A magyar nép áll a kapuk előtt

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Tisztelt ünneplő polgárok!
Nem engedünk a 48-ból! Eleink, a mi szépapáink és ükapáink 1848-ban ezen a napon felállították a polgári szabadság és a nemzeti függetlenség mércéjét. Azóta úgy mondjuk: „nem enged a 48-ból”. Azóta nem adjuk alább. Ideje, hogy Magyarország a saját lábára álljon, saját útját járja, a saját tengelye körül forogjon. Így döntöttek a ’48-as magyarok. Tudták, nincs előre elkészített út, csak olyan, amelynek köveit saját kezünkkel rakjuk le. Egy nemzet, amely idegen diktátumok és idegen divat, egy nép, amely a labanc élet majmolása helyett a saját pályáját kereste. Vezetők, akik nem a régi kabátot foltozgatták, hanem újat szabtak. Vezetők és polgárok, akik nem hivatkoztak a nehézségekre, nem keresték a kifogást, nem menekültek a munka elől, hanem azonnal cselekedtek. Előttük, a felelős államférfiak előtt, a szabadságot védő tábornokok, tisztek és közkatonák előtt, a saját útját választó nemzet előtt hajtunk ma fejet. Bátor politikusok, tehetséges költők, hősies tábornokok szép számú gyülekezete. A nagyszerű változáshoz azonban az egész ország kellett. A nemzet volt nagy. Olyan nagy, hogy Kossuth leborult a lábai előtt. A „most vagy sohát” kimondhatta Petőfi, de kellett a sokaság, ahol visszhangzott a fogadalom: „esküszünk, esküszünk!” Mi, akik ma a verejték, a kimerültség és a fásultság lepedéke alól nézünk vissza akkori önmagunkra, alig hiszünk a szemünknek: egy nemzet, amelyet mindenki magáénak vall, amelyet mindenki sajátjaként szeret, amelyben mindenki megadja a tiszteletet, ami a másiknak jár. Gróf Vécsey, mielőtt a vesztőhelyre lép, megcsókolja a szerb népfi, Damjanich már élettelen kezét.
A ’48-asok iránt érzett hálán túl van még valami, ami ma idehozott bennünket. Huszonhét nap múlva ismét országgyűlési választások lesznek Magyarországon. Azért hívtam ma ide önöket, hogy együtt, közösen indítsuk meg az utolsó nagy hajrát. Évek óta készülünk erre a pillanatra. Messziről, nagyon meszsziről indultunk. Hosszú, nagyon hosszú utat kellett megtennünk, hogy megérkezzünk ide, a budai Vár lábához. Róttuk, csak róttuk a köröket becsülettel. Nem láttuk, mert messze volt, néha ködbe is veszett a célvonal, de tudtuk, hogy ott van előttünk. Időnként ránk támadtak, gáncsot vetettek, volt, hogy menet közben öklöznünk is kellett, de meneteltünk rendületlenül, panaszkodás és zokszó nélkül. S ma mindenki láthatja, aki itt van, vagy néz bennünket, hogy erőnk nem fogyott, hanem a megtett út arányában gyarapodott. A mai napon becsengettek az utolsó körre. Itt vagyunk, maga a magyar nép áll a kapuk előtt: ante portas. Igen, azt üzenjük a helytartótanácsnak, aki éppen reszketni méltóztatik, hogy már csak huszonhét nap. Ideje csomagolni!
1848-ban olyan nagy dolog volt magyarnak lenni, hogy sok más nép szülöttei is magyarnak akarták érezni magukat, részesei akartak lenni a magyarok küzdelmének, a magyarok nagy nemzeti ügyének. Magyarnak lenni olykor annyira fölemelő érzés, hogy más nemzetek fiait is képes magával ragadni. Kevés nemzetet ajándékozott meg a Gondviselés ilyen kisugárzással. Erre csak olyan nemzetek képesek, amelyek nagy célokat, minden ember szívét, lelkét megindító, nagy célokat tűznek a zászlajukra. A nagy, közös célok nem íróasztalok mögött születnek, nem is politikai boszorkánykonyhák főzetei. A nagy, közös célok az emberek lelkéből sarjadnak ki, azokat mindenki kívánja, azokért mindenki kész küzdeni, azokra mindenki büszke. ’48-ban a magyarok arra vállalkoztak, hogy lezárnak egy történelmi korszakot, és felszámolják annak elkorhadt és berozsdásodott gépezetét.
