Salföldön láttam-hallottam először a Csík-zenekart. Nyár, kert, szederfa, ördög bújt a vonókba, tehát tökéletes. Ennek lassan húsz éve, megy az idő, megy a vonat. Percek maradnak belőle. Ahogy Csík Jancsi mondta: „Remélem, hogy azok a percek, amelyeket a Csík-zenekar és a magyar népzene meghallgatására szántak az elmúlt években, életük azon kedves percei közé tartoznak majd, amelyekre mindig szívesen emlékeznek.”
A Csík-zenekar Kecskemétről indult 1988-ban, és gyorsan befért a budapesti táncházakba is. Autentikus magyar népzenét játszott, kompromisszumok nélkül. 2000-ben már Sydneyben képviselte a magyar kultúrát az olimpián, aztán két év múlva jelentős törés következett be pályáján. Csík János súlyos autóbalesetet szenvedett, bal karja több helyen eltört, és kérdésessé vált, hogy hegedülhet-e még valaha. Aztán lassan visszatért. A zenekar pedig fokozatosan elkezdte becsempészni a világzenei elemeket a repertoárba, sőt egy váratlan húzással az alternatív popzene irányába is fordult, ami szinte azonnal vitákat gerjesztett.
A 2005-ös lemez címe sokatmondó: Senki nem ért semmit. Megkapta érte a Fonogram díjat az év legjobb hazai világzenei albuma kategóriában. És itt meg is állhatunk egy pillanatra. Reggelig el lehetne vitatkozni azon, hogy mi is az a világzene (world music), hogy még a neve sem áll jól neki, és hogy világzene mellett „árulás-e” belenyomni a gitárt az autentikusba. Magam úgy vélem, attól függ, hogyan sikerül. Kétségtelenül vannak elrettentő példák szép számban, és nem is kell értük messzire menni. Aztán esetünkben azt sem tudom, hogy ez mitől lenne világzene, mert ha a Csík összebútorozik Lovasival vagy Kiss Tibivel, akkor az van, hogy néhány magyar összehajol.
Szóval meddő vita ez, és akkor még elő sem hoztam a bluest a keservessel vagy Éri Péter zseniális Betyárnótáját, amely elmenne Rolling Stonesnak, rá is cuppantak a legjobb alt-countrysok. Idekívánkozik az is, hogy a Csík-zenekar álomszép flörtje a rock and rollal ezrével hódított meg olyan embereket a magyar népzenének, akik addig azt sem tudták, mi fán terem.
Misszió? Szerencsés csillagállás? Összenőtt, ami összetartozik a minőségben? Szinte érdektelen. Tény, hogy a zenekar Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen című lemezének megjelenése óta (2008) abszolút rádióbarát, és bemasírozott a sztár kategóriába. Ami szintén jó, mert hol van az előírva, hogy sztár megjelöléssel – tisztelet a kivételnek – Lagzi Lajcsikat kelljen nekünk néznünk és hallgatnunk.
Az is tény, hogy a sztár státust két dal hozta meg, jelesül a Most múlik pontosan (Quimby) és a Csillag vagy fecske (Kispál) című slágerek továbbértelmezése. Aki ismeri ezeket, tudja, hogy miért, aki nem, hallgassa meg őket, aztán rájön. És itt most meg is érkeztünk Majorosi Mariannához. Ha valaki hallgat népzenét, tudja, olyan énekesnőink vannak, hogy a világ egyik ámulatból a másikba esik nagyjából évente, kisebb öszszegzésekkor. Sorrendet közöttük felállítani legfeljebb az tud (már amennyiben van ennek bármi értelme), aki minden órában a zenében él. Majorosi Marianna a Magyar Állami Népi Együttes egyik vezető táncosa volt. Ezzel a hanggal. Én azt sem értem, honnan veszi hozzá a levegőt, nyilván az univerzumból, a makrokozmoszból, de amikor belekezd a Most múlik pontosanba, néhány másodpercen belül a következő tünetegyüttes körvonalazódik bennem: kihagyott lélegzetvétel (ébren), libabőr, égnek álló szőr, és már visz is kifelé egy angyal ebből a rohadt télből, oda, bele abba, ahol végre jó nekem.
Katarzis, no.
Vagy amikor Csík Jancsi rázendít a Csillag vagy fecskére. Ott állok vele a tetves büfékocsiban részegen. Arra akarok csupán kilyukadni, hogy egy énekes (ó, az a rohadt énekes, ahogyan azt Bereményi–Cseh felvázolta kíméletlenül) akkor hiteles, ha elvisz (na ez már tripla csavar) magával, és nem ereszt.
A Csík-zenekar sziklára építkezett, és minden kő a helyén van. Ez pedig a mi zenénk, a mi gyökerünk, a mi állatunk, a mi emberünk.
Mindez pusztán arról jutott eszembe, hogy a Csík-zenekar turnéra indul. Ez lesz az első olyan önálló turnéja, amely a megyeszékhelyeket érinti. Klasszikus értelemben vett koncertsorozat, megközelítőleg ugyanazzal a programmal, előadásonként egy-egy bónusszal a következőkből: Ferenczi György, Dresch Mihály, Őze Áron, Lovasi András, Kiss Tibor. A koncertek után pedig táncház vendégzenekarral, közönségtalálkozóval és Tiffán Zsolt Csík-bor-bemutatójával.
Egészségünkre!

Az ukrán hírszerző, aki kémkedett az energetikai szektor és a Magyar Honvédség ellen