Normál esetben ha egy gazdasági tranzakció és az ebből fakadó gazdagodás jogszerűtlen, az az igazságszolgáltatásra tartozik. Ha azonban a vagyongyarapodás legálisan történik, akkor ahhoz senkinek semmi köze nincsen. Legalábbis jogállami keretek között. Nem úgy a kommunizmusban: ott maguk a „gazdagok” jelennek meg ellenségként, és nem a gazdagodás jogszerűsége vagy jogszerűtlensége a kérdés, hanem a vagyoni pozíció. A gazdagok csoportjához tartozás. Mivel az ellenzék nem tud jogszerűtlenséget kimutatni, jelen esetben is a csoporthoz tartozás a támadás alapja. Ezt a csoportot többféleképpen nevezik (NER-elit, oligarchák, klientúra, uniós pénzekhez jutott vállalkozók stb.),
de a lényeg minden esetben az, hogy a támadás nem jogi, hanem politikai alapon történik: pontosan úgy, ahogyan a kommunistáknál. És politikai cselekvést is ígérnek: a vagyonok elvételét (vagyonvisszaszerzési bizottság), amit szintén jól ismerünk a kommunizmusból.
A csoport támadása persze nem zárja ki azt, hogy egy-egy konkrét személyt is megtámadjanak. Úgy, ahogyan a kommunisták, akik – mielőtt egy társadalmi csoporttal leszámoltak – konkrét ügyeket kreáltak, amelyekben a leszámolásra kinézett társadalmi csoport egy emblematikus alakja kerül célkeresztbe. Ilyen a hatvanpusztai építkezés elleni támadás is, amely a kommunista hergelés iskolapéldája. Pedig Hatvanpuszta egy szép példa arra, hogy egy, az előző rendszer által a jogos tulajdonosaitól elkobzott, majd évtizedeken keresztül lelakott és tönkretett ingatlant valaki jogszerűen, pénzért megvásárol, majd a saját forrásait nem kímélve helyreállít. Ráadásul ízlésesen, az ingatlan történelmével, korábbi funkciójával szembeni alázattal és a műemlékvédelmi szempontokat figyelembe véve.
Ez is az egyik bajuk vele. A kommunizmus ugyanis számtalan ilyen sebet ejtett az országban, tönkrement tanyákat, lepusztult polgári házakat, rommá amortizált kúriákat, kastélyparkokat elcsúfító téesztelepeket örököltünk 1990 után.
Sokan vannak, akik egy-egy ilyet megvásároltak, a maguk lehetőségeihez képest felújítottak és élettel töltöttek meg. Ezeknek a felújítása, a rájuk rakott szocreál elemektől való megtisztítása és korábbi formájukban való helyreállítása önmagában is egy antikommunista cselekedet. Az ilyen felújítások elleni támadás pedig a kommunista romhalmazok igenlése az igényes és ízléses épületegyüttesekkel szemben. Ráadásul ami a konkrét esetet illeti, a hergelők vagy nincsenek tisztában azzal, hogy mi egy mezőgazdasági üzem vagy mezőgazdasági üzemközpont, vagy – ismételten és sokadszor – szándékosan hazudnak. A butaság és a hazudozás szintén hozzátartoznak a kommunista mintázathoz.
