Köznapló

Január 21., csütörtök
Kezdem érteni a magyar futballvilágot. A katasztrófát, amelyet a csalafinta szaksajtó labdarúgásnak nevez. Nézem a térképet, látom, amit mindenki lát: Németország java északabbra van tőlünk. Télen több hó esik, és ha játszani akarnak a Bundesligában, bizony, le kell takarítani a pályákat. Le is takarítják, s nem ijednek meg a hidegtől sem. A hamburgi vagy a brémai pályán a játékosok fülét csaknem kicakkozza a tenger felől süvítő szél, mégsem melegszenek a kemencepadkán, mint a magyar „elit”.
Nem volt ez nálunk mindig így. Mert mit látok, amikor felütöm a Képes Sport 1955-ös évfolyamának második számát? Január 9-én 25 ezer néző szorongott az Üllői úton a Bp.-i Honvéd–Vörös Lobogó meccsen (Puskásék nyertek 9:7-re). A képek azt mutatják, hogy a magyar pályamunkásszakmának akkor sem volt erőssége a hó eltakarítása, ami viszont a kilencven perc alatt történt, azt évtizedek múlva is csodaként emlegette, aki ott lehetett.
Ma sem meccsek, sem nézők. Mintha Kohn filozófiája diktálná a dolgokat, aki ugye azt mondta, hogy boltja kész ráfizetés, és a legjobban akkor keres, amikor zárva tart.
A ZDF ma esti híradójában – nem úgy, mint nálunk, ahol külföldi teniszeredményekkel traktálják a nézőt – futballal kezdték a sporthíreket. Beszélt az edző is, de leginkább a játékosokat mutatták. Hogy edzést tarthassanak, bizony, havat lapátoltak.
Ez ott természetes. Mint Karintia és Tirol sok iskolájában, ahol a diákok takarítanak. A folyosókat, a tantermeket, a vécéket, kinek mi jut. Vigyáznak is a tisztaságra. Ha nálunk ilyesmivel próbálkozna egy igazgató, a balliberális vécéfelelősök vadul vezércikkeznének. A gyermek méltóságának lábbal tiprása, olvasnánk. Sok szülő tartana a vadakkal, érzésem szerint azok, akik, ha buta a gyerekük, és megbukik, berontanak az iskolába, és elverik a tanárt.
E tekintetben a magyar futballista és a verekedő szülő egyforma – ez is, az is másra fogja, hogy rosszabbul él, mint élnek a Lajtától nyugatra a „szerencsések”. Nem jut eszébe, hogy kézbe kéne fognia a hólapátot vagy a felmosórongyot. A renyheség beleette magát a lelkébe, és szú módjára csendben rág. Kárát csak akkor venni észre, amikor porrá őrölt mindent.

Január 23., szombat
Nagy munkába fogtam. Kiselejtezem mindazt, ami árt lelkem nyugalmának. Mindegy, hogy könyv, hanglemez, levél vagy egy kép a falon. Ha azt érzem, ellenemre van, nem lakhatunk egy fedél alatt.
Az audiokazetták dolgában ma döntöttem. Könnyű volt. A legtöbb szalag megnyúlt, a zenei felvételek élvezhetetlenek, amúgy is sokat megvettünk azóta CD-n. Más eset a szöveges szalagoké. Azokon tároltam az interjúkat. A velem készülteket is. Kérdeztek a szociográfiai irodalomról; arról, mit változtatok a lapon, amelynek hajdan főszerkesztője lettem; de arra is kíváncsiak voltak, van-e önéletrajzi elem regényemben, A remény emlékeiben.
Megriadva hallgattam a válaszokat. Idegen volt a hangom. Elgondoltam, mit várnak tőlem, és annak akartam megfelelni. Vagyis másoknak, holott magamnak kellett volna. Elfelejtettem Chopra tanítását, aki azt mondja: énünk a legnagyobb mester.
