy közös olimpiarendezéssel.
A szerző közgazdász, politológus
