Rágalmazás helyett szót értés

Az áprilisi választások előtt minden jel arra mutat, hogy az új kormányt Orbán Viktor alakítja meg a Fidesz–KDNP-szövetségre támaszkodva. Miután az utóbbi nyolc év baloldali kormányzása következtében Magyarországon súlyos válság alakult ki, általános az egyetértés abban, hogy a következő kormány csak úgy tudja hazánkat e szakadékból kivezetni, ha a magyar társadalom többségét felsorakoztatja programja mögé, sőt ezen túl elnyeri a más pártokra szavazók egy részének jóindulatát is. Tehát a leendő jobbközép kormány feladata, hogy a szavazótáborán kívül eső választópolgárokkal is szót tudjon érteni. Ennek érdekében pedig az ország nagy többsége számára elfogadható kormányprogramon túl ideológiailag is meg kell szólítania a leendő ellenzéki pártokkal rokonszenvezőket.
Az ország helyzete a már több mint húsz éve dúló szellemi és politikai polgárháború lezárását igényli. A feladat azonban két okból is rendkívül nehéz. Az első, hogy a baloldal – eddigi hagyományainak megfelelően – folytatja ellenfelei durva rágalmazását. Jó példa erre, hogy Mesterházy Attila szocialista miniszterelnök-jelölt máris Mussolinihez hasonlította Orbán Viktort.
A másik ok azon tény tudomásulvételének a hiánya, hogy az ellentétek, sőt ellenségeskedések okai egészen 1918–19-ig nyúlnak vissza. Ettől kezdődően ugyanis – negyven év leforgása alatt – nyolc olyan hatalomváltás történt, amelyből hét életre-halálra ment. Gondoljuk végig: királyságból köztársaság, majd tanácsköztársaság vörösterrorral, ellenforradalom fehérterrorral. Az ezt követő rövid ellenforradalmi korszak végén zsidótörvények, második világháború, német megszállás, nyilasuralom. Ezután jött a szovjet megszállás hasonlóan kegyetlen időszaka, majd következett a rövid időre megengedett magyar demokratikus kísérlet durva felszámolása, és az 1948-tól ismét bevezetett kommunista diktatúra. Ezt ugyan elsöpörte az 1956-os forradalom, de a válasz annak kegyetlen leverése és megtorlása volt. E hatalomváltások során a szemben álló felek, akik általában bal-, illetve jobboldaliaknak tekinthetők, sebeket kaptak, és sebeket adtak. Ezeknek az ellentéteknek a megvitatását, kibeszélését azonban a Kádár-féle ellenforradalmi korszak lehetetlenné tette, így a lefojtottan fortyogó indulatok a kommunizmus 1989-es bukásakor ömlöttek a felszínre, s azonnal a politikai versengés eszközeivé váltak.
Az ellentétek makacs rögzüléséhez hozzájárult, hogy a másik oldalnak okozott legdurvább kegyetlenségeket a szélsőbal-, illetve szélsőjobboldali irányzatok követték el, amit mind a bal-, mind a jobboldal úgy használt ki, hogy ellenfelét összemosta a hozzá nevében közel álló szélsőséggel.
Ennek a több százezer magyar áldozatot követelő huszadik századi történelmi adok-kapoknak a mindkét oldalon elfogadható megítélését tovább nehezíti, hogy még a kérdéskör kapcsán használatos fogalmak körül is nagy a zűrzavar. Mindenekelőtt a parlamentáris demokrácián alapuló köztársasággal kapcsolatban arra kell felhívni egyes jobboldali csoportok figyelmét, hogy a köztársaságnak nem a baloldaliság és a politikai tehetetlenség a kizárólagos jellemzője. A köztársaság olyan, amilyenné a választópolgárok alakítják. Ha jobboldali pártok nyerik a választást és alakítanak kormányt, akkor a köztársaság jobboldali. Nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy a második világháború után az olasz, valamint a német köztársaságot jobboldali politikai erők hozták létre, s a botladozó baloldali, francia IV. köztársaság helyén De Gaulle teremtette meg az új, működő képes V. köztársaságot.
