Az 1990 előtti rendszerről sokaknak életkoruknál fogva nincsenek személyes tapasztalataik, másokban az idő előrehaladtával az emlékek elhalványultak, esetleg meg is szépültek. Éppen ezért nem árt felidézni, mi is jellemezte az 1990-es és a korai 2000-es éveket.

Mindegy volt, ki nyerte a választásokat, mindig a (poszt-)kommunistákból és a (sok esetben rákosista politikusok unokáiból lett) liberálisokból összeállt baloldali koalíció volt hatalmon (ahogyan Kövér László találóan megfogalmazta: ha nyert is a jobboldal a választásokon, kormányon voltunk, de nem voltunk hatalmon). Szinte teljes egészében övék volt a sajtó és a gazdasági hatalom. A jobboldali sajtótermékek el voltak lehetetlenítve, a jobboldali vélemények el voltak hallgattatva vagy szalonképtelenné voltak nyilvánítva. Mindent eluralt a politikai korrektség. A hazai vállalkozásokat kiszorították a nagy külföldi cégek, ők kaptak minden lényeges állami megrendelést, és folyamatosan vitték ki a profitot az országból. Ha hazai alvállalkozókat alkalmaztak, az üzleti modelljük része volt, hogy nem fizették ki őket, ezzel lánctartozást, számtalan vállalkozás tönkremenetelét és személyes tragédiákat okozva.

Az állami vagyont elkótyavetyélték, a bankoktól a repülőtéren át az energetikai cégekig. Az éjszakai életet alvilági csoportok uralták, akik a nyílt színen vívtak egymással bandaháborút: lövöldöztek, robbantottak. Az állami egészségügyi ellátás elképzelhetetlen volt hálapénz nélkül. Közben iszonyatosan magas adókat fizettünk egy bonyolult, halandó által át nem látható rendszerben. Pálinkát nem főzhettünk, de fizethettünk progresszív szja-t és öröklés esetén olyan mértékű illetéket, ami sokszor lehetetlenné tette az örökség birtokbavételét. Az elszakított országrészekben élő magyaroknak semmilyen joga nem volt a saját anyaországukban, sőt románként, szerbként, szlovákként kezelték őket, és vietnámiakkal, kínaiakkal kellett egy sorban állniuk egy-egy munkavállalási engedélyért.

A másik lehetőség az a rendszer, amely jelenleg Nyugat-Európában létezik. Tekintettel arra, hogy a nyugat-európai életről, politikáról és gazdaságról sokan részben az azt kritikátlanul ajnározó liberális értelmiség propagandaszerű leírásaiból, mások a saját gondtalan egyhetes nyári nyaralási élményeikből alkotnak képet, nem árt ebben az esetben is sorra venni a jelenleg Nyugat-Európában uralkodó rendszer néhány jellemzőjét.

Az ezzel szemben álló politikai erőket jogi és politikai eszközökkel ellehetetlenítik. A sajtó- és szólásszabadságot korlátozzák, a nyilvánosság egyszólamú, ahol a patrióta hangok el vannak hallgattatva. A keresztény álláspont képviseletét – akár egy Facebook-bejegyzést – börtönbüntetéssel torolják meg. Családtámogatási rendszer nincsen, van helyette legalizált migráció, muzulmán és fekete-afrikai tömegek kontroll nélküli beáramlása és a közbiztonság ezzel járó elillanása, utcai erőszak, no-go zónák. Van továbbá LMBTQ-agymosás a köznevelési rendszerben, és a gazdasági, valamint sok esetben a környezet- és természetvédelmi racionalitást is felülíró álzöldpolitika. Mindehhez – a terjesztett álhírekkel ellentétben – nem jár a magyarországinál jobb egészségügyi ellátás, jobb tömegközlekedés vagy olcsóbb árak.

Nem tudhatjuk, hogy pontosan mit jelent az ellenzék által ígért „rendszerváltás”, de nagyon valószínű, hogy esetleges győzelmük után a fent felsorolt három rendszer elemei keverednének valamilyen arányban. Abban pedig egészen biztosak vagyunk, hogy a három rendszer közül a magunk részéről egyiket sem kívánjuk, illetve nem kívánjuk vissza. Sem vegytiszta formában, sem semmilyen kombinációban.

A szerző közgazdász, politológus