A négyévente új felállással próbálkozó ellenzék vissza-visszatérő programja az úgynevezett rendszerváltás. Az ellenzék és a mögötte felsorakozó baloldali értelmiség ugyanakkor semmit nem árul el arról, hogy milyen lenne az új rendszer.
Nem tudni, hogy azért, mert maguk sem tudják, vagy azért, mert úgy vannak vele, mint Tarr Zoltán, vagyis nem mondják el, mert akkor megbuknának.
Így aztán nekünk, szavazóknak kell kitalálni, hogy vajon mit jelentene egy rendszerváltás.
A jelenlegi rendszer gazdasági értelemben a magántulajdonon és a vállalkozás szabadságán, politikai értelemben pedig a többpárti demokrácián és a pártok által kínált alternatívák közötti szabad választáson, valamint a sajtó-, szólás- és vallásszabadságon alapul. Ebben nem különbözik egyébként az 1990 és 2010 közötti időszaktól. Amikor tehát az ellenzék rendszerváltásról beszél, okkal és joggal ébrednek bennünk rossz emlékek. A jelenlegi rendszer alternatívája ugyanis a magántulajdon megszüntetésén és az állami tulajdon primátusán, valamint az egypártrendszeren alapuló rendszer, ahol az egypárti véleménnyel szemben sem megszólalni, sem bárminemű ellenvéleménynek a sajtóban helyt adni nem szabad, és ahol a szabad vallásgyakorlást is korlátozzák.
Mivel 1948 és 1990 között ilyen rendszerben éltünk, egészen pontos elképzeléseink vannak arról, hogy hogyan néz ki ez ki. Nem állítom, hogy az ellenzék esetleges hatalomra kerülése esetén visszatérne a kommunizmus, de néhány tekintetben minden bizonnyal az 1990 előtti rendszer restaurálására kerülne sor: vagyonelkobzások, a legitim alaptörvény hatályon kívül helyezése politikai nyilatkozattal, a jogállami keretek felfüggesztése, jogállami megoldások helyett forradalmi megoldások alkalmazása a politikai célok elérése érdekében, politikai nyomásgyakorlás az államfőre, az egyház üldözése, a bíróságok politikai fenyegetése, függetlenségük felszámolása, a médiapluralizmust képviselő újságírók bebörtönzése.
Mindez nem elvadult fantáziálás, nem rémképek falra festése, hanem a főhatalomra törő ellenzéki politikus konkrét ígéretei, amelyek intellektuális megalapozása nagy erőkkel folyik baloldali értelmiségiek részéről. Sorjáznak az ijesztő konkrétumok: magánvagyonok elvételének politikai programmá tétele, bírók és újságírók fenyegetése, felhívás forradalomra, szerzetesekkel szembeni lincshangulat gerjesztése.
Ha a rendszer fogalmát tágabban értelmezzük, és feltesszük, hogy több olyan rendszer is lehet, amely a magántulajdonon, a vállalkozások szabadságán, a többpárti politikai versengésen, a sajtó-, szólás- és vallásszabadságon alapul, akkor az 1990 előtti rendszeren kívül további két alternatívája lehet az Orbán-rendszernek: az egyik, ami 1990 és 2010 előtt Magyarországon volt, a másik pedig, ami jelenleg az ellenzéki szereplők által mintaként elénk állított nyugat-európai „magországokban” létezik. Mindkettőt jól ismerjük.