Ma már mosolygok, amikor felismerem mások interjúiban ezt a hangot, s nyugalmat ad, hogy annak a régi megfelelési kényszernek egyszer csak azt mondhattam: cimbora, nehéz volt cipelni téged, akaszkodj mostantól másra! De ezt csak akkor lehet kimondani, ha az ember felismerte, hogy az életben maga az élet a legfontosabb.
Sajnos ehhez kellett néhány tragédia. Azoké, akik erejükön felül akartak magasra jutni, és elfeledték, hogy az irigység szele gyakran megrázza a fát, ahová felkapaszkodtak. Hogy egyszer majd le kell jönni, és az sokkal nehezebb.
Madaras Józsefnél aligha tudott megrendítőbben József Attilát mondani valaki. Volt benne bátorság vádirattá alakítani a költő sorait. És kellett még valami: mélyről indulni. Hogyne, torkon ragadja az embert Latinovits József Attila-verse is, de csak torkon. A mama Gundel lány volt, és ha fényképészhez mentek, mindig egyenesre fésülte fia választékát.
Madaras torkon ragad, fölemel, majd a falhoz vág, csak úgy nyekken az ember. Miért akart ez a szilaj ember színigazgató lenni, ráadásul a Nemzetiben? A nagyot akarás lett a végzete. Kúszott volna a magasba, mint az Ibsen-darabban Solness építőmester, ám a csahosok belekapaszkodtak, és a mélybe rántották. Bár élt még egy darabig, valójában agyonverték.
Ó, mi minden ráfér egy József Attila-kazettára! Nem szabad kézközelben tartani: el kell zárni, mint az atomhulladékot. Ha nem, eléget és szétroncsol – de képes-e felhevítene bármi más, mint az így elmondott versek?
Százötven kazettát vittem le a konténerbe. A vasmonstrum üresen ásított, az aljához ütődő szalagok hangja olyan volt, mintha segítségért kiáltanának. Egy pillanatra elszégyelltem magamat. Hány szép órát köszönhetek nekik! Hálátlan volnék?
Nem. Kölcsey így ír: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” A jövő nem ismer pardont, és ha sokáig kérődzünk a múlton, elengedi a kezünket. Döntenünk kell. Vagy-vagy.

Január 24., vasárnap
Olvasom, hogy Veres János pert vesztett Orbán Viktor ellen. Jogerősen. Másodfokon. A Fidesz elnöke nyilatkozott az IMF-hitelről – a szocialisták feltehetően a választási kampányra is költenének belőle, pedzegette –, és a volt pénzügyminiszter rögtön reagált a Népszavában: „…ha Orbánnak lehetősége volna rá, biztosan ellopná a pénzt.”
Így a feudális méltóságok beszélnek. A korlátot nem ismerő zászlósurak. Csak hát így nem lehet. S ha Veres számbűvész valami csoda folytán miniszter lehetett, valakinek meg kellett mondania, mint kéne viselnie magát. A bíróság ezt tette. S ha nem is mondta ki, az ítélet tudtára adta: pótolnia kellene az elmaradt illemtanórákat. Aki nem tud angolul, legalább tánc- és illemtanból legyen jeles, ha Angliába készül bankárnak.
Veresnek nyilván ez az utolsó esélye. Ha nem sikerül, s már nem lesz köztényező, minden magára adó ember úgy néz át majd rajta, mint a repedt ablaküvegen.
A történet mégsem miatta pikáns. Németh Péter háborgása teszi azzá.
A Népszava főszerkesztőjének nem tetszik az ítélet. Ami persze érthető, hiszen fizetnie kell, no meg ott a presztízs. Veres, hogy Antonius szavait idézzem a Julius Caesarból: „derék, jó, becsületes férfiú”, és az ilyen ember nem maradhat alul egy olyannal szemben – a párt hagyományai nem tűrik ezt.
Kérdés: melyik pártéi?
