Milyen rendszerváltásról hadoválnak itt?

A négyévente új felállással próbálkozó ellenzék vissza-visszatérő programja az úgynevezett rendszerváltás. Az ellenzék és a mögötte felsorakozó baloldali értelmiség ugyanakkor semmit nem árul el arról, hogy milyen lenne az új rendszer.

Nem tudni, hogy azért, mert maguk sem tudják, vagy azért, mert úgy vannak vele, mint Tarr Zoltán, vagyis nem mondják el, mert akkor megbuknának.

Így aztán nekünk, szavazóknak kell kitalálni, hogy vajon mit jelentene egy rendszerváltás.

A jelenlegi rendszer gazdasági értelemben a magántulajdonon és a vállalkozás szabadságán, politikai értelemben pedig a többpárti demokrácián és a pártok által kínált alternatívák közötti szabad választáson, valamint a sajtó-, szólás- és vallásszabadságon alapul. Ebben nem különbözik egyébként az 1990 és 2010 közötti időszaktól. Amikor tehát az ellenzék rendszerváltásról beszél, okkal és joggal ébrednek bennünk rossz emlékek. A jelenlegi rendszer alternatívája ugyanis a magántulajdon megszüntetésén és az állami tulajdon primátusán, valamint az egypártrendszeren alapuló rendszer, ahol az egypárti véleménnyel szemben sem megszólalni, sem bárminemű ellenvéleménynek a sajtóban helyt adni nem szabad, és ahol a szabad vallásgyakorlást is korlátozzák.

Mivel 1948 és 1990 között ilyen rendszerben éltünk, egészen pontos elképzeléseink vannak arról, hogy hogyan néz ki ez ki. Nem állítom, hogy az ellenzék esetleges hatalomra kerülése esetén visszatérne a kommunizmus, de néhány tekintetben minden bizonnyal az 1990 előtti rendszer restaurálására kerülne sor: vagyonelkobzások, a legitim alaptörvény hatályon kívül helyezése politikai nyilatkozattal, a jogállami keretek felfüggesztése, jogállami megoldások helyett forradalmi megoldások alkalmazása a politikai célok elérése érdekében, politikai nyomásgyakorlás az államfőre, az egyház üldözése, a bíróságok politikai fenyegetése, függetlenségük felszámolása, a médiapluralizmust képviselő újságírók bebörtönzése.

Mindez nem elvadult fantáziálás, nem rémképek falra festése, hanem a főhatalomra törő ellenzéki politikus konkrét ígéretei, amelyek intellektuális megalapozása nagy erőkkel folyik baloldali értelmiségiek részéről. Sorjáznak az ijesztő konkrétumok: magánvagyonok elvételének politikai programmá tétele, bírók és újságírók fenyegetése, felhívás forradalomra, szerzetesekkel szembeni lincshangulat gerjesztése.

Ha a rendszer fogalmát tágabban értelmezzük, és feltesszük, hogy több olyan rendszer is lehet, amely a magántulajdonon, a vállalkozások szabadságán, a többpárti politikai versengésen, a sajtó-, szólás- és vallásszabadságon alapul, akkor az 1990 előtti rendszeren kívül további két alternatívája lehet az Orbán-rendszernek: az egyik, ami 1990 és 2010 előtt Magyarországon volt, a másik pedig, ami jelenleg az ellenzéki szereplők által mintaként elénk állított nyugat-európai „magországokban” létezik. Mindkettőt jól ismerjük.

Az 1990 előtti rendszerről sokaknak életkoruknál fogva nincsenek személyes tapasztalataik, másokban az idő előrehaladtával az emlékek elhalványultak, esetleg meg is szépültek. Éppen ezért nem árt felidézni, mi is jellemezte az 1990-es és a korai 2000-es éveket.

