Az ötvenes években az iparművészeti főiskolára járt, belsőépítészként diplomázott. Hogyan lesz egy belsőépítészből rajzfilmrendező?
– Amióta az eszemet tudom, a grafika érdekelt. Az alkalmazott grafika. De önbizalomhiány miatt, „köztes megoldásként”, az iparművészeti főiskola belsőépítész szakára jelentkeztem, hogy a „tűz közelében” lehessek. Az öt év, de főleg a diplomamunkám aztán teljesen eltérített a belsőépítészettől. A hatvanas évek elején típustervek alapján nagy lakásépítési hadműveletbe fogtak Magyarországon. Még nem a panel korszakát éltük, de már az azt előkészítő folyamat részesei voltunk. A diplomamunkám is e programhoz kapcsolódott: öttagú, háromgenerációs családnak kellett berendeznem egy kétszobás lakást, majd ehhez a bútoraikat megterveznem. Máig nem tudom, hogy miért éppen nekem jutott ez az értelmetlen feladat, amelyet sem visszautasítani, sem tisztességesen megoldani nem lehetett. A hideg is kirázott a gondolatra, hogy egy tervezőirodában hasonló munkák közt töltöm az életemet. Kapva kaptam az alkalmon, amikor az egyik festő barátomtól azt hallottam, grafikai tervezőt keres a Pannónia Filmstúdió. Jelentkeztem, felvettek, és már másnap azt csinálhattam, amit világéletemben szerettem volna: rajzoltam, festettem. Hátteresként dolgoztam Macskássy Gyula Peti-sorozatában…
– Talán a diplomamunkája körüli közjáték is hozzásegítette, hogy rajzfilmrendezőként a hazugságokra és megalkuvásokra épülő világ lett munkáinak fő témája?
– Az első években meg sem fordult a fejemben, hogy saját filmjeim legyenek. A mozgókép mint alkalmazott grafika érdekelt, hogy ezen belül önállóan dolgozhatom-e vagy csapatban, a legkevésbé sem izgatott. Aztán egyszer az egyik dramaturg a kezembe nyomta Janikovszky Éva Ha én felnőtt volnék című könyvét. Ha támad valamilyen ötletem, próbáljak filmet csinálni belőle – mondta. A klasszikus értelemben vett animációs fegyvertárból akkor még semmit nem uraltam. Azzal próbáltam hát boldogulni, aminek a birtokában voltam. Fotókat használtam meg gyermekrajzokat.
– Nem lehetett könnyű dolga, Janikovszky Éva írásainak képi világát annak a Réber Lászlónak az illusztrációi teremtették meg, aki ugyancsak a Pannónia Filmstúdió munkatársa volt…
– Amikor munkához láttam, Réber László már nem dolgozott a stúdióban, de ismertem és igen tiszteltem, éppen ezért az illusztrációival kapcsolatos minden lehetséges átfedést el akartam kerülni. Szakmai szegénységem nagy segítséget jelentett ebben, és legnagyobb meglepetésemre a nézők, a kritikusok jól fogadták azt, amivel próbálkoztam.
– Tehát stílus született a kezdeti tapasztalatlanságból?
– Egyéni stílusról nem beszélnék, talán csak a rám jellemző jegyekről. A magyar animációsfilm-rendezők közül is csak kevésnek van igazi, markáns, egyéni stílusa. Még magának Macskássy Gyulának is az életműve rajzolta fel a stílusát, nem az egyes filmjei. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy azt az animációsfilm-technikát, amelyet a Pannónia örökölt és művelt is, nem nagyon szerettem. Már csak azért sem, mert ahol sok ember nyúl bele egy-egy rajzi elképzelésbe, ott – szerintem – óhatatlanul a grafikai erő létét veszélyeztetik. És más gond is volt velem: nem tudtam, ma sem tudok meséket kitalálni. Nem nagyon érdekelnek a tréfás ötleteken, váratlan fordulatokon alapuló filmek sem, egészen más dolgokról szeretek gondolkodni.
– Például a hétköznapok rémséges kis diktátorairól, akik azt üvöltözik, nekik az a jó, „ha az emberek egyformák”? Vagy a jogfosztottság olyan változatairól, amilyet a legvidámabb barakknak becézett kádári ország kínált? Az 1970-es években készült filmjei szinte kivétel nélkül azt a világot képezik le, amelyik kedélyesen taglózta le az embereket.