Azé netán, amelyikbe Veres 1980-ben belépett? Mert annak sok évtizedes fennállása alatt tényleg elképzelhetetlen lett volna, hogy a bíróság így ítéljen. Úgyhogy aki háborog, lélekben tán ma is ott bolyong egy régi naptárral és egy régi tagkönyvvel a nyolcvanas évek elgazosodott margóján. Csak hát azóta változott a párt neve, az ország államformája és mindaz, ami a „derék, jó, becsületes” Verest a keleti végek világában azzá nevelte, ami.
Németh tősgyökeres pesti, aligha látja a feudalizmus máig itt kószáló árnyait. Elképzelni sem tudja a nyírségi viszonyokat, a szóhasználatra sincs antennája. Úgy próbálja védeni a „derék, jó, becsületes” Verest a Markó utcai barikádon, hogy nem érzi a belváros és a Nyírség közötti iszonyú távolságot. Nem sejti a lenézést, amely abból fakad, hogy némely vidéki (vörös) zászlósúr szemében a hűséges szolgálat, mint Némethé, kevés. Több kell: legyen a szolgálat egyúttal sikeres! Az újság sikere azonban ezúttal elmaradt.
Ezt a csorbát próbálja kiköszörülni Németh. Fogadkozik: elmegy akár a Legfelsőbb Bíróságig. Tegye, az ő dolga, ám nyilatkozata sért minket is. A tisztességes embert megrettenti, hogy egy főszerkesztő félrerúgná a kőtáblák parancsait. Mi az, hogy „a mai politikai légkörben a lopás nem túl durva kifejezés”? Ettől már csak egy lépés, hogy a lopás nem bűn…
Azok közé tartozom, akik 1977-től egy szerkesztőségben dolgoztak pár évig az ifjú Németh Péterrel. Nem emlékszem, hogy botrányos dolgokat mondott volna, és káder édesanyja ellenére sem több, sem kevesebb nem volt az átlagnál. Ha viszont ma nem tekinti a lopást „durva kifejezésnek”, valami történhetett vele. Talán rontott rajta a sok poszt és a posztokért kifejezett sokféle hála, a különféle pártbarátságok, a gyakori ácsorgás a rossz kisugárzású Gyurcsány Ferenc mellett.
Ha ez így van, Németh Péter a fentiek hatásának állatorvosi lova lehet, s óva intek mindenkit: vigyázzon! Így jár, aki túl közel merészkedik a dicső múltú párt lobogó, melengető tüzéhez. (Ez akkor is igaz, ha a tüzet már nem sokan rakják – a szél még így is hoz felőle pecsenyeszagot. Azt is látni, hogy páran elindultak az ellenkező irányba. Hogy küldték-e őket, vagy maguktól mennek, még nem tudjuk.)
Amit tudunk: a Népszava főszerkesztőjének nem sikerült tisztára sikálnia Veres renoméját, aki – ó, hasadj meg, szív! – nem lett uniós biztos, s távolodik tőle az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnöksége is. Tetézi a bajt, hogy tudjuk: meghamisította a 2005-ös gazdasági év számait, és ezt ma már egy afgán bankártól sem veszik jó néven.
Lehet, hogy a nyírségi zászlósúron már maga Németh Péter sem segíthet?

Január 27., szerda
Pár nap, és Vancouverben kezdődik a téli olimpia. Hogy mint szerepel a vékonyka magyar csapat, fogalmam sincs, az viszont feldereng, mit tudnak a kinti simlis magyarok. A sztorik Bodola Gyurkától valók, a tavaly elhunyt nagyszívű főcsibésztől. Tőle hallottam a „találékony” Belgáról is még 1997-ben. A fiú Pesten kezdte gyakorolni a svihákságot.
Ha reggel azt hallotta a rádióban, futó zápor várható, rohant ki a Palatinusra. Jött is a zápor, mindenki kapkodta a holmiját, és rohant az öltözők felé. Belga is kapkodta, de ő a másét, és nem az öltözők felé futott, hanem a kerítés irányába. Egyetlen mozdulattal átlendült rajta – ez a pompás sportember biztosan lengeti majd a zászlót a lelátón. Hogy a magáét-e vagy a másét, ki tudja? Figyeljetek rá, magyarok!