Mindegy volt, ki nyerte a választásokat, mindig a (poszt-)kommunistákból és a (sok esetben rákosista politikusok unokáiból lett) liberálisokból összeállt baloldali koalíció volt hatalmon (ahogyan Kövér László találóan megfogalmazta: ha nyert is a jobboldal a választásokon, kormányon voltunk, de nem voltunk hatalmon). Szinte teljes egészében övék volt a sajtó és a gazdasági hatalom. A jobboldali sajtótermékek el voltak lehetetlenítve, a jobboldali vélemények el voltak hallgattatva vagy szalonképtelenné voltak nyilvánítva. Mindent eluralt a politikai korrektség. A hazai vállalkozásokat kiszorították a nagy külföldi cégek, ők kaptak minden lényeges állami megrendelést, és folyamatosan vitték ki a profitot az országból. Ha hazai alvállalkozókat alkalmaztak, az üzleti modelljük része volt, hogy nem fizették ki őket, ezzel lánctartozást, számtalan vállalkozás tönkremenetelét és személyes tragédiákat okozva.

További Vélemény híreink

Magyar Péter családi múltja a kommunista rendszerben gyökerezik

Az állami vagyont elkótyavetyélték, a bankoktól a repülőtéren át az energetikai cégekig. Az éjszakai életet alvilági csoportok uralták, akik a nyílt színen vívtak egymással bandaháborút: lövöldöztek, robbantottak. Az állami egészségügyi ellátás elképzelhetetlen volt hálapénz nélkül. Közben iszonyatosan magas adókat fizettünk egy bonyolult, halandó által át nem látható rendszerben. Pálinkát nem főzhettünk, de fizethettünk progresszív szja-t és öröklés esetén olyan mértékű illetéket, ami sokszor lehetetlenné tette az örökség birtokbavételét. Az elszakított országrészekben élő magyaroknak semmilyen joga nem volt a saját anyaországukban, sőt románként, szerbként, szlovákként kezelték őket, és vietnámiakkal, kínaiakkal kellett egy sorban állniuk egy-egy munkavállalási engedélyért.

A másik lehetőség az a rendszer, amely jelenleg Nyugat-Európában létezik. Tekintettel arra, hogy a nyugat-európai életről, politikáról és gazdaságról sokan részben az azt kritikátlanul ajnározó liberális értelmiség propagandaszerű leírásaiból, mások a saját gondtalan egyhetes nyári nyaralási élményeikből alkotnak képet, nem árt ebben az esetben is sorra venni a jelenleg Nyugat-Európában uralkodó rendszer néhány jellemzőjét.

Csakúgy, mint az 1990 előtti, majd az 1990 és 2010 közötti magyarországi rendszerben, valódi jobboldali, a baloldali-liberális konszenzust megkérdőjelező politikai erő ma Nyugat-Európában nem juthat hatalomra. Mindegy, ki nyeri a választást, mindig a baloldali-liberális politikai program valósul meg, még akkor is, ha névleg jobboldali erők kormányoznak.

Az ezzel szemben álló politikai erőket jogi és politikai eszközökkel ellehetetlenítik. A sajtó- és szólásszabadságot korlátozzák, a nyilvánosság egyszólamú, ahol a patrióta hangok el vannak hallgattatva. A keresztény álláspont képviseletét – akár egy Facebook-bejegyzést – börtönbüntetéssel torolják meg. Családtámogatási rendszer nincsen, van helyette legalizált migráció, muzulmán és fekete-afrikai tömegek kontroll nélküli beáramlása és a közbiztonság ezzel járó elillanása, utcai erőszak, no-go zónák. Van továbbá LMBTQ-agymosás a köznevelési rendszerben, és a gazdasági, valamint sok esetben a környezet- és természetvédelmi racionalitást is felülíró álzöldpolitika. Mindehhez – a terjesztett álhírekkel ellentétben – nem jár a magyarországinál jobb egészségügyi ellátás, jobb tömegközlekedés vagy olcsóbb árak.

Nem tudhatjuk, hogy pontosan mit jelent az ellenzék által ígért „rendszerváltás”, de nagyon valószínű, hogy esetleges győzelmük után a fent felsorolt három rendszer elemei keverednének valamilyen arányban. Abban pedig egészen biztosak vagyunk, hogy a három rendszer közül a magunk részéről egyiket sem kívánjuk, illetve nem kívánjuk vissza. Sem vegytiszta formában, sem semmilyen kombinációban.

A szerző közgazdász, politológus