– Soha nem tartottam vidám barakknak a hatvanas-hetvenes évek Magyarországát, ugyanakkor ezt az utólagos elnevezést én is találónak érzem. Valaki befizetett nekünk olcsó vattacukorra s más effélére, szólt a zene, jól elvoltunk. Fura módon „személyre szabott” tragikus élményeim, életérzéseim soha nem voltak, mégis elég érzékenyen reagáltam azokra a jelenségekre, amelyeket magam körül ez idő tájt észrevettem. Mi, „pannóniások” valamiféle gyermekded védettségben éltünk, közülünk senkit nem hurcoltak meg, senki nem halt bele az alkotásba vagy az alkotás lehetőségéért folytatott harcba. Viszonylagos jólétben éltünk, sokat utaztunk, elég szépen kerestünk. És ami a legeslegfontosabb: többnyire azt csináltuk, amit akartunk. Amit szerettünk. Azt persze mindvégig tudtuk, hogy mint mindenki mással, velünk is játszik valaki. Játszanak valakik.
– A játék része volt, hogy kockázatos vállalkozásokba is belefoghatott? Szinte még ma is hihetetlen, hogy olyan filmeket, mint a Sós lötty, a Rend a házban vagy az Össztánc, tető alá lehetett hozni tizenöt–húsz évvel az ötvenhatos forradalom után.
– A legegyszerűbb filmtervnek is rengeteg mondvacsinált akadályon kellett átjutnia. A stúdión belüli cenzúrának, öncenzúrának a Magyar Művészeti Tanács volt az első grádicsa. Ugyanakkor a művészeti tanács demokratikusnak látszó grémium is volt, hiszen nemcsak mint áldozat kerülhetett vele kapcsolatba az ember, hanem mint hóhér is. Aztán valahol a „magasban” létezett egy láthatatlan elbírálási fórum is, ha ez nemet mondott a forgatókönyveinkre, csak azt közölték velünk: nem adtak rá pénzt. Hogy ki nem adott, miért nem adott, soha senki nem tudta meg. Problematikus részleteket persze bármiben lehetett találni, még egy Gusztáv-epizódban is, nem kellett ahhoz az én Rend a házban című filmem. Amikor Csonka György kollégám József Attila Altatóját akarta megfilmesíteni, a minisztériumi elvtárs megkérdezte, miért 56-os a filmben a villamos. Hosszú, néma csönd után csak annyit tudott kinyögni szegény: „Mert ezzel járunk a stúdióba…” Még „problémásabb” esetekben a forgatókönyvet íratták át velünk, többször is, hátha belefáradunk, és feladjuk a terveinket. „Határozottan érzem, hogy ebben a könyvben van valami – mondták, aztán hozzátették: – De ezen még dolgozni kell!” Érdekes módon így utólag azt gondolom, noha mindig azzal a hátsó szándékkal kötöttek bele forgatási terveinkbe, hogy elvegyék a kedvünket a megvalósításától, az átdolgozás legtöbbször előnyére szolgált a filmnek. Én csak tudom, összeszámolni is nehéz lenne, hányszor íratták át velem a Hé, te! című munkám forgatókönyvét.
– De legalább a befejezését nem akadályozták meg! Nagy győzelem lehetett ez 1976-ban, hiszen az ön hétperces filmje azt mutatja meg, miként lesznek a megfélemlített és megalázott emberekből újabb zsarnokok.
– Ha egyszer a forgatókönyvet elfogadták, a kutyát nem érdekelte, hol tart a munka, hogyan formálódik a film. Persze a kész művet is hidegre lehetett tenni azáltal, hogy nem jutott el sehová. Erre azonban még rákérdezni sem lehetett. Rend a házban című filmemet például a vakvéletlen házasította össze a hazánkban elsőnek bemutatott angol horrorfilmmel, így került kísérőfilmként a mozikba. Sokan látták, ismerőseim meg döbbenten újságolták: a te rendezéseddel készítik elő a hátborzongatást!
– Talán a méltatlan helyzetek feledtetésére is szolgált, hogy a hetvenes években, amikor a „közönséges halandó” jó, ha háromévenként utazhatott külföldre, rajzfilmrendezőként bejárhatta a világot. Milyen szellemi munícióval tért haza Kubából, Finnországból, Izlandról, a nyugatnémet Stuttgartból?
– Különös, hogy ez iránt érdeklődik. A sors ajándékaként éltem meg minden egyes utazást, tisztában voltam a jelentőségükkel. De fájt, hogy itthon soha senki nem kérdezte meg: mit hoztál magaddal? Egyébként mindegyik helyről mást és mást. Kubában, ahol a televízió kicsinyke animációs stúdiójában az lett volna a feladatom, hogy „kipihenjem” az itthon végzett munka fáradalmait, a semmittevéstől való félelmemben tolmácsom segítségével megpróbáltam felkutatni azt az archívumot, ahol az amerikai animációs filmeket őrizték még a forradalom előtti időkből. Csakhogy az archívumban – hatalmas terem, nyitott ablakokkal – a polcokon lévő filmdobozokból habzott a celluloid, az évek során minden tönkrement. Egy félig vak ember, a gondnok memóriájára hagyatkozva mégis össze tudtunk gyűjteni pár filmet, levetítettük, majd az általam vitt filmekkel együtt szakmai szempontok szerint elemeztük őket. Stuttgartban, ahol a művészeti akadémián tanítottam, azért gyűlt körém hat-hét fiatal, hogy a meglévő grafikai képzés mellett az animációsfilm-rendezéssel is próbálkozzék. Az a technikai gazdagság, amellyel el voltak látva, azzal járt, hogy minden ötletüket meg tudták valósítani. Itthoni kortársaik meg a főiskolán legtöbbször csak az elmélet szintjén „rendezhettek” animációs filmet, annyira nem voltak eszközeik.