Ugyancsak sok zavart okoz az antiszemita jelző parttalan használata. A baloldalon általában bevett gyakorlat, hogy egyes zsidó személyek vagy csoportok bírálatát is antiszemitizmusnak állítják be, ami képtelenség, mert az emberi méltóság tiszteletben tartásával bárkit meg lehet bírálni. Az antiszemitizmus a zsidók megrágalmazásával, a zsidók elleni gyűlöletkeltéssel és jogkorlátozásuk követelésével kezdődik. Ami ennél kevesebb, az lehet ugyan ízléstelen vagy sértő, de nem antiszemitizmus. Hasonló a helyzet a rasszista vádakkal kapcsolatban is.
A baloldaliság kérdése pedig azért okoz félreértéseket, mert a baloldalt sokan még mindig a nép ügye iránti elkötelezettség, a szociális érzékenység egyedüli letéteményesének tekintik. A huszadik század első felében ez nagyjából még így volt, de a második világháború után megváltozott a helyzet. Kormányerővé váltak a kereszténydemokrata, keresztényszociális pártok, de a többi polgári irányzat is hathatós szociális politikát valósított meg. Napjainkra tehát a jobboldali pártok szociálisan legalább annyira érzékenyek, mint a baloldaliak, sőt volt eset rá, hogy még jobban. A különbség az, hogy a jobboldal konzervatív szemléletű, tehát a szükséges változtatásokat, reformokat a múlt tapasztalatait, a nemzeti hagyományokat figyelembe véve valósítja meg. A baloldal viszont – hagyományosan radikális szemléletének megfelelően – hajlamos a régi értékeket a haladás kerékkötőjének tekinteni, így azokat – gyakran erőltetett reformjai során – nem veszi figyelembe.
Itt arról is szólni kell, hogy a sokak által még mindig baloldalinak tartott kommunisták valójában szélsőbaloldaliak. A baloldalnak ugyanis alapvető követelései a szabadságjogok és a demokrácia. Ezzel szemben a kommunisták, amint hatalomra kerültek, azonnal felszámolták a demokráciát, az alkotmányosságot, és egy totális diktatúrát vezettek be. A kommunistákat tehát sokkal nagyobb távolság választja el a baloldaltól, mint a szélsőjobboldali náciktól, akik szintén a totális diktatúra megvalósítói voltak. Ezért külön is érdekes, hogy épp a kommunisták mai utódai azok, akik a mindig is a demokráciáért küzdő ellenfeleiket igyekeznek a szélsőjobboldallal összemosni.
A leendő jobbközép kormánynak tehát a felsoroltakra figyelve kell szót értést kezdeményeznie a szociálliberális irányzatokra, a baloldalra szavazókkal. Ezért ki kell jelentenie, hogy a Fidesz és a KDNP is megbecsült értéknek tekinti azt a küzdelmet, amit a magyar baloldal az emberi és polgári szabadságjogok maradéktalan érvényesüléséért, a parlamentáris demokráciáért, valamint a szociális igazságosság megvalósításáért folytatott. Külön is elismeri azt, hogy a magyar baloldal egyaránt szembeszállt mind a szélsőbaloldali, azaz kommunista, mind a szélsőjobboldali, azaz nemzetiszocialista diktatúrákkal. Tehát a nemzeti együttműködés érdekében párbeszédet ajánl mindazoknak, akik a magyar baloldal valódi képviselői, azaz Garami Ernő, Peyer Károly, Mónus Illés, Kéthly Anna, valamint Jászi Oszkár szellemi örökségét folytatják, annak ellenére, hogy nevezettek némelyikének egyes, például a nemzeti kérdésben tett megnyilatkozásaival nem ért egyet.
A magukat baloldalinak nevező, de valójában a szélsőbal örökségét folytató irányzatok és politikusok követőivel viszont továbbra sincs miről egyezkedni.
Ugyancsak meg kell kísérelni a szót értést a jobbszélen szerveződő és minden valószínűség szerint parlamenti erővé váló párttal. Amennyiben vele is meg lehet állapodni egy nemzeti és demokratikus minimumban, úgy az országot érintő legfontosabb, kormányzati ciklusokon átnyúló kérdéseket illetően sikerülhet néhány, közösen elfogadott alapelvet lefektetni. A magyar külpolitikát illetően pedig szükséges lenne egy, a majdani ellenzéki pártok által is elfogadható, tehát általuk nem támadott irányvonal kialakítása.
A megállapodás sikere a választópolgároktól függ. Mert minél jelentősebb győzelmet arat a Fidesz–KDNP, annál eredményesebb tárgyalásokat folytathat majd leendő ellenzékével.

A szerző történész, főiskolai docens