Ma más a helyzet. Ma még magyarok milliói sem érzik úgy, hogy magyarnak lenni jó. Nehéz, fájdalmas ezt kimondani, de nagyon sokan érzik úgy, hogy inkább szégyenkezni van okunk. Pedig a magyar emberek dolgoztak, küzdöttek és helytálltak, tehetségük, tudásuk sem lett kevesebb, de nem láthattak maguk előtt nagy, közös célt, amelyért küzdve megmutathatta volna ez az ország a benne rejlő nagyszerű képességeket és erényeket. Az ország vezetői meg sem próbáltak közös célokat kitűzni. Ők egész mással voltak elfoglalva. A saját kicsinyes, önző, anyagi érdekeikkel. Ha rajtuk múlna, egész Magyarországot belegyömöszölnék egy kis nokiás dobozba, és már vinnék is offshore bankjuk páncélszekrényébe. A korábbi nagy célokat elgáncsolták és elföldelték. Élenjárókból sereghajtókká tettek bennünket, a nemzet határokon átívelő egyesítése helyett a magyart a magyarra uszították, a fiataloktól elvették az otthonteremtést, a vállalkozóktól a Széchenyi-tervet, a nyugdíjasoktól az időskor méltóságát. Kihirdették a magyaroknak, ha mindez nem tetszik, el lehet menni az országból. És a kivándorlás meg is indult. Mennek a fiatalok, mennek az orvosok, mennek a szakmunkások, és mennek a vállalkozók. Mennek, mert úgy érzik, nincs itt számukra hely. Mennek, mert úgy érzik, nem jó ma magyarnak lenni, nem jó ma itt élni. Nagy szégyen az, amit az elmúlt nyolc év kormányzása hozott Magyarország fejére. De érhet-e nagyobb szégyen egy nemzetet annál, hogy amikor lehetősége nyílik talpra állni, akkor elmulasztja azt? Most, huszonhét nappal a választás előtt ne féljünk kimondani: igen, mi most megkaptuk a lehetőséget, csak fel kell tenni a pontot az i-re.
De vajon képesek leszünk-e rá? De vajon képesek leszünk-e rá, amikor hazánk nagyon rossz állapotban van? Magyarországnak ma beteg és gyenge a teste, kómába esett a gazdaság, tántorog az állam, a kormányzás az utolsókat rúgja, elborzasztó állapotok az egészségügyben, a közbiztonság megadta magát. Miben bízhatunk, mibe kapaszkodhatunk? Ráadásul a civilizációnk jövője is bizonytalan, a világkerék el-elakad, a nyugati gazdaság recseg-ropog, újabb válság előérzete nyomasztja a világot. A gomolygó szürkeségben nehéz megtalálni az előrevivő, a kivezető, a biztonságos tisztásra terelő ösvényt. Nehéz, de nem reménytelen.
Egy nemzet akkor és csak akkor kerül végveszélybe, ha már hátrafelé sem tud tájékozódni, amikor a lába nyomát is befújta a hó, betakarja a felejtés. Mi azonban ma itt állunk, és arra emlékezünk, amit százhatvankét éve képesek voltunk véghezvinni. Nézzünk bele Batthyány, Széchenyi, Petőfi vagy Damjanich iskoláskönyveinkből jól ismert tekintetébe. A kishitűek és a kételkedők persze azt mondják: ők egy letűnt kor lázas arcai. Mi azonban tudjuk, hogy ezek a tiszta, komoly és elszánt tekintetű magyarok mi vagyunk. Mi vagyunk, így festünk, amikor épp a helyes úton, a magunk útján járunk. Ők a megtestesült bizonyítékai, hogy a beletörődés és a reménytelenség, amely ma sok millió magyar ember lelkét megüli, valójában nem a magyar szívekben termett.
Mi, magyarok nem azok vagyunk, akiknek ma látszunk. Mi nem olyanok vagyunk, amilyennek ma mutatjuk magunkat. Ez csak egy csúf fertőzés, a kommunizmussal és a megszállással behurcolt váltóláz, idegen nyavalya, ami eltorzította az igazi életünket, s amelynek szövődményéből húsz évvel szabadságunk és függetlenségünk visszaszerzése után sem tudtunk még kilábalni. Ettől látjuk meggyötörtnek, becstelennek és javíthatatlannak a világot, ami körülvesz, ezért éljük az életünket magányban és bizalmatlanságban, ezért hálózza be milliók szívét a reménytelenség és a kétségbeesés. Ezért érezzük bőrünkön a beletörődést, ezért terjed a tiszteletlen és méltatlan beszéd, a durvaság, a nyegleség és a cinizmus. De én tudom, hogy mindez nem mi vagyunk.
A mi hazánk valójában egy tehetséges ország. Nemcsak világrengető újításokhoz, zenéhez és művészethez, nekünk, magyaroknak legnagyobb tehetségünk az élethez van. Ne a szégyentelen országvezetőket, ne a kiskapuk után kutatókat, ne a tülekedőket lássuk. Ne csak őket! Lássuk, ahogy dolgozik, ahogy boldogulni akar, ahogy hajtja az életereje, ahogy várja a tavaszt, ahogy szellemes és leleményes a magyar. Lássuk, ahogy lovagias a nőkhöz, nagyvonalú a barátaival, szereti a gyerekeit, és mindenekfelett tiszteli idős szüleit. Igen, Magyarországnak tehetsége van az értelmes, szép és becsületes munkához, tehetsége van a sikerhez.
Az emberek ma sem akarnak lemondani arról, hogy magyarok legyenek. Az emberek arra vágyakoznak, hogy ismét jó legyen magyarnak lenni. Azt akarják, hogy jó legyen Magyarországon élni, és jó legyen ezt kimondani más nemzetek fiai előtt is. Ezért akar ma mindenki változást. Ezért akar ma mindenki olyan országot, amelyre büszkék lehetünk. 1848-ban egy új gondolat legyőzött egy régit, és ettől a magyar világ visszavonhatatlanul megváltozott. A magyar szabadság eszméje felülkerekedett a birodalmi alávetettség ásatag rendjén, az emberek új irányt jelöltek ki, és semmi sem lehetett úgy, ahogy előtte volt. Ma is éppen ezt kell tennünk: lezárni egy korszakot, és új irányt nyitni Magyarország számára.
Itt a lehetőség. Mi, XXI. századi magyarok április 11-én a választással végbevihetjük a magunk forradalmát, amellyel véget vethetünk az elmúlt évek szégyenteli politikájának, és utat nyithatunk egy új korszaknak, amelyben a kormányzás visszaadja a magyar nemzet önbecsülését. Igen, a mi forradalmunk az április 11-i választás lesz. Gyors, átütő, megrendítő változás, az igazság pillanata. Egy nagyarányú, megkérdőjelezhetetlen, elsöprő választási győzelem, amely összefogja sok millió ember szétfutó akaratát, egy választási győzelem, amely egyesíti a nemzetet, még egy forradalomnál is több, még annál is többet ér. Gyors, kiszámítható, alkotmányos, tehát biztonságos változás, amely nem követel mártírokat, változás, amely elhozza az igazság pillanatát, de nem szed emberáldozatot.
Van, amikor az igazságért csak meghalni lehet, és mindig teremnek is olyan bátor és nagyszerű magyarok, akik képesek az életüket adni érte. De az is igaz, hogy mi mindannyian nem meghalni akarunk az igazságért, hanem élni szeretnénk benne. Nem a halál teszi igazzá az életet, az életet csak a megtett út teheti igazzá. És mi most nagy útra készülünk. Mi, akik az elviselhetetlen hazugság után végre igazságban akarunk élni, most nagy útra készülünk. Mi hisszük, hogy jó kormányzással igenis le lehet győzni a munkanélküliséget, talpra lehet állítani a gazdaságot, meg lehet menteni az egészségügyet, újra rendet és közbiztonságot lehet teremteni, jó kormányzással meg lehet védeni a családok, az idős emberek biztonságát is.
Igen, kellenek komoly, szigorú, alapos és gyors intézkedések, hogy legyen elég munkahely, rend, tisztesség és tudás. De a kormányzás, a mégoly sikeres kormányzás önmagában kevés. Több kell. Egyszer végre le kell ereszkednünk a dolgok mélyére, le egészen a bajok gyökeréig. Egyszer végre kendőzetlenül szembe kell néznünk a bajaink mélyén fekvő okokkal, szembe kell néznünk a romlottsággal, az elcsábítottsággal, a fonákjára fordított eszmékkel, s még tovább: a butasággal, a tudatlansággal és a közömbösséggel. Kell a jó kormányzás, kell végre több munkahely, rend, biztonság és tudás. Nagyon kell. De ez még nem lesz elég. Több kell: igazi megújulás. Ha felül akarunk kerekedni bajainkon, ha igazi, ha döntő győzelmet akarunk aratni balsorsunk és annak zsoldosai felett, akkor minden magyarnak először magában kell megzaboláznia a romlottságra való hajlamot, és magában kell végrehajtania azt a gyökeres változást, amellyel végérvényesen a becsület, a haza, a szorgalom és a tudás mellé állunk. Csak így kezdődhet el az igazi változás, hazánk belső, szellemi, erkölcsi, anyagi rendjének helyreállítása. Ez, ez a munka vár most ránk, kedves barátaim! Ezért április 11-én nemcsak képviselőket, nemcsak miniszterelnököt, nemcsak kormányt, hanem sokkal többet fogunk választani. Április 11-én a befuccsolt jelenünk helyett valójában jövőt választhatunk magunknak: egyszerre személyes és közös jövőt.
A tél reménytelenül hosszúnak tűnik. Mintha soha nem akarna kitavaszodni. A tél újra és újra támad. Azt hisszük, már túl vagyunk rajta, de a következő havas reggelen érezzük, még mindig itt ül a nyakunkon. Még mindig itt ül a nyakunkon, és higgyék el, magától nem is fog elmenni. Ha hagyjuk, a végén még itt marad, mintha mi sem történt volna. Csak erőink egyesítésével, az ország színe-javának összefogásával dobhatjuk le a nyakunkból, csak közösen, csak együtt szabadulhatunk meg tőle. Ma ilyen erőt, ilyen egységet csak egyetlen politikai közösség képes megszervezni, és ez a Fidesz. Magyarország számára ma egyetlen politikai erő jelenthet reményt: csak a Fidesz. Csak a Fidesz képes elgörgetni a megújulás útját eltorlaszoló súlyos sziklatömböket. Csak a Fidesz képes véghezvinni a törvényes elszámoltatást, helyreállítani a demokratikus normákat, és csak a Fidesz tudja visszaszerezni hazánk nemzetközi tekintélyét.
Én készen állok. Készen állok, hogy a magam munkáját elvégezzem, de tudnom kell, hogy mellettem és mögöttem is készen állnak mindazok, akik változást akarnak, akik ki akarják tárni egy új korszak kapuit. Én elköteleztem magam arra, hogy Magyarországot kiszabadítjuk az önzés és kapzsiság kis dobozkáiból, és visszaadjuk a magyar embereknek, hogy ismét büszkék lehessenek rá. Elköteleztem magam arra, hogyha megvan a szükséges bizalom, a kormány ismét a munka, a család, az otthon, az egészség és a rend értékeit képviselje. Elköteleztem magam, hogy a magyar szabadságot ezekre az értékekre építjük majd. Elköteleztem magam, hogy a kormányzás a jövőben azokat az ügyeket képviselje, amelyek minden magyar, de legalábbis a nagy többség számára fontosak. A következő kormánynak a nemzeti ügyek kormányának kell lennie, hogy Magyarország ismét olyan ország legyen, ahol mindannyiunknak jó élni.
Nincs értelme áltatni magunkat. Nagyon nagy fába vágjuk a fejszénket. Ezért kell, hogy minél többen legyünk. Mindenkinek az erejére szükségünk lesz. Az első lépést április 11-én kell megtennünk. Azon a napon minden egyes szavazatra szükség lesz, azon a napon egyetlen szavazaton is múlhat, hogy a siker döntő lesz-e. Egy szeg miatt a patkó elveszett. A patkó miatt a ló elveszett, a ló miatt a csata elveszett. A csata miatt az ország elveszett. Verd be jól azt a patkószeget.
Ne hagyjuk, hogy akár egyetlen ember szavazata is hiányozzon, mert akkor elveszhet a csata. Elveszhet minden, amiért évek óta és inunk szakadtáig dolgoztunk. Barátaim! Minden választó két szavazatot adhat le április 11-én. Egyet a helyi jelöltre, egyet a pártlistára. Mind a kettőre szükségünk van. Aki megosztja a szavazatát, az valójában az ellenfeleinket segíti, az valójában a közös történelmi sikerünket kockáztatja. A rosszat nem elég elítélni, hanem le is kell győzni. Két jól irányzott szavazat, és megtörténik az, amire mindannyian várunk: „A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez.”
Itt az idő!
Itt az idő, Magyarország, itt az idő, magyarok!