– A nyolcvanas évek elején stúdiót váltott, a nagy hírű Pannónia helyett az akkor még nagyon fiatal kecskeméti rajzfilmstúdiót választotta.
– A nyolcvanas évek elején rettenetes átszervezési mánia tört ki az elöregedő intézményekben, alkotói műhelyekben, a Pannóniában is. Egyszer csak azt vettük észre, hogy mindenből kiesve magunkra maradtunk, Macskássy Kati, Reisenbüchler Sándor és minden olyan ember, aki nem tudott vagy tán nem is akart részt venni a sorozatfilmek gyártásában. Én két produkciómmal is bajba jutottam. A Magyar Televízióval kötött szerződés értelmében dolgoznom kellett volna a Megmutatom messziről és a Gyerekek szürke háttér előtt című filmen, de mivel minden jó munkatársat elszipkázott mellőlem a három vagy négy sorozatgyártó műterem, a kecskemétiekhez fordultam segítségért. Vonzó, fiatal, tehetséges emberekkel találkoztam, majd dolgoztam együtt, így kerültem Kecskemétre.
– Ott aztán az ezredforduló idején a sorozatgyártásra berendezkedő fővárosi stúdióból vidékre menekülő Szoboszlay Péter is új animációs sorozatot indított útjára Száz éve történt címmel.
– A megváltozott technika megváltoztatta a felfogásunkat is. Be kellett látnunk, hogy nem az egyedi filmek világa újult meg, hanem az alkalmazott mozgókép világa jött el mihozzánk, és én mindenképpen szerettem volna jelen lenni benne. Ez a vágyam – nem kevés tanulás árán – a Száz éve történt című sorozatban valósult meg. Jött a millenáris hangulat, a kecskeméti stúdió is szeretett volna előrukkolni valamivel erre az alkalomra, számomra pedig mindig is különösen kedves volt a száz évvel ezelőtti világ.
– A sorozat legtöbb epizódja azt tudatosítja nézőjében, hogy legfeljebb a külsőségek változnak, a nyakkendődivat, a szoknya hossza, az ember természete viszont fikarcnyit sem.
– Voltaképpen a helyzetek sem, amelyekben döntenünk kell. Hallatlanul nagy lehetőségekkel és energiákkal rendelkező kor volt a száz esztendővel ezelőtti, a kérdés csak az, hogy mindezzel tudtak-e okosan élni az emberek. A korabeli fotók, szövegek mérhetetlen szegénységről tudósítanak. A csillogás mögött ott a nagy sötétség, amelyre figyelni kell. De érdemes a XIX–XX. század fordulóját a mi század- és ezredfordulónkkal összevetni a tekintetben is, hogy régen sem tudták, ma sem tudjuk igazán, miért szegényednek el tömegesen a nagy lehetőségek korának gyermekei.
– Chicagóból bronz-Hugót hozott haza, Kairóból ezüst-Cairót. Idehaza 1987-ben a kritikusok díját kapta meg, mégsem mondható el önről, hogy kitüntetésekkel kellően dekorált alkotó volna. Csaknem fél évszázados pályáján mit jelent az a szakmai elismerés, amit a 41. magyar filmszemlén vesz át?
– Meglévő munkáim elismerése örömmel és büszkeséggel tölt el. A díjazás azonban soha nem foglalkoztatott. De az igen, ha senkit nem érdekel, mi mindenre volnék még használható. Ez egyébként nemcsak magamra nézve érintett-érint fájdalmasan, hanem kollégáimmal kapcsolatban is. Nem a szántszándékkal elnyomott tehetségekről beszélek, hanem azokról, akiknek az értékeiről éppen azok nem vesznek tudomást, akiknek ez volna a dolguk.
– A kultúrpolitikusokra gondol? Intézményvezetőkre? Hivatalnokaikra?
– Mindenkire, aki kisebb vagy nagyobb döntéseket hoz. Mindannyian őrzők vagyunk, mindenkinek vigyáznia kell, hogy semmi el ne vesszen.
origo.hu
Az ukrán hírszerző, aki kémkedett az energetikai szektor és a Magyar Honvédség